Talán randi

145 18 49
                                    

A rideg, fehérre festett folyosón baktattam Ronjaval, és Tirillel a következő, földrajz órára. Ez a tantárgy nem tartozott a kedvenceim közé. Bármit képes voltam bemagolni, még ha kínkeservesen is, de ezt az egyet nem. A vaktérképes dolgot, illetve a hol mit bányásznak, mi miről híres, mind hidegen hagyott. Kerestem valami kapcsolatot, ami alapján elő tudnám rántani az információkat elmém mélyéből, de ehhez nem sikerült. Elég, hogy a saját országom fővárosáról tudtam, amit kellett, főleg, hogy ott laktam.

Unottan léptünk be a terembe, ahol a falon térképek lógtak. A padokat kettes sorba rendezték, így párosával ültünk. Mivel hárman voltunk, én ültem külön, a barátnőim mögött. Általában nem zavart, hogy így alakult, csak néha, amikor rossz hangulatom volt, de olyankor valamelyikül megszánt, és mellém telepedett.

A terem túlsó végéből kacagás hallatszott. Viljar nevetett jóízűen az egyik barátja tréfáján. Ő volt az a srác, aki után már egy éve csorgattam a nyálam. A többiekhez képes magas, két oldalt felnyírt, szőke hajú fiú, búzavirágkék szemekkel. Mindig zsebre dugott kézzel közlekedett, a mozgása annyira lazának tűnt, sokszor attól féltem, bármelyik pillanatban széteshet. Ő testesítette meg számomra a nagy Ő-t, álmaim pasiját, akiért bármikor bármit megtettem volna. Kicsit betegesnek éreztem ezt a rajongásba átívelő szerelmet, de titkon nagyon vágytam rá, hogy egyszer viszonozza az érzéseimet, olyan mindent elsöprő módon, és ezért bármeddig képes lettem volna várni rá.

A tekintetünk találkozott egy pillanatra. Ahogy megláttam a mosolytól ragyogó arcát, olvadozni kezdtem. Ilyenkor általában úgy kellett összevakarni a padlóról, így örültem, hogy már bent ültünk a teremben. Szívem mindig hevesebben vert, ha a közelemben volt, vagy a hangját hallottam. Idiótának éreztem magam. Időnként váltottunk egy-két szót, néha korrepetáltam, így bíztam benne, hogy egyszer felfigyel majd rám. Azonban most be kellett érnem ezzel a lélekmelengető tekintettel.

A tanárnő csengetéskor már a teremben téblábolt. Egy idős, vékony asszonyka volt, meghajlott háttal, egérke vékony hanggal, ami gyakorta szórakoztatta a társaságot. Rövid haja őszbe borult, arcát mély ráncok barázdálták.

Egy Németország térképet akasztott ki a táblára, amin csak vonalak látszódtak. Már három órája azt tanultuk, de vaktérképből sík hülye voltam. Nem is értettem minek kell nekünk ilyeneket tanulni, hol a fenében lesz erre szükségünk egyáltalán?

Pechemre a tanárnő kihívott a táblához egy-két tanulót, az óra indításaként, egy néhány kérdéses feleletre. Megnyalta ráncos bőrű, vékony ujját, úgy lapozgatta a naplót, áldozatát keresve, miközben úgy vizslatott minket, mint egy keselyű. A teremben ülők egyszerre kezdtek egyre lejjebb süllyedni a padokban. Kivert a hideg veríték, gyomrom görcsbe rándult. Mély levegőket vettem, hogy lenyugtassam magam, miközben a padomra meredtem, pedig semmi érdekes nem volt rajta.

– Isak Berge. – A tanárnő hangja, a vékonysága ellenére, olyan reszelősnek hatott, mintha napi egy doboz cigarettát elszívott volna, pedig sosem dohányzott. Fátyolos, kék tekintetét a fiúra szegezte.

Isak megrökönyödve nézett vele farkasszemet. Nem értette, mit akar tőle. Igazából nem szolgált volna meglepetéssel, hiszen elszívta az agyát, ezt mindenki jól tudta róla. Csoda, hogy még nem csapott fel dílernek. Hirtelen kivágódott a padból, olyan lendülettel, hogy nekiesett a mellette levő asztalnak.

– Bassza meg – motyogta az orra alá, miközben összekuszálta sötétbarna haját.

– Fékezze a nyelvét – torkolta le a tanárnő. – Mutassa meg a térképen, hol van Berlin – utasította.

Isak úgy nézett rá, mint egy vén bolondra. Tétován mustrálta a térképet, majd délre mutatott egy pontra, mely Svájc területéhez tartozott. A fél osztály röhögésben tört ki. A másik fele csupán azért nem tett így, mert féltek, hogy ezzel magukra vonnák a figyelmet, velem együtt.

Kellesz nekem, mint kóbor kutyának a menedékWhere stories live. Discover now