Sulibuli (1/2)

70 11 44
                                    

Szerda este lefekvéshez készülődtem. Az éjjeliszekrényemen levő kislámpa kellő fényt adott nekem az olvasáshoz, de a szoba többi része félhomályban maradt. Salvatore egyik fantasy regényét olvastam, Ezer ork – Vadászpengék trilógia első kötetét. Már rajtam volt az egyszerű, kék hálóruhám, de annyira vékony volt, hogy mellkasomig húztam a takarót, hogy ne fázzak. Jól esett a bekuckózva pihenni, miközben odakint egyre hidegebbre fordult az idő, és gyakrabban esett az eső.

A résnyire nyitott ajtómon halk kopogtatás hallatszott, anyám dugta be hullámos hajkoronáját. Rámosolyogtam, a könyvjelzőmet becsúsztattam a lapok közé, majd letettem a szekrényre. Érdeklődve pillantottam rá. Már nem látszott nyúzottnak. Sőt! Az arca ragyogott, bár még volt rajta némi smink. Egyedül a mogyoróbarna írisze árulkodott arról, hogy szomorúság lakozik benne. Mosolyra húzta meggypiros ajkát, mire szarkalábak jelentek meg a szeme sarkában. Kényelmesen leült mellém, az otthoni melegítőjét viselte, és öblítő szag áradt belőle. Megsimogatta a karom.

– Kincsem, arra gondoltam, hogy beszélhetnénk a kialakult helyzetről – kezdett bele a mondandójába. Hangja keserűen csengett, de tartotta magát. – Apáddal el fogunk válni, de szeretném, ha nem haragudnál rá.

– Ne haragudjak rá? – kérdeztem vissza hitetlenkedve. – Azok után, amit művelt?

– Abban én is hibás vagyok.

– Mert te lökted a ribanc karjába? – kerekedett el a szemem. Nem értettem, hogy miért hibáztatja magát, és őszintén aggódtam amiatt, hogy így gondolta.

– Nina – ingatta meg a fejét anyám, mire loknijai rugózva táncoltak arca előtt –, ez sokkal összetettebb dolog, mint amilyennek látszik, és hosszú évek vezettek oda, hogy ez megtörténhetett. Jó, lehet, hogy nem csak én vagyok a hibás, de mindketten elszúrtuk ezt a kapcsolatot.

– Nem értelek.

– Tudod, amikor az ember dolgozik, gyerekeket nevel, háztartást vezet, emellett asszonyi kötelességei is vannak, hiszen van egy férje, ez mind nem fér bele huszonnégy órába. Ezért priorizálni kell a dolgokat, meg kell határozni egy sorrendet, hogy melyik az, amivel mindenképp foglalkozni kell. A munkát muszáj teljesíteni, hiszen az ember pénzért dolgozik, hogy biztosítsa a családjának a megélhetést. A gyerekekkel egyértelmű, hogy törődni kell, a fejlődésük érdekében. A háztartás úszhat, de zavarja az embert, ezért nem hanyagolja. A férj meg elviseli, ha nem fér bele egy napba. – Anya keserűen felsóhajtott. – Öt éve, amikor pályát akartam módosítani, marketinget tanultam esti iskolában, mert nem akartam pénztárgép mögött, kasszásként leélni az életemet. Ezzel egy plusz feladatot vállaltam be, ami erősen a kapcsolatunk rovására ment. – Elmerengve bámult maga elé. – Nem foglalkoztam vele, és ha kérdezte, hogy milyen napom volt, kértem, hogy hagyjon, mert tanulnom kellett. Éjszakába nyúlóan. Aztán munkahelyet váltottam, ahol még nagyobb volt a bizonyítási kényszer, ezért gyakran hazahoztam a munkát. Sokszor veszekedtünk akkoriban. Nem figyeltem oda rá eléggé. Aztán, amikor a munkahelyen rendeződtek a dolgok, és biztossá vált, kicsit több időm lett. Féltékenykedni kezdtem, mert apád már nem foglalkozott úgy velem, mint korábban, az állandó elutasítás miatt távolságot tartott tőlem. Azzal nagyon elrontottam a dolgokat, mert ott, ha normálisan leülünk megbeszélni a dolgokat, nem tartanánk itt. Meggyanúsítottam, mert féltem tőle, hogy félre kacsintott, azért nem törődött velem, és ez lett a vége. Valóban megtette. – Egy könnycsepp gördült végig az arcán, majd remegő hangon folytatta. – Az alig másfél éve kerültünk erre a mélypontra, és sokszor feküdtünk le haraggal, ami nagy hiba volt. Kommunikálnunk kellett volna, odafigyelni egymásra. Igazából már a tanulmányok alatt is, ha válaszolok a kérdésére, kicsit beszélgetünk esténként... nagyon fontos lett volna.

Kellesz nekem, mint kóbor kutyának a menedékWhere stories live. Discover now