Kellesz nekem, mint kóbor kutyának a menedék

Az elveszett kiskutya

Szombatra nem állítottam ébresztőt annak ellenére, hogy úgy terveztem, a napomat a menhelyen töltöm. Lars azonban hét előtt hangosan szitkozódott a folyosón, majd belerúghatott valamibe, ami az ajtómon koppant. Anyám lentről üvöltött fel neki, hogy nyugodjon már le. Szerintem még jól is esett neki, hogy kiabálhatott, legalább levezette egy kicsit a feszültségét. Ennek ellenére a bátyám nekiesett az ajtómnak, ami lendületesen kivágódott, és csattant a kilincs a falon, majd az idióta bezuhant rajta. Cifra káromkodások közepette dörzsölgette a szemét a hátán fetrengve.

– Ez ám az ébresztő – morogtam a párnámba. – Most értél haza, és full részeg vagy?

– Kussolsz!

– Akkor húzzál ki a szobámból!

Lars feltápászkodott a földről, lerántotta rólam a takarót, megfogta a karom és elkezdett kirángatni az ágyból. A hidegtől libabőrös lettem, még a vékony pizsama alatt is. Ijedten tértem magamhoz, mert nem eresztett, hiába próbáltam kirántani a kezem az övéből.

– Hagyjál már békén, te köcsög! – sipákoltam. Próbáltam talpra ugrani, mielőtt arccal a földön végzem, mert az a barom tovább cibált, egészen ki a folyosóra, ahol még hűvösebb volt, így kirázott a hideg.

– Te kérted – mondta elégedetten Lars, majd felkapta a sporttáskáját a fal mellől, és hangos dübörgéssel levonult.

– Baszódjál meg! – morogtam.

– Nina! Az ég szerelmére, mióta beszélsz te ilyen csúnyán? – lépett ki a konyhából anyám. Már sokkal jobban nézett ki, úgy tűnt sikerült aludnia az éjszaka.

– Mióta a lónak foga van, és a barázdabillegető tud repülni – feleltem pofátlan módon, és nem érdekelt a válasz. Visszamasíroztam a szobámba, és gyorsan felöltöztem, hogy a menhelyre menjek.

***

A konyhából lenyúltam egy kekszet, mert nem volt kedvem még ott is elviselni a bátyámat a hülye reggeli akciója után, ezért útközben kaptam be pár falatot. Nem voltam túlzottan éhes, csak a munkában nem akartam megborulni. Közben a telefonomat nyomkodtam. Thomas válaszolt az üzenetemre, amitől egy pillanatra megállt bennem az ütő.

Köszönöm, hogy szóltál. Intézkedem.

Megkönnyebbülés oldotta fel a mellkasomat szorongató feszültséget. Ha ma beszélnek erről, Sandernek lesz még két napja, hogy lenyugodjon, így talán nem fojt meg hétfőn a suliban. Bár már előre elterveztem, hogy addig nem megyek fel a teremhez, amíg nem látom Rasmussen tanár urat. Hiába tudtunk utolsó alkalommal értelmesen beszélgetni, tartottam tőle, és féltem a hirtelen, agresszív megnyilvánulásaitól.

Szemerkélni kezdett az eső, ezért zsebre vágtam a telefont, fejemre húztam a kapucnit, és futva tettem meg a maradék utat.

Fél nyolc múlt, amikor beléptem az iroda ajtaján. Maria és Sam azonnal felém fordultak, mosolyogva köszöntöttek.

– Sam, teljesen meggyógyultam. Ma már hagyod, hogy megetessem az állatokat? – érdeklődtem. Meglepetésemre egy adag kávé már kihűlőben volt, amit kitöltöttem magamnak, majd kérdőn Mariara néztem, hogy készítsek-e még, de ő megrázta a fejét.

– Már kész vagyunk – húzta ki magát büszkén. – Sander velem együtt érkezett, és segített. Most a kecskéknél segédkezik Kate-nek, mert Marcus lebetegedett, egyedül meg nem bírta volna. Önként és dalolva vállalta, aranyat ér ez a srác – lelkendezett.

Megálltam a mozdulatban; a szám tátva maradt, a csésze fél úton megállt. A szívem turbó fokozatra kapcsolt, és amiatt aggódtam, hogy bordatöréssel fogok a végén kórházba kerülni.