Kellesz nekem, mint kóbor kutyának a menedék

Hétköznapi nehézségek

Kicsit megnyugodott a lelkem, de a ráknak sem volt kedve suliba menni. Hamar eljutottam erre a szintre ebben az évben. Nem a tanulnivalók akasztottak ki, még nem éreztem azt a szellemi fáradtságot, amit a téli szünet környékén szoktam, csupán magányra vágytam, hogy lerendezzem magamban a dolgokat. Ebben a pillanatban nem vonzott, hogy a barátaimmal lehetek, nem akartam látni senkit. Egészen antiszociális érzések törtek fel belőlem. Leginkább a járdán hömpölygő tömeg irritált, kerülgetnem kellett az embereket. Szörnyen nehezen indult a nap számomra.

Ásítozva léptem át az iskola küszöbét, mikor megláttam, hogy Sander és Viljar beszélget. Megdörzsöltem a szememet, hogy biztosan jól látom-e.

Mióta haverkodnak ők egyáltalán?

Barna haja kuszán állt, mint aki csak az öt ujjas fésűvel találkozott, a szokásos műbőr dzsekit viselte, és bő farmert. Ellenben Viljar szőke haja teljesen fejére simult, biztos a boci nyalta le. Zakóhoz hasonló felsőt vett fel, kissé túl elegánsnak hatott ebben az iskolai közegben. Ezt a répaszárú, szakadt farmer ellensúlyozta. A két fiú így egymás mellett ég és föld voltak, a tartásuk, az arcuk, a szemük, mégis mindkettőben lehetett találni olyan tulajdonságokat, amik vonzóvá tették őket.

Miért gondolkozok ilyeneken?

Hosszan kifújtam a levegőt, mielőtt rájuk köszöntem. Igazából csendben el akartam sunnyogni mellettük, de Viljar olyan rémült képet vágott, hogy kezdtem aggódni miatta, pedig az épületen belül madarak biztosan nem tartózkodtak. Azóta rákerestem, és meglepődtem, hogy a madárfóbia valóban létező dolog, legalább annyira, mint az arachnofóbia. A fiú múlt napi reakciójából ítélve erősen kezelésre szorult volna, hogy el bírja viselni ezeket az élőlényeket.

– Jó reggelt! – vicsorgásra hasonlító vigyort erőltettem a képemre.

– Jó reggelt! – köszöntek egyszerre. Sander egy laza mosoly kíséretében a szöszke vállára tette a kezét, aki riadtan pislogott felém, miközben vigyorogni próbált.

– Nem jössz órára? Még fel kell mászni a harmadikra. – kérdeztem Viljartól.

A megszeppent srác bólintott, de Sander a mutatóujját feltartva jelezte, hogy még nem végeztek, majd szembe fordult vele úgy, hogy csak a hátát láthassam. Halkan motyogott valamit, amiből egy szót sem értettem, pedig füleltem nagyon. Fontos dolognak tűnt, annyira közel hajolt hozzá.

Ha most lesmárolja, esküszöm, harakirit követek el...

– Felfogtam, nyugi – szólt Viljar, ahogy ellépett előle.

Sander olyan mérgesen követte a tekintetével, a szeme szinte szikrákat szórt. Komolyan ijesztő volt ilyen morcosan látni őt, biztosan bal lábbal ébredt, hozzám hasonlóan.

– Bocsi, hogy tegnap letapostam a lábadat – szólaltam meg megszeppenten, bár ezt sem terveztem, mégis bíztam benne, hogy oldhatom vele kicsit a feszkót.

Sander épp, hogy rám pillantott, halvány félmosoly jelent meg szája szegletében.

Viljar mellém ért, öklöztünk, mert sosem voltam az a pusziszkodós fajta, és előző nap ebben egyeztünk meg, majd a lépcsők felé vettük az irányt. A vállam fölött még hátrapillantottam, Sander még mindig ugyanott állt, azonnal elmosolyodott mire zavartan elhúztam szám.

– Mi történt? – fordultam vissza a sráchoz.

– Semmi komoly – legyintett, miközben a homlokán ilyen közelről jól kivehetőek voltak az izzadságcseppek, amitől szőke, göndör fürtjei odatapadtak.

– Fussunk neki még egyszer – javasoltam egyre durcásabban, mert felülkerekedett rajtam a kíváncsiság, és bosszantott, hogy úgy kell belőle kiszedni a dolgokat.