Barátok és bizalom

80 10 47
                                    

A boldogság mámorító érzése egyre magasabb szintet ért el bennem, mert Sander minden áldott nap elvarázsolt az érintéseivel, szavaival, verseivel. Egyszerűen képtelenség volt neki ellenállni, így hamar feledésbe merült Lisa magánakciója. Igaz, a kérdéseim még függő státuszban hevertek elmémben, de a suliban túl sokan vettek körül minket, ezért nem hoztam fel. A rózsaszín köd édes vattacukorként telepedett rám, melyből nem láttam a külvilágra. Csak ő számított és én, valamint az a fantasztikus dolog, ami ebből az egészből sarjadhatott. Jó volt tartozni valakihez, fogni a kezét séta közben, hozzá bújni.

Otthon nagyon meg kellett zaboláznom a gondolataimat, hogy a tanulásra koncentráljak, mert volt egy olyan sanda gyanúm, ha apa megtudja, hogy a négy évvel ezelőtti sráccal összejöttem, és miatta romlanak a jegyeim, újabb szobafogságra lennék ítélve. Habár, bármelyik fiúról lehetne szó, akkor is hasonlóan cselekedne. Az iskola az első, biztosan elmondaná megint, jó párszor.

A hét napjai gyorsan elteltek. Hiába láttuk egymást mindennap, a hétvégére tervezett randit ugyanolyan izgatottsággal vártuk. Bár fogalmam sem volt, hogy az mennyiben fog különbözni az egyéb találkozásainktól, mégis görcsbe rándult a gyomrom, ha arra gondoltam. Nem tudtam, hogy másként kellene-e viselkednem, vagy mire számítsak, hogy készüljek. A magam részéről azt terveztem, hogy több dolgot derítek ki róla az elmúlt négy évből, és reméltem, hogy őszintén fog válaszolni, mert bármennyire legyen kellemetlen, vagy szomorú egy téma, tudni akartam. Mindent tudni akartam róla, mert nap, mint nap szembesültem azzal, mennyit változott. Régen egy visszafogott, zárkózott fiú volt, most pedig az iskola egyik legmenőbb arca. Sokakkal beszélgetett szünetben, de úgy tűnt, mindenkinek azt mondta, amit hallani akart, így elégedettek voltak. Csupa felszínes kapcsolat. Egy olyan személlyel nem találkoztunk a hét folyamán, akiről elmondta volna, hogy olyan jó barátság fűzi hozzá, mint engem Ronjához, Tirilhez vagy Viljarhoz.

***

A menhelyen Sander egészen felszabadultnak tűnt, vagy csupán az én lelkesedésem ragadt át rá. A kutyák már távolról ugatták, ő pedig mindnek a buksiját megsimogatta, vagy lepacsizott velük, amit jutalomfalattal díjazott, mert megszokta, hogy mindig tartson magánál. Időnként a szőrüket is kikefélte, amit az ebek nagyon élveztek; a nyelvük oldalra kilógott a szájukból, szinte vigyorogtak közben.

Monát és Ludvigot, két közepes méretű keverék kutyát sétáltattunk a saras, földes úton. Kényelmesen lépkedve haladtunk a futtató felé. A szél erősen lengette a fák lombkoronáját, fütyülve osont el mellettünk. Nagyon lehűlt az idő, napközben is dzsekiben lófráltunk.

– Miért segítesz mindenkinek? – Ártatlan kérdésként tettem fel, mosolyt társítottam mellé, Sander mégis elkomorodott, és furcsán pillantott rám.

– Mert... Ettől jól érzem magam – vonta meg a vállát.

– Ne már! Annyi mindenkinek segítesz állandóan. Olyan ember a földön nincs, aki ezt bírná – ellenkeztem, mert egyetlen esetre akartam terelni a témát, és nem tetszett, hogy így hárított. – Biztos van valami célod ezzel.

– A pozitív karmát vonzom be így – mosolyodott el, de a szürkéskék szempárban szomorúság villant.

Komoran álltam a tekintetét.

– Ha az embernek nincsenek barátai, muszáj valamit tennie – mondta, és lehajtotta a fejét.

A mellkasom összeszorult, a szemem könnyek szúrták. Megtorpantam, de a fekete-fehér foltos kutya könnyedén haladt tovább, mert a póráz engedte.

– Komolyan ezért csinálod? – kérdeztem kissé remegő hangon.

– Volt idő – megállt egy sóhaj kíséretében, hogy felém fordulhasson –, amikor igen, de hamar rájöttem, hogy másoknak csak addig kellek, amíg segítek, amíg ki tudnak használni, aztán semmibe vesznek. Megszoktam. Ma már inkább megszokásból segítek. Az az áldott jó szívem nem hagyna nyugodni, ha nem így tennék – tette mellkasára a kezét egy félmosoly kíséretében.

Kellesz nekem, mint kóbor kutyának a menedékWhere stories live. Discover now