Kellesz nekem, mint kóbor kutyának a menedék

A levél

Nyomorultul voltam, bár ez a kifejezés messze elmaradt a valóságtól. Rosszul éreztem magam a testemben. Bennem egy feneketlen üresség tátongott, a bőröm feszített, mint egy túl szűk latexruha. Nem találtam a helyem, teljesen elvesztem a hétköznapok forgatagában. Zombiként jártam-keltem, senkihez sem szóltam, ellenben mogorván reagáltam mindenre, a tanárokkal szemben is, így a következő héten bezsebeltem három egyest, mert mikor máskor akartak volna feleltetni. Viljar csendben támogatott, tűrte, ha hozzá bújtam, jól megölelgetett, amikor látta, hogy arra volt szükségem, vagy csak úgy álltunk összebújva egész szünetben, őt nem zavarta.

Még mindig olyan érzésem volt, hogy egy rémes tragikomédiát nézek. Sokszor, amikor haza mentem, csak bámultam a kiásott gödröt a házunk előtt, de nem Sandert kívántam bele, hanem magamat. Legszívesebben belefeküdtem volna, hogy onnan nézzek ki a fejemből, miközben a kukacok mászkálnak körülöttem. Nem kellett hogy beássanak, csak a földben legyek. Bár semmit se enyhített volna a fájdalmamon. A szívem meghasadt, és üresnek éreztem a mellkasom. Hasonlított ahhoz, mikor a nagyszüleimet elvesztettem, hónapokig emésztett a hiányérzet, pedig fél órányira laktak tőlünk, csak hetente találkoztunk.

Esténként anyámmal bekuckóztunk a nappaliba, hogy drámákat nézzünk, amin együtt sírtunk. Közben fagyit, vagy csokit zabáltunk, azzal vigasztaltuk magunkat. Ilyen volt két bánatos nő.

***

Több, mint két hét telt el, mióta Sandert utoljára láttam. Beletörődtem a helyzetbe, de sokat segített az, hogy a suliba sem találkoztunk, mert ő azóta sem járt be. A menhely, illetve Sam viccei kicsit kizökkentettek a letargiából, hiszen a kutyák jobban vigasztaltak, mint bármelyik ember, így átlendültem a holtponton. Vasárnap már rászántam magam a tanulásra. Már csak azért is, mert apám eljött, hogy anyámmal megbeszéljék a részleteket. Látni sem bírtam. Megjegyeztem, amit anyám kért, de attól még nem sikerült elfogadnom a helyzetet.

Az íróasztalom felett görnyedtem a matek házi fölé, mikor a bratyó bejött a szobámba, majd levágódott az ágyamra. Kényelmesen keresztbe tette a lábát, fejét a falnak döntötte, a kezében tartotta a mobilját.

– Eltévesztetted a szobát.

– Szerintem nem – rázta meg a fejét Lars.

– Kibököd, mit keresel itt? – kérdeztem flegmán.

– Emilyvel lesz randim egy óra múlva.

– Akkor pláne rossz helyen vagy. Kifelé! – mordultam rá.

– Itt is van!

– Kicsoda? – fordultam felé döbbenten.

– Sander. Valamit adni akart, hogy adjam át neked, de nem vagyok postás, úgyhogy takarodjál le! – Feltápászkodott az ágyamról, de lecövekelt az ajtómban.

A fésülködő asztalom tükrében láttam, hogy minden szín kifutott az arcomból, annyira meglepett a hír. Tétován keltem fel a székből, hogy elinduljak, de a lábam alig akart engedelmeskedni. Teljesen lefagytam, miközben a pulzusom kétszeresére nőtt.

A bátyám felnevetett a képem láttán, hozzám lépett. A hónalja alá szorította a fejem, és ököllel dörzsölte a fejem.

– Hé! Szakadj le rólam! – sipákoltam. Próbáltam lefejteni a karját a fejemről, de mindhiába.

– Így már jobb! Végre van egy kis színed – Lars elengedett. Elégedett vigyorral a képén vonult ki a szobámból.

– Menj a picsába! – üvöltöttem utána.

A fejem rákvörös lett, a hajam kócosan meredt szanaszét, amit gyorsan az ötujjas fésűvel megigazítottam, majd robogtam lefelé. Kabátot sem vettem, mert vastag, kötött pulcsi volt rajtam, nem tartottam a hidegtől.