Kellesz nekem, mint kóbor kutyának a menedék

Együtt a menhelyen

Szombat reggel magara húztam a vékony széldzsekimet, mert csepergett az eső. Bíztam benne, hogy szemerkélésnél nem lesz erősebb, mert szerettem volna sétálni vinni az állatokat minél hosszabb időre. Az kapcsolt ki a legjobban, mikor a futtatóban gyakorlatozhattam a kutyákkal, mert láttam rajtuk, mennyire élvezik az ott töltött időt. Próbáltam a jó oldalát nézni a dolgoknak, ha már nem leszek egyedül a menhelyen, legalább több kutyával elbírunk egyszerre.

Késésben voltam. Szapora léptekkel haladtam az egyre ritkuló házak között a menhely irányába, az elhagyatottnak tűnő telephely felé. Sajgott a szívem az utolsó emlék miatt, ami kettőnkről eszembe jutott, és bármennyire szerettem volna minden kérdésemet azonnal rázúdítani, tudtam, hogy nem tehetem. A végén támadásnak veszi, és elmenekül, bár lehet, ez nem lenne akkora baj, így megspórolnám az újabb csalódást, amitől piszkosul féltem.

Kirajzolódott előttem a hatalmas kétszárnyú kapu, melynek az egyik oldala nyitva állt. A zárt felén, a falécek előtt már ott várt Sander. Nagyot ásított, nyújtózott, szemét dörzsölgette. Amint észrevette, hogy közeledek, szélesen elmosolyodott.

– Jó reggelt – köszöntem.

– Szia, kómás hercegnő!

– Te sem tűnsz kipihentebbnek. – Grimaszoltam egyet, és továbbindultam.

– Puszit nem kapok? – tárta szét a karját Sander. Csodálkozva fordultam vissza. – Ide kérem – mutatott az arcára, közelebb hajolt.

Rövid vacillálás után megragadtam az állát, hogy véletlenül se forgolódjon, így ne tudjon bepróbálkozni, majd kapott egy gyors, ám annál cuppanósabb puszit. A fűszeres illatával megtelítődött az orrom, hogy utána a bőröm alatt bizsergésként vonuljon végig rajtam. Elléptem tőle, sietve indultam el, mert túl nagy hatással volt rám, és ettől csak még jobban féltem. Sander kacagva végigsimított az állán. Próbált lépést tartani velem.

A járda két oldalán szomorúan inogtak az élénkzöld színű, szelídgesztenye falevelek, cseppek zuhantak róluk alá. Még ebben a borongós időben is imádtam ezt a sétányt, ami a menhely központi részéhez vezetett.

A konténerirodánál már Sam sürgölődött, egy fehér pólóban és mellényben. Nem védte a kopasz fejét az eső elől, igaz, már alig szitált. Kényelmesen téblábolt, rendszerezte az ellátmányt, amelyet reggel ki kellett osztani az állatok között.

– Jó reggelt! Segítséget is hoztál? – elvigyorodott, ahogy meglátta Sandert, majd kezet ráztak. – Helyes! Sosem vagyunk elegen.

– Sikerült megoldani a tárterület felszabadítást a gépeden?

– Valamennyit igen, de újra kell húznom – húzta el a száját Sam, közben hozzám lépett. Egy ölelés kíséretében megpuszilgatott, ahogy szokott.

Csodálkozva pislogtam Sanderre, hogy mikor beszéltek ők ilyen dolgokról, de rám se nézett, annyira elmerültek a gépek világában. Bementem az irodába, ahol Maria rendezgetett néhány papírt. Ez jót jelentett, mert ilyenkor a gazdisodó állatok iratait gyűjtötte össze. Összeölelkeztünk, majd bekészítettem egy adag kávét, mert nagy szükségét éreztem, hogy igyak egyet. Felvázoltam a helyzetet, hogy ne érje váratlanul az új srác felbukkanása, aki hamarosan meg is jelent Sam oldalán. Még mindig a számítógépről dumáltak.

Amíg lefőtt az élénkítő nedű, megtörtént a bemutatkozás, váltottak pár szót. Csendben hallgattam, és figyeltem. Úgy tűnt Sander elég hamar összehaverkodott mindkettejükkel, érdeklődött minden iránt, ami Mariát nagyon fellelkesítette, így hosszasan ecsetelte, hogyan zajlik itt egy örökbefogadás.