Kellesz nekem, mint kóbor kutyának a menedék

Azok a fontos dolgok

A szombati nap meglehetősen hosszúra nyúlt, de egy cseppet sem bántam. Sötétedésre értem haza, vigyorogva léptem be a bejárati ajtón. Az előszoba tükörbe pillantva szembesültem vele, hogy az arcom mennyire kipirult. Legyezgettem magam, hogy visszanyerjem a megszokott színemet, mert nem akartam lebukni. Bár a büntetést nem szegtem meg, hiszen a menhelyen voltam.

Olyan arcot vágtam, mintha a suliból értem volna haza egy unalmas nap után, úgy léptem be a konyhába, ahol anyám mosogatott. Világosbarna haját összefogta, egy fekete melegítő volt rajta, ami nála nem számított megszokottnak, mert a világosabb színeket részesítette előnyben. Csilingelő hangon köszöntött, érdeklődve fordult felém.

– De ki vagy virulva!

Ennyit arról, hogy átlagos képet vágok.

Nem tudtam megállni, annyira vidám voltam, már fáj az arcom a sok mosolygástól. Úgy lépkedtem, mintha a fellegekben járnék. Kivettem a szekrényből egy csomag zabkekszet.

– Hol jártál ilyen sokáig? – érdeklődött anyám egyre gyanakvóbban.

– A menhelyen – vágtam rá ártatlan képpel.

– Ki volt ott?

– Apa itthon van? – Nem akartam, hogy megint váratlanul felbukkanjon, így elrontsa ezt a gyönyörű napot, ezért előre tisztáznom kellett.

– Igen, a szobában pihen. Csak nem Sander?

Talált, süllyedt!

– Majd feljössz, ha végeztél? És elmesélem.

Anyám mosolyogva bólintott. A zsákmánnyal a kezemben elsomfordáltam a szobámba. Az ágyra vágtam magam, vigyorogva fúrtam a fejem a párnámba. A gyomrom körüli bizsergést azóta is éreztem. Újra és újra felidéztem az első csókunkat, melyet elég sok követett még a nap folyamán, de egyszerűen lehetetlen volt megunni.

Anyukám úgy lépett be a szobámba, akár egy macska. Kicsit megijedtem, mikor váratlanul fényár borította be a szobám, miután felkapcsolta a lámpát. Fel sem tűnt, hogy besötétedett. Becsukta maga mögött az ajtót, majd leült mellém az ágyra, a háttámlának dőlt.

– Na, mesélj, tényleg ő volt ott? Vagy ki csavarta így el a fejedet a menhelyen – sóhajtotta.

Felültem törökülésbe, a kispárnámat az ölembe vettem, és már úgy vigyorogtam, mint a tejbetök.

– Sander volt, igen.

– Hogy került ő a menhelyre? – értetlenkedett anyám.

– Eljött a saját lábán – nevettem fel, mire anyu morcosabban pillantott rám. – Randira akart hívni. Mondtam, hogy büntiben vagyok, de velem akart lenni, és eljött.

– Mit meg nem tesz érted. Akkor megbeszéltétek mi történt négy éve? – szegezte nekem a kérdést.

– Azt mondta az apja megzakkant, az anyja meg azzal oldotta meg, hogy ne kelljen elviselnie, hogy elment. Az apja miatt nem mondhatott el semmi, mikor találkoztunk.

– Mármint az anyja elhagyta őket?

– Gondolom. – Nem értettem mire akart kilyukadni. Nehéz volt erről beszélni, mert habár engem ez a kevés információ megnyugtatott, de ahogy Sander arca felderengett előttem, összefacsarodott a szívem.

– Ha valaki meghal, akkor is használhatják, hogy azt a szót, hogy elment.

Összeszorult a mellkasom. Ez eszembe se jutott. Ha ez történt, az bizonyára nagyon megviselte, így még rosszabbul eshetett neki, hogy nem ismertem fel, mikor bekerültem szakközépbe. Nagyon megsajnáltam.