Kellesz nekem, mint kóbor kutyának a menedék

Meggyőzéstechnika

Utáltam a családi programokat. Apám nővére ugrott be hozzánk, és nem sejtettem, hogy az én jelenlétem azért volt olyan marha fontos, hogy megkérdezze, mi a helyzet a suliban. Ennyiről szólt a vele folytatott beszélgetés, de ahogy láttam, anya sem rajongott érte. Magasan hordta az orrát, márkás holmikban virított, pedig sosem dolgozott. A férje tartotta el, aki öt éve meghalt, mégis akkora vagyont hagyott rá, hogy vígan elélt belőle. A kérdés csupán az, hogy meddig?

Nem akartam rá hasonlítani, nem is irigykedtem rá, ő meg nem értette az én önkéntes munkámat a menhelyen, hogy miért csinálom, mikor még pénzt sem kapok érte. Az elmúlt karácsony alkalmával ecseteltem neki ennek a fontosságát, de egyik fülén be, a másikon ki. Ő utálta az állatokat, bezzeg a nyakán a rókabőrből készült stóla volt a kedvenc darabja a téli időszakban.

Nagynénénk miatt apa korán hazaért, így esélytelen volt, hogy szóba hozzam a szombati bulit. Egyedül anyámban bíztam, és a meggyőzőképességemben, mert sejtettem, hogy nem lesz könnyű menet.

***

Péntek délután Lars a konyhában ült, a telefonján játszott, miközben tömte a fejét. Szedtem magamnak egy adag lasagne-t, amit anya az előző nap elkészített, megmelegítettem, majd leültem az egyik székre a közelében.

Az ajtó hangosan kivágódott, táskák puffantak a földön, majd magas sarkú cipő kopogott a folyosó kövén.

– Sziasztok! – köszönt be anyukám, kipirult arccal, kifogástalan sminkkel, amitől még pár évet letagadhatott volna. Bordó nadrágkosztümöt viselt, ahogy a tárgyalásokon szokott. – Egy helyen mindketten, és még béke van? – nevetett, miközben lerúgta a cipőt egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében.

Felpattantam, hogy puszival köszöntsem, bár kissé maszatosra sikeredett, így elrontottam az alapozóját.

– Bocsi – motyogtam teli szájjal.

– Mára végeztem – lapogatta meg a vállamat vidáman anya. Lehuppant a székre, átmozgatta a lábát. – Mi újság? – emelte ránk ragyogó, mogyoróbarna szemét.

– Minden ok – válaszolta Lars. Fel sem nézett a készülékből, csak egy újabb adag kaját lapátolt a szájába.

– Anya. Meghívtak holnapra egy buliba – kezdtem bele ártatlan tekintettel. – Elmehetnék?

– Kinek a bulija? Szülinapi zsúr, vagy ilyesmi? – kérdezte.

– Azt nem tudom – ennél rosszabbul nem is indíthattam volna a dolgot –, Theo hívott meg.

Anyám elgondolkodott a név hallatán.

– Lars is ott lesz – tettem hozzá.

Bátyám ekkor nézett csak fel, morcoson méregetett. Nem törődtem vele. El akartam menni életem első normális bulijába, ami nem hasonlított egy babazsúrra. A velem egykorúak, pontosabban, akik nem tartoztak a menők közé, nagyon gagyi bulikat szerveztek. Lehet, csak a társaság miatt tűnt annak, de egy órán belül elhalt a lelkesedés halovány szikrája is.

– Akkor miért ne – anyu kedvesen elmosolyodott.

– Szó sem lehet róla – ellenkezett Lars. – A focis Theo hívta meg. Itt fősulisok lesznek.

– Akkor lehet mégsem olyan jó ötlet – bizonytalanodott el anya.

– Ne már! Anya, légysziii! – kérleltem, miközben finoman megérintettem a kézfejét, ami az asztalon pihent.

– Ráérsz még a bulikkal – anyám kitette a mobilját az asztal sarkára, felkelt, levetette a blézerét, és a mosogatóhoz lépett.

– Ez az! – kiáltott fel Lars, amit nem tudtam megítélni, hogy az én kudarcomnak szólt, vagy nyert a játékban.