Nem jött álom a szememre, és amikor felkeltem, gyomrom görcsbe rándult, enyhe émelygéssel küzdöttem. Péntek reggel volt. Hála annak a magasságosnak több baleset nem történt a héten. Nem boronáltak össze Sanderrel, sőt a barátnőim is hanyagolták a témát, végre. Így nyugodtan koncentrálhattam Viljarra, valamint a közös délutánunkra.
Boldog izgatottság járta át az egész lényemet, amitől pár centivel a föld felett jártam. Mit számított, hogy nem aludtam, ez az érzés jobban hatott rám, mint az anyámra fél liter kávé. Már csak amiatt is, hogy életem szerelmével hamarosan kettesben leszek. Csak győzzem kivárni, hogy véget érjen a nap az iskolában.
Fodros, virágmintás, térdig érő szoknyát húztam vaskos combjaimra. Hozzá egy fekete, selyem hatású blúzt vettem fel, rá narancssárga kardigánt. Hosszú hajamba hullámokat bodorítottam. Elégedetten szemléltem magam a tükörben, annyira másabb volt a hatás, mint általában. Szememet feketére húztam a közepétől a sarkáig, bár ezt már soknak éreztem. Azzal az érzéssel bámultam magam, hogy valaki más néz vissza rám, mint aki valójában vagyok. Mindezt azért, tetszeni akartam Viljarnak. Idegesség futott át rajtam, amitől összerezzentem. Hamarosan elszakadtam a látványomtól, hogy útnak induljak, hiszen életem nagy napja következett, legalábbis reméltem, hogy beszélni tudok vele, amitől megváltozhatnak a dolgok.
– Mekkora segged van ebben a szoknyában – ásítozott Lars, aki nem sokkal utánam lépett ki a szobájából.
Levert a víz, a fenekemre tapasztottam a kezem, majd az előszoba tükréhez siettem, melyben láttam az egész összhatást. Sosem voltam egy sovány alkat, itt-ott akadt felesleg, de még nem tartoztam a duci kategóriába. Ez az aprócska megjegyzés rettentően elbizonytalanított. Talán jobb volna fekete szoknyát venni? De az túl ünnepélyes, hülyén festenék abban.
– Ennyire kövérít ez a szoknya? – kérdeztem tőle döbbenten.
– Nem. Neked mindenben nagy a kuffered – felelte közönyösen, majd befordult a konyhába, és a képébe tömte a reggeli szendvicsét.
Levegő után kapkodtam. Így akarok én bárkit is meghódítani? Töprengverohantam utána, ahol édesanyám már javában serénykedett.
– Ez egyáltalán nem igaz, kicsim – anya a vállamra tette a kezét. – A bátyád csak viccelt – dühösen Larsra meredt. – Nagyon csinos vagy. Randira készülsz? – Felvonta a szemöldökét, ahogy alaposan végignézett rajtam.
Anyám a legdrágább teremtés volt ezen a bolygón, és ezt minden túlzás nélkül állíthatom. Mindig tudta, mivel hathat rám, birkatürelemmel rendelkezett, emellett bármi nyomta a szívemet, nyugodtan megoszthattam vele. Csendben meghallgatott, majd megbeszéltük, hogy mit hogyan kellene tennem. Sosem kért számon semmit, nem utasítgatott, megértően reagált a legnagyobb őrültségekre is. Nem mintha olyan nagy bonyodalmakat okoztam volna, de jó érzés, hogy ennyire számíthattam rá.
– Nem – feleltem némi habozás után, de éreztem, hogy elpirultam.
Anyukám olyan szemet meresztett rám, mellyel azt sugallta: ne nézz madárnak!
– Viljart fogom korrepetálni suli után.
Lars felröhögött.
– Mi van?! – mordultam rá, mire ő zavarba ejtő alapossággal végigpásztázott.
– Korrepetálni, mi? – ennyit jegyzett meg, gúnyosan felhorkantott, és folytatta a kuncogást.
Égni kezdett a képem. Ingatagon pillantottam anyára, aki csak megértően mosolygott.
– Suli után egyenesen hozzá mész?
Bólintottam. Drága édesanyám átkarolt, a fejem búbjára nyomott egy puszit, végül ennyit szólt:
ŞİMDİ OKUDUĞUN
Kellesz nekem, mint kóbor kutyának a menedék
RomantizmLétezhet olyan, hogy valakit elfejtünk, de úgy, hogy akkor sem ismerjük fel, mikor évek múltán újra találkozunk? Az utolsó évemet kezdtem meg szakközépben, mikor belebotlottam egy srácba, aki csupán ismerősnek hatott. Felbolygatta az egyébként sem e...
