Kellesz nekem, mint kóbor kutyának a menedék

A múlt árnyai

Hétfőn nagyon vártam az angolt, mert akkor Sanderrel együtt kezdtünk. Talán az első ilyen alkalom volt, amikor repestem az örömtől, hogy suliba kellett menni, de csupán kíváncsiságból, hogy helyre jött-e már. Nem mintha az én arcberendezésem javult volna, az állkapcsomnál sárgán pompázva éktelenkedett a picire húzódott dudor, illetve az orrom egy része lila maradt, az nem akart elmúlni.

Az egész vasárnapot a menhelyen töltöttem, így sokat beszélgettem Samuellel a történtekről, aki megint csak azzal a jó tanáccsal látott el, hogy ne vegyem ennyire komolyan a dolgokat, éljek egy kicsit, mielőtt belépnék a felnőtté válás mókuskerekébe, hogy aztán mindennap robotoljak egy munkahelyen, amit talán nem fogok utálni.

Ilyen bölcs gondolatokkal értem be, ahol a barátnőim már ott dumáltak a folyosón. Ronja a Mattiasszal töltött hétvégéjéről áradozott, Tiril meg a melóról, amit Sandertől kapott. Egy ideig láthatatlannak éreztem magam, mert arra sem reagáltak, hogy köszöntem, de Sivert megnyugtatott, hogy őt is figyelmen kívül hagyták.

A csengő harsányan berregett, de Sander nem érkezett meg. Gyorsan előkaptam a mobilomat, hogy ráírjak, minden rendben van-e. Kezdett bűntudatom támadni, hogy miért nem korábban tettem ezt meg, akkor talán tudnék róla.

Visszatettem a táskámba a telefont, mert erre Rasmussen tanár úr háklis volt. Így csak óra után láttam az üzenetét, hogy tovább tartották bent a kórházban, de ma már haza engedik, és ne aggódjak, mert holnap teljes életnagyságban jelen lesz. Erre egy mosolygó szmájlival válaszoltam, hogy jelezzem, tudomásul vettem.

***

Másnap már a második órára tartottam barátnőim társaságában. Igaz, ez nem volt pontos meghatározás, mert Tiril csak akkor szólt hozzám, ha nagyon muszáj volt, például a leckém kellett neki. Nem érdekelt már a sértettsége, ahogy az sem, mit fog szólni ahhoz, ha esetleg köztem Sanderrel komolyabbra fordulna a dolog. Mert már elgondolkodtam ezen, és arra a döntésre jutottam Sam hétvégi tanácsai alapján, ha újra próbálkozik, adok neki egy esélyt. Közben bíztam abban, hogy valóban mindent meg tudunk beszélni, illetve a pszichológus is előre lendít.

Felértünk a második emeletre, Viljar nem sokkal előttünk haladt, mikor Christopher vállal belement, taszítva egyet rajta.

– Mi van, köcsög? – förmedt rá Chris vagánykodva, amin páran elnevették magukat körülötte. Még le is pacsiztak a parasztjával.

– Baszódj meg! – válaszolta egykedvűen Viljar, mert láthatóan semmi kedve nem volt ehhez. Jól tudtam, hogy az anyjával megint összevesztek, ráadásul pont azon a reggelen, ezért nagyon maga alatt volt. Még az én vigasztalásom sem ért sokat.

– Nekem pofázol? – mászott a barátom képébe a zömök fiú.

Viljar mellé álltam, hogy leállítsam azt a bunkót, bár a pénteki sérülés miatt a gyomromat fájdalmas félelemindák rántották görcsbe. Határozottságot próbáltam sugallni, mert elhatároztam, ha kell, megütöm. Az igazgatónál már úgy is gyűjtötte a rossz pontokat. A szeme alatt még duzzadt volt az arca. Szóra nyitottam a számat, mikor valaki fölém magasodott, feszesen hátrahúzott vállakkal. A fekete pólóján fehér betűkkel virított The Boss felirat.

– Valami problémád van, faszfej? – kérdezte Sander. A határozottságától, illetve kellemes bariton hangjától megborzongtam. A szürkéskék szempár egy pillanatra kedvesen pillantott rám, majd villámokat szórt a srác felé.

– Nem veled beszéltem – Chris inába szállt a bátorsága, de azért igyekezett erőt adni a hangjába, ami nem sikerült.

Viljar csodálkozva járatta közöttünk a tekintetét, hátrébb osont. Követtem a példáját, mert nem akartam még egy puklit a fejemre, bár bíztam benne, hogy nem fog verekedésig fajulni a dolog. Chris arckifejezéséből ítélve őt megviselte a péntek, mert kifejezetten riadtan tartotta a szemkontaktust, illetve a távolságot a vele szemben állóval.