Kellesz nekem, mint kóbor kutyának a menedék

Megértő család

Az az áruló Föld nem nyelt el. A Nap a horizont felé közeledett, a sötétség egyre nagyobb területre terpeszkedett, mikor hazaértem. A mellkasomat szorongató fájdalom nem enyhült, de olyan üresség költözött oda belülre, kiszorított minden pozitív érzést, amit valaha éreztem. Meg akartam halni, hogy feltámadjak, zombiként visszajöjjek, és szétmarcangoljam Viljart, hogy tanuljon az esetből. Igaz, ez idióta elképzelés, de jelen pillanatban csak a bosszú érdekelt, fájdalmat akartam okozni neki, bármi módon.

Egykedvűen battyogtam a zöld területekkel övezett, kertvárosi részen, a téglapiros sorház mellett, a Fayes gate-en. Itt laktunk mi, a harmadik lakásban. Az épület előtt szépen gondozott, füves pázsit nyújtózott, az ablakok párkányain színes virágok pompáztak a balkonládákban. A muskátli errefelé is nagy kedvencnek számított.

A tölgy bejárati ajtón belépve azonnal lerúgtam a cipőm, a tekintetem megakadt a tükrön. A szemem felpuffadt, arcom sápadt volt, csak a szél miatt helyenként piros foltok tarkították a bőrömet, mintha alaposan megcsipkedtek volna. Berohantam a fürdőszobába, hogy hideg vízzel alaposan megmossam a képemet, mert nem akartam, hogy lássák rajtam a sírás nyomait.

– Szia, kincsem! – köszönt ki anyám a konyhából csilingelő hangján, miközben valami tésztafélét kevergetett egy műanyag tálban. – Már kezdtem aggódni. Viljar is keresett. De nem úgy volt, hogy... – elakadt a szava, ahogy rám nézett.

Próbáltam mosolyogni, de vicsorgás lett belőle, így feladtam. Pechemre Lars az étkezőben terpeszkedett. Dióbarna szemével alaposan végignézett. Haja kuszán az ég felé meredt, amibe kedvem lett volna belemarkolni, hogy jól megtépjem, csak úgy brahiból. Tökéletes feszültség levezetőnek tűnt.

Leültem az asztalfőre, a legtávolabbi pontra a bátyámtól.

– Minden rendben? – kérdezte anyám végigsimítva a vállamon.

– Elköltözhetnénk Oslóból? – kérdeztem ártatlan pillantásokat vetve felé.

– Elköltözni? Ugyan miért? Nagyon jó ez a környék – anya arca egyre aggodalmasabbá vált.

– Csak úgy gondoltam – sóhajtottam a szoknyám szegélyével babrálva. – Akkor mehetnék másik suliba?

Lars ördögi vigyort eresztett felém, amire egy grimasszal válaszoltam.

– Miért akarsz másik iskolába menni? Mi történt, Nina? – anyám megállt velem szemben, úgy vizslatott. Már csak a rám irányított lámpa hiányzott, hogy elinduljon a vallatás.

– Basszus – csapott az asztalra bátyám –, te szerelmet vallottál annak a buzernyáknak, és jól pofára estél! – mutatott rám vihogva.

Döbbenet futott át rajtam, de későn eszméltem rá, hogy jobban kiült az arcomra, mint szerettem volna. Le akartam törni azt az ujját, amelyikkel mutogatott.

Lars horkantva felröhögött.

– Ez nem igaz! – rivalltam rá.

– Mi, hogy nem vallottál szerelmet, vagy, hogy nem buzi?

– Nem meleg – védekeztem erőtlenül, mert még mindig abban bíztam, hogy ez csak egy hazugság.

– Á, dehogy! – legyintett Lars. – Csak, mint egy kályha télvíz idején – mondta ironikusan, és folytatta a röhögést.

Kérdőn pillantottam anyámra, aki egy csöppet megrökönyödve állt, alig egy méterre tőlem. Szinte hallottam a fogaskerekek mozgását a fejében, ahogy próbálta összetenni a történetet magában.

– Tényleg ez történt? – kérdezte halkan, végigsimított a karomon.

Szomorúság öntött el, lehajtottam a fejem, bólintottam.