Kellesz nekem, mint kóbor kutyának a menedék

Múltam, jelenem, jövőm

Izgatottság cikázott bennem, ahogy a szürke szövetkabátomban, és a kis sarokkal rendelkező, hosszúszárú csizmámban haladtam előre a latyakos járdán. Csattogott a talpam alatt a saras, összeállt hómaradvány. A héten többször havazott, amitől a belváros egy merő sártengerré változott, és most is olyan sötétszürke felhők borították az eget, melyből bármikor megindulhatott a csapadék. Ennyiből utáltam Oslót, a sok autót, az ilyenkor szmogos levegőt, még a havat sem lehetett igazán kiélvezni. Kivétel volt ez alól a park, illetve ezért szerettem a menhelyet is, mert ott csak a főbb utakat takarították le, hogy az ellátmányokat be tudják vinni.

Általában az év első havazásakor már ünnepi hangulatba kerültem. Imádtam nézni a lágyan szállingózó pelyheket, benne sétálni, de ez az év kivétel volt, akár csak négy évvel ezelőtt. Annyira letörtem, felemésztett a melankólia, az üresség, amit éreztem, ezért nem érdekelt az, hogy hamarosan szülinapom lesz, és rá egy hónapra karácsony.

De most bizakodva haladtam előre, mert hamarosan újra találkozunk Sanderrel, és végre úgy tűnt, hogy minden apró részlet a helyére került. Megértettem mi történt négy éve, és miért viselkedett furcsán a műtétem után. A gondolatra még mindig könnybe lábadt a szemem, de reménnyel telt meg a szívem. Sajgott a mellkasom attól, amit a levélben olvastam, annyira nehéz sorsot vázolt fel, de eljött az ideje, hogy Sander élete is jobb irányt vegyen. Már elég erős volt, én bíztam benne, és ahogy ígértem, támogatni akartam, mellette állni teljes vállszélességgel. Mégis félelem szorongatta a szívemet, hiszen az még függőben volt, hogy valóban el kell-e mennie az apjával.

A park hatalmas fém kapuja tárva-nyitva állt. Alig haladtam pár métert, megálltam, hogy körbenézzek. Az utat még sima, vakítóan fehér hóréteg borította, mely a füves részeknél még vastagabb volt. Nagyon tetszett a látvány, hogy a fák többsége hiába meredezett kopaszon, egy vékony takaró védte a törzse alját, a gyökerét óvta a hidegtől. Ilyen a természet gondoskodása.

Sander is korábban érkezett, az egyik ösvényen haladt. Ahogy meglátott, lelassított, végül két méterre előttem állt meg. Pontosan ugyanúgy nézett rám, mint a focitáborban, amikor még hozzám sem mert szólni. A szürkéskék szeme érdeklődőn fürkészett, kezét farmerja zsebébe csúsztatta. Úgy tűnt, ő is keresi a szavakat, és hirtelen én sem tudtam, hogyan kezdjek bele ebbe.

– Köszönöm, hogy megosztottad ezt velem, és nagyon sajnálom – a hangom elcsuklott, ahogy az édesanyjára gondoltam, valamint arra a két küzdelmes évre. Fátyolossá vált a tekintetem.

Sander lebiggyesztett ajakkal bólintott, és lehorgasztotta a fejét, úgy sandított rám.

– Amikor olvastam, gondoltam, hogy elküldöm üzenetben, ami eszembe jutott, de inkább most elmondom egyben. – Mély levegőt vettem, erőt gyűjtöttem, hogy újra felidézzem a múltat. – Azon a napon, amikor a szülinapomat ünnepeltük volna, negyed órát késtünk a baleset miatt, ami a Collets gate-en történt. Nem tudtam, hogy ott voltatok, de tényleg annyit kellett volna tenned, hogy írsz egy üzenetet, és kész. Megértettem volna, sőt! Egyértelmű, hogy az anyukád mellett lett volna a helyed. Tudom, utólag könnyű okosnak lenni – keserűen sóhajtottam. – Azt hittem, azért nem jöttél el, mert titeket ért baleset, és nagyon aggódtam – a hangom egyre jobban reszketett. – Meglepődtem, amikor apa végre elérte a tiédet. Nem értettem, mit vétettem, hogy azt üzented. Attól féltem, hogy én tettem, vagy mondtam valami rosszat, vagy túl nyomulós voltam, és emiatt haragudtál meg rám. Amikor odamentem hozzád, tényleg csak az okot akartam megtudni, hogy ne ostorozzam magam tovább, bár bíztam benne, hogy meg tudjuk beszélni, mert ha mást nem, szerettem volna a barátod maradni. Nagyon fájt, hogy úgy elutasítottál. Fogalmam sem volt, hogy ilyen súlyos dolgok történtek a háttérben – egy könnycsepp gördült le az arcomon, amit gyorsan letöröltem, mert nagyon hideg érzést hagyott maga után. Sander megrendülten figyelt rám. – Annyira magamba zuhantam, nagyon bántott, hogy elvesztettem a legjobb barátomat, bár ez akkor már többről szólt a részemről is, vagyis szerettem volna, ha másabb irányt vesz a kapcsolatunk, és ezért feledni akartalak. Ezt már nagyon bánom. Az elmúlt időben sokszor filóztam azon, hogy ha nem szakad meg a kapcsolat, vagy a suliban emlékeztem volna rád, és meghallgatlak, talán ez mind meg sem történik veled. Egyébként én is pszichomókusnak hívom – elmosolyodtam –, ebben hasonlítunk. Azért nem mondtam el, mert attól féltem, bolondnak tartasz majd... Ja, és tizennégy éves koromig nem engedték a szüleim, hogy bármilyen közösségi oldalra regisztráljak, ezért nem találtál meg. Ezzel védtek a kibertámadásoktól, vagy micsodáktól... Szóval, akkor most mi lesz? Hogyan tovább?