Kellesz nekem, mint kóbor kutyának a menedék

Borul a bili

Alig aludtam, annyit agyaltam azon, hogy anya kivel beszélhetett. Felmerült bennem, hogy apának viszonya lehet egy a másik nővel, de nehezen tudtam ezt elképzelni róla. A szüleim voltak az ideális pár számomra. Időnként előfordult feszültebb pillanat, de könnyen átlendültek a problémák felett, bármit megbeszéltek. Harmóniában éltek, egy erős hátteret biztosítva nekünk. Bíztam benne, hogy csupán egy ostoba félreértés állhatott a háttérben, amely hamarosan tisztázásra kerül.

A suliban Sanderrel csak a harmadik óra környékén találkoztam, de addigra már beállt, a pupillája tág volt. Nagyon nehezen tudtam leplezni elkeseredettségemet, mert annyira bántott, hogy ezt teszi magával. A legrosszabb az volt, hogy nem tudtam az okát, és egyelőre nem mertem rákérdezni. Minek is tenném, jó eséllyel tagadott volna, hiszen ezt csinálják a kábszeresek. Csupán tűrtem, amikor borda ropogtatóan átölelt, vagy túlzott hévvel megcsókolt.

Kivételesen megkértem Viljart, hogy suli után menjünk el a plázába, mert késztetést éreztem arra, hogy fagyizzak egyet, és ott volt egy remek cukrászda. A fájdalomra a legjobb gyógyír egy hűs édesség. Na, nem mintha ez nem látszott volna azonnal meg rajtam, de a sok nyomasztó dolog, az emésztő tehetetlenség érzése annyira bekebelezett, hogy pattanásig feszült minden idegszálam, amit csak így lehetett orvosolni.

***

Kedd délután kevesebben bolyongtak a széles folyosókon a kirakatokat bámulva. Viljar menet közben is alaposan szemügyre vette a próbababákat, és mondogatta, hogy melyik darab miért jó az én alkatomhoz. Nem törődtem vele, mert nem akartam vásárolni, így egy üzletbe sem hagytam magam becsábítani.

A cukrászda az emeleten volt. Finom, édes illat csábította arra a vásárlókat. A hűtőpultokat és üveges vitrineket roskadásig pakolták ínycsiklandó torta szeletekkel, krémesekkel, mignonokkal, islerekkel. Nem lehetett betelni a látvánnyal. Főleg a csoki borításúak voltak szemet gyönyörködtetők. A fagylaltos hűtőben púposan álltak a különböző ízek. Legalább húsz féle közül válogathatott az ember, de én leragadtam a karamella, pisztácia kombónál.

Viljar Oreo szeletet és epres-túrós tortaszeletet kért, majd leültünk egy asztalhoz. Látta rajtam, hogy nyúzott a képem, ezért faggatni kezdett, mire elmeséltem az otthon történteket, illetve a feltételezésemet.

– Clara túl jó nő ahhoz, hogy így kibabráljanak vele – rázta a fejét hevesen.

– Én is így gondolom, de fogalmam sincs ki hívta. Este nem hallottam apát hazajönni, így nem tudom – szomorúan hajtottam le a fejem, miközben szaporán lapátoltam be az ízletes, enyhén égetett ízű, sós karamellt.

– Szerintem elég csak egy felé koncentrálnod. A felnőttek mindig megoldják a dolgokat.

– Mi is majdnem azok vagyunk.

– De nekik ott van az élettapasztalatuk. Több, mint húsz évvel járnak előttünk. Bölcsek, megoldják – nyugtatott Viljar, mosolygós tekintettel. – Épp elég neked azt a nyomorékot elviselni.

– Ne beszélj így róla – kértem morcosan. Tudtam, hogy ki nem állhatja, de legalább előttem ne becézgette volna ilyen módon.

– Miért? Te hogy neveznéd? Flúgos, idióta, balfék... – rosszalló pillantásom miatt befejezte a jelzők sorolását. – Van egy aranyos, jó barátnője, és bekattan, de képtelen elmondani, hogy miért – ingatta a fejét a fiú. – Legalábbis, amiket elmondtál...

– Igen, ez a lényeg – sütöttem le a szemem. Fájt ez nekem, mert nem értettem Sander viselkedését. Ha legalább a kiváltó okot ismertem volna.

– Aztán meg betép. Napi szinten. Normális az ilyen? Meddig mehet ez így, szerinted? – Viljar egészen elkomorodott, mert nem miatta aggódott, hanem miattam.