Az Álarc Mögött | Befejezett |

26.

-Te Liam, nem lenne kedved felavatni a kicsikét? - fordultam a fiúhoz, kezemben a labdával.

Mikor először fogtam a kezembe, nem tudtam hova lenni a csodálkozástól. Mind a ketten pontosan jól tudtuk, hogy miként vélekedek a játékról, de ez nem akadályozta meg őt abban, hogy bátorítson, annak ellenére sem, hogy ő még nem tudta a valós okát annak, hogy miért hagytam abba. De nem kérdezett, nem faggatózott, csak várt, hogy megnyíljak előtte.

Mindennek ellenére úgy éreztem, mintha egy jelet kaptam volna. Nem felejtettem a reality-nek tett ígéretemet, miszerint játszok egy kört valakivel. Ez a valaki pedig úgy látszik nem lesz más, mint akitől az ajándékot kaptam.

-Mármint? - kérdezett vissza értetlenül.

-A kosárlabdát. Amit adtál. Nem avatjuk fel?

-Álljunk meg egy szóra - torpant meg hirtelen - azt akarod mondani, hogy hajlandó lennél játszani velem? - nyitotta nagyra a szemeit.

-Persze. Mi ebben a csodálkozni való?

-Azt hittem...

-Tudom. De döntöttem. Nem menekülhetek örökké, egyszer úgyis kénytelen leszek szembenézni a múlttal -vontam vállat. -Ez csak egy játék.

Úgy nézett rám, mint akinek elmentek otthonról, de a tekintete csakhamar kutakodóvá vált.

-Biztos ezt akarod?

-Liam. Nagylány vagyok. Tudom, mi a jó nekem. És hidd el, ha nem menne, megmondanám. Készen állok rá.

-Hát jó. 7-kor a pályán. El ne késs - tette még hozzá, majd eltűnt Nolan szobájában.

-Tényleg megcsinálod? - nézett a szemembe June.

-Kemény vagyok, menni fog - bólintottam határozottan.

-Sok szerencsét! És páhold el! - kacsintott a barátnőm, én pedig egy szemforgatás kíséretében indultam kifelé az ablakomon.

Egy fekete mezgatya és egy ugyan olyan színű rövidujjú volt rajtam, fölé persze vettem egy melegítőszerkót, hogy azért ne fagyjak meg. Hajamat egyelőre kiengedve hagytam, de azért zsebre raktam egy gumit, hátha kelleni fog.

Alig volt még fél hét, de úgy éreztem, szükségem van egy kis ráhangolódásra.  Ledobtam a cuccom a padra, majd ütemesen pattogtatni kezdtem a labdát.

Nyugi kislány, menni fog ez. Felejtsd el Petert, ne engedd, hogy tönkre tegye az életed. Itt az ideje, hogy túllépj rajta. Nem ér annyit az egész szerencsétlen gyerek, hogy miatta érezd rosszul magad. Nem vagy értéktelen, és egy szép nap majd becsenget az ajtón a nagy Ő. Neki pedig pont úgy leszel töléletes, ahogy vagy. Nem kell mások miatt megváltoznod. Az igazi olyannak fog szeretni, amilyen vagy - motyogtam bátorítás képpen, és egy határozott mozdulattam eldobtam a labdát, ami csont nélkül talált a hálóba.

-Ezt már nevezem - hallottam Liam hangját a hátam mögül.

-Ez lesz a védjegyetek? Mindenhova követtek, hogy jól rámijesszetek? - vontam fel a szemöldököm.

-Eddig csak véletlen fordult elő, de most hogy mondod, nem rossz ötlet - kacsintott, majd elindult a labda felé.

-Kész vagy, hercegnő? - kérdezte incselkedve, mire én befeszítettem a bicepszemet.

-Na ná! Erre születtem! Csapassuk!

-Kezdesz? - ajánlotta fel nagylelkűen, felém nyújtva a labdát, de elutasítóan ráztam a fejem.

-Nem kell az alamizsnád, úgyis leverlek!

-Hát jó. Te akartad - mondta, és elkezdtük. Nem mondom, hogy nem fárasztott le, de hála a reggeli/esti futásaimnak, az állóképességem nem hagyott cserben. Játék közben előjöttek az emlékek, a cselek, amiket még anno Nolan tanított, és kezdtem belejönni.
Közben nem beszélgettünk. És ez így is volt jó ott és akkor. Furcsamód semmi rossz érzésem nem volt. Élveztem. Évek óta először azt csináltam, amit mindig is szerettem, és ami már úgy hiányzott az életemből. Felszabadultnak éreztem magam. Már nem féltem.

-Szerintem mára fejezzük be - lépett a padhoz Liam olyan 45 perc elteltével, és kulacsát előkotorva inni kezdett.

-Benne vagyok - rogytam le a földre ott helyben. Nagyon elfáradtam, de a vigyort nem lehetett letörölni az arcomról.

-Hé, ne oda ülj! Fel fogsz fázni - fenyegetett meg a mutatóujjával, miután észrevett.

-Olyan vagy, mint Nolan - fintorodtam el, hiszen a bátyám szokása, hogy minden apró dologért rámszól.

-Piszkosul jóképű? - billentette oldalra a fejét, miközben száját egy huncut mosolyra húzta.

-Anyáskodó - javítottam ki. -Egyébként meg... Honnan is tudsz róla, hogy ezt mondtam neki?

-Büszkén mesélte. Én persze igyekeztem megértetni vele, hogy a testvérek elfogultak tudnak lenni...

-Szegény, ne törd le az önbizalmát - mondtam tettetve a sajnálkozást, mert köztudott, hogy Nolannek soha nem volt semmi baja az önbizalmával, sőt.

-Én aztán nem. De mostmár menjünk - intett az út irányába.

Az első próbálkozásom, hogy felálljak, kudarcba fulladt, és visszahuppantam törökülésbe.

-Várj, hadd segítsek - nevetett a szerencsétlenkedésemen, és nyújtotta a kezét.
Eddig rendben is lett volna, csakhogy a kelleténél erősebbet rántott, mire én kishíján nekiestem.

-Hupsz... Bocsika - motyogtam zavartan.

-Óvatosan - nézett mélyen a szemembe.

Nem tudom, meddig álltunk így, de miközben egymás szemét kutattuk, elindult bennem valami, aminek a gyökere hónapokkal azelőttre nyúlt vissza, és ami hirtelen felszínre tört.

-Tényleg mennünk kéne - mondta szinte suttogva, én pedig elkaptam a tekintetem, és a cuccainkhoz léptem.

-Sokáig tervezel még ott ácsorogni? - néztem vissza rá, ugyanis ő még mindig ugyan úgy állt ott. -Mert Nolan felveri az egész utcát, ha meglátja, hogy nem vagyunk otthon - tettem hozzá elképzelve a helyzetet. -Mondjuk, ha észreveszi, hogy a legjobb barátjával együtt tűntem el, talán megnyugszik.

-Persze, én csak a bátyád legjobb barátja maradok - motyogta.

-Hogy mondod - kérdeztem, mert biztos voltam benne, hogy rosszul hallottam.

-Semmi. Na gyere.

-Nem megy. Túl fáradt vagyok. Nem bírok hazáig gyalogolni...

-Pattanj a hátamra, hazacipellek - jelentette ki, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról lenne szó.

-Biztos? Nehéz vagyok ám - figyelmeztettem.

-Dehogy vagy nehéz - hárírotta egyszerűen, erre eszembe jutott, hogy végülis egész egyszerűen felvitt a lépcsőn is.

Így felugrottam a hátára, és már szinte félálomban mondtam:

-Köszönöm ezt az estét, Liam. Rég nem éreztem ilyen jól magam!

-Neked bármikor - mondta, de erre már nem tudtam reagálni, mert elnyomott az álom. Azzal a gondolattal aludtam el, hogy végre minden a helyére kerül.

Akkor még nem tudtam, hogy innentől egyenesen lefelé vezet az út, és nincs megállás.

Sziasztok! Közeledünk a sztori végéhez, és még ugye nem derült ki, kicsoda reality (bár szerintem elég nyilvánvaló😀), úgyhogy igyekszem minél hamarabb hozni a következőt! Jó olvasást!