Az Álarc Mögött | Befejezett |

9.

reality:

Most épp fizika órám van, úgyhogy nyudodtan kezdheted

destiny:

Tényleg, ne haragudj, neked órád van. Nem lenne jobb délután, amikor ráérsz? Nem akarlak zavarni

reality:

Figyelj. Ha én mondom, nyugodtan elhiheted, hogy nem zavarsz. Amúgy is olyan dolgokat tanulunk, amiket már tudok, ha kérdez a tanár, gondolkodás nélkül is tudom a választ.

destiny:

Hát, akkor elkezdem.

13-14 éves korban szerintem minden lány akar barátot. A barátnőimnek is sorba lett barájuk, nekik mindegy volt, hogy tényleg rendes-e az illető vagy nem, csak legyen kit felmutatniuk, legyen kivel dicsekedniük.

Én nem akartam ilyen lenni, úgy gondoltam, hogy ha tényleg lesz valaki, akit nagyon bírok, akivel jót tudok beszélgetni, szórakozni, valaki, aki tényleg komolyan gondolja a dolgokat akkor nekem is lesz barátom. Egyébként nem erőltetem a dolgot.

Ezek után megismerkedtem Peterrel, akiben minden megvolt, amit csak szerettem volna. Kedves volt, szórakoztató, figyelmes, én pedig teljesen elvesztettem miatta a fejemet. Összejöttünk.

Ezzel párhuzamosan nagy szenvedélyem volt a kosárlabdázás. Amikor csak lehetett, kint voltam a pályán és játszottam. Semmit nem élveztem jobban annál, amikor egyedül dobáltam és gyakoroltam órákon keresztül, hogy egyszer híres játékos lehessek.

A csapatom nagyon jól játszott, szerettem őket, olyanok voltak nekem, mint egy második család. Tess volt az egyetlen, aki nem kedvelt. Soha nem tudtam, miért, de nem is foglalkoztam vele. Barátom volt, szerető családom, jó csapatom, nem törődtem az egyetlen emberrel, aki nem rokonszenvezett velem.

Egy nagy meccsre készültünk. Ha megnyerjük, nagy eséllyel a csapat több tagja az országos válogatottba kerülhetett volna, többek között én is.

A játék utolsó percében döntetlenre álltunk. Sikerült megszereznem a labdát, amivel megmenthettem volna a csapatot. Elindultam a palánk felé, kicseleztem a védőt. Ha bedobom, megnyerjük a meccset. Felkészültem, de abban a pillanatban, amikor eldobtam volna a labdát, valaki meglökött hátulról. Csak a szemem sarkából láttam ahogy ott áll Tess mögöttem, elégedett arccal.

Reflexszerűen tettem előre a lábamat, hogy ne essek hasra, de hirtelen iszonyatos fájdalom hasított a combomba. Elestem. Alig kaptam levegőt a fájdalomtól. Csak feküdtem a pálya közepén, nem tudtam felkelni. A világ szép lassan elhalkult, minden egyre homályosabb lett. A körülöttem álló emberek is egyre jobban elmosódtak, hallottam, hogy a nevemen szólítanak, de nem volt erőm válaszolni. Majd minden sötét lett, és csak a szívverésemet hallottam a fülemben lüktetni.

Egy kórházi ágyon ébredtem fel. Ott voltak velem a szüleim, a testvérem, a nagyszüleim, meg az edzőm is. Csak az hiányzott, aki akkoriban a legfontosabb volt a számomra, akire a legnagyobb szükségem lett volna. Peter.