Az Álarc Mögött | Befejezett |

18.

Kicsit idegesen léptem be a kosárcsarnokba. Azt terveztem, hogy ma beszélek a fiúkkal. Nem találtam ki, mit fogok mondani, majd lesz ami lesz.

Nem könnyítette meg a dolgomat, hogy Nolan és Liam aznap nem voltak ott. Mivel jó játékosok voltak és az edző pedig kedvelte őket, megengedte, hogy arról az egy edzésről lemaradjanak, mert el akartak menni ruhát venni a bálra. Vagy nem tudom, a fiúk minek hívják ezt a procedúrát, de lényegében erről volt szó.

Már elkezdődött az edzés, mikor odaértem.

Az edző észrevett, és 3 perc pihenőt engedélyezett a csapatnak. Odajöttek, köszöntek és persze mindenki megkereste a kulacsát.

Egész héten azon gondolkodtam, amit Liam mondott. Olyan érzésem volt, hogy "méltatlan" vagyok arra, hogy ilyen kedves emberek ennyire maguk közé vegyenek.

Megvártam az edzés végét. Miután elköszönt az edző, lassan felálltam. Úgy éreztem magam mintha fizika órán lennék és felelnem kéne. Vettem egy nagy levegőt és belekezdtem:

-Szeretnék mondani valamit, ha nem bánjátok. - Mindenki rám nézett és elhalkult.
-Én tartozom egy bocsánatkéréssel - kezdtem. Néhányan értetlenül pillantottak egymásra. -A családomon kívül nem tudnék még olyan embereket mondani, akik ennyi szeretettel és törődéssel bánnának velem, mint ti. Mióta először felbukkantam itt az edzéseteken, mindig felvidítotok, vigyáztok rám, mind olyanok vagytok nekem, mint egy testvér. Pedig én ezek a dolgok közül egyre sem vagyok érdemes. Mindig csak a saját érdekeimet néztem, önző módon nem törődtem veletek, de ti ennek ellenére is ugyan úgy bántatok velem, mint mindig. Tudom, hogy elrontottam, de most megpróbálom rendbehozni, ha még lehet. Szeretnék elmesélni valamit. Ezt a családomon és June-on kívül senki nem tudja, de én is viszonozni szeretném valahogy a bizalmatokat és szereteteteket - igyekeztem mindenkinek a szemébe egyesével belenézni.

És elmeséltem a balesetet. Az elejétől a végéig, engedtem, hogy előjöjjenek azok a régi emlékek. Mindenki csendben hallgatta, én pedig újra a könnyeimmel küszködtem.

-Ezért nem kosarazok - fejeztem be. -Egy életre megutáltam és azt hiszem, ez az oka annak is, hogy nehezen bízok meg az emberekben és senkit nem engedek közel magamhoz. De remélem, hogy meg tudok változni - mondtam végül és éreztem, ahogy végigfolyik az arcomon az első könnycsepp. Magam köré fontam a karjaimat és lehajtottam a fejem. Az első könnyet hamar követte a többi. Lelkiismeretfurdalás, szomorúság, szégyenérzet... Mind benne voltak.

És akkor valaki átölelt. Nem néztem, hogy kicsoda, de nagyon jól esett. Aztán egyre többen csatlakoztak, míg végül ott álltak körülöttem azok az emberek, akik a családom mellett a legtöbbet jelentették számomra.

Percekig csak álltunk így, én pedig szép lassan megnyugodtam.

-Hugi, tudod, milyen nagy dolog, hogy ezt elmondtad nekünk? - kérdezte Briant.

-Mi szeretünk így, ahogy vagy! - mondták többen is.

Úgy éreztem, jó helyen vagyok. Ők az én második családom. Eljöttek meglátogatni, mikor beteg voltam, vigyáznak rá és tudom, hogy fontos vagyok nekik. Ennél többet nem is kívánhatnék.

-Hogyhogy csak most? - nézett rám meglepetten Nolan mikor hazaértem. Valószínűleg azt hitte, hogy suli után egyből hazamentem. A nappaliban ült a kanapén, kezében természetesen a telefonja.

-Benéztem még az edzésre - vontam vállat.

-Csak úgy? - csodálkozott.

-Meg a végén kicsit ott maradtunk beszélgetni.

-El tudom képzelni... Na, nem is vagy kíváncsi az új szerzeményemre? - váltott témát.

-Dehogynem!

Az ágyára volt dobva egy szatyor, abból húzta elő a "szerzeményét".

Világoskék ing, fehér csokornyakkendő és fekete zakó.

-Kíváncsi vagyok, hogy fog kinézni rajtad - mosolyogtam.

-Nem tudom, észre veddet-e már hugi, de iszonyú jól nézek ki, tehát rosszul nem állhat - adta a nagyképűt, pedig én tudom, hogy nem az.

-Ja, bocsi, tényleg. Nem akartam meg séreteni az egódat... - hangsúlyoztam az utolsó szót.

-Te is biztos csinos lennél, ha jönnél.

-Lennék - bólintottam.

-Pont kérdezte Liam, hogy jössz-e végül.

Már harmadszorra - tettem volna hozzá, de inkább csak felnevettem.

-De persze emlékeztettem, hogy te nem vagy egy nagy partiarc... - cukkolt.

-Ha most azt várod, hogy ezért a beszólásért hajlandó leszek elmenni, csak azért, hogy megcáfoljam az állításod, akkor tévedsz.

Ez után mind a ketten mentünk a saját dolgunkra. Ő valami videojátékot játszani, én meg "reality" - vel beszélgetni.

reality:

Most lehet, hogy furcsa lesz amit mondok, de már nekem is vannak tippjeim, hogy ki vagy

destiny:

Ajaj... És jóban vagyunk?

reality:

Szerintem igen

destiny:

És mire alapozod a feltevésed?

reality:

Csak megérzés

destiny:

Na várjál, ilyen fiúknál is van???

reality:

Nem olyan gyakori, mint nálatok, de előfordul

destiny:

Értem. Szóval te ilyen különleges vagy

reality:

Én? Egyátalán nem. A különleges az te vagy.

destiny:

Jó is lenne...

reality:

Nekem elhiheted, ha mondom. Egyébként azon gondolkodtam, hogy honnan foglak felismerni a bálban?

destiny:

Világos rózsaszín ruhában leszek és vörös rózsa lesz a hajamban

reality:

Alig várom, hogy lássalak!

destiny:

És én téged?

reality:

Krémszínű zakó és fekete ing lesz rajtam, a zakómhoz illő csokornyakkendővel.

destiny:

Akkor végre találkozunk!

reality:

Türelmetlenül várom!