Az Álarc Mögött | Befejezett |

30.

Sziasztok!
Így a vége felé sokat gondolkodtam rajta, hogy szeretnék majd egy második részt a sztorinak, és hogy maradjon elvarrni való szál, megfordult a fejemben, mi lenne, ha itt fejezném be az első részt...

De nem vagyok szadista, úgyhogy egy-két részt még írok ehhez a történethez, hogy a sztori folytatásával kapcsolatban senkiben ne maradjanak kétségek...

Úgyhogy jó olvasást, én pedig lassan nekilátok az új borítónak😉😉

A kórházba érve a műtő ajtajáig követtem Sky-t, de ott az orvos csak bátorítólag a vállamra tette a kezét, és a szemembe nézve megkért, hogy fáradjak a váróba, valaki majd értesíteni fog a dolgok alakulásáról.

Ez után a kezembe nyomtak csomó papírt, amit bármennyire is zsongott a fejem, elkezdtem kitölteni.

Először Chloe érkezett meg, de nem sokkal később követte őt Nolan is. Ilyen feldúltnak még egyszer sem láttam az évek alatt. Ökölbe szorult kézzel, rángó  állkapoccsal ült le mellém.

-Te láttad, hogy mi történt pontosan? - kérdezte lehajtott fejjel anélkül, hogy rám nézett volna.

-Én... Segítettem volna, ha tudok... Nem akartam, hogy ez történjen... - válaszoltam, ekkor az eddig visszafolytott könnyek és a Skylar iránt érzett szeretet zokogás formájában törtek elő belőlem. -Nem veszíthetem el - nyeltem nagyot.

-Nem a te hibád, Liam. Ne hibáztasd magad - tette a vállamra a kezét vígasztalóan Chloe.

-Ott voltam, és mindent láttam. De egyszerűen nem tehettem semmit - magyaráztam. -Ahogy átszalad az úton, és nem látja az autót... Ahogy ott fekszik, és minden csupa vér... - Már semmi irányításom nem volt az érzelmeim felett. -Azt mondta, nem érez semmit, csak álmos - szorítottam az öklömet a szememre tehetetlenségemben.

-Bocsánat - álltam fel hirtelen, és a legközelebbi mosdó felé vettem az irányt. Úgy éreztem, hogy szétmegy a fejem, ha nem csinálok valamit.

Megnyitottam a csapot és vizet fröcsköltrm az arcomba. Ezt annyiszor ismételtem, amíg abba nem tudtam hagyni a sírást. Negyed óra múlva visszatértem a váróterembe, ahol már Sky apukája is csatlakozott a család többi tagjához.

Senki nem beszélt. Nem volt mit mondanunk egymásnak.

Nem is tudom, mennyi idő telt el. Két óra? Három? Gondolatban újra lejátszódtak bennem az elmúlt hónapok eseményei. Merengésemből az időnként felbukkanó asszisztens zökkentett csak ki.

-Mr. és Mrs. Osborne? A jó hír, hogy az újraélesztés sikeres volt, viszont a helyzet rosszabb, mint elsőre gondoltuk volna. A lányuk rengeteg vért vesztett, de a műtétet így is meg kell kockáztatnunk. Egyelőre igyekszünk feltérképezni a súlyosabb sérüléseket. Jónéhány csontja eltört, de én inkább a belső sérülések miatt aggódok...

-Sajnos még mindig nem sikerült stabilizálnunk az állapotát. Minden tőlünk telhetőt megteszünk, de nem mondhatok biztosat...

Így teltek el órák, mígnem arra eszméltem, hogy besötétedett. Végül Chloe törte meg a csendet.

-Liam, nyugodtan menj haza pihenni. Azonnal szólunk, ha tudunk valamit - ajánlotta fáradtan, de én csak megráztam a fejem. Hogy tudnék elmenni, és itthagyni őt? Egyszerűen nem voltam rá képes.

Hosszú percek után Sky apja, Carl szólalt meg:

-Chloe-val hozunk kávét. Gyere édesem - húzta fel a székről, és kézen fogva tűntek el az ajtó mögött.

Ez az egész óta először maradtunk kettesben Nolannel.

-Valami nagyon nem volt rendben vele a karácsony utáni napokon. Magába zárkózott, nem beszélt senkivel, nem evett, alig aludt... Reggel sem érezte jól magát, nagyon rosszul nézett ki. Nem szabadott volna elengednem. Otthon kellett volna maradjon. Akkor nem történt volna ez az egész...

-Nolan, hagyd abba! Nem tehetsz róla! - állítottam meg az önostorozásban. -Minden rendben lesz - mondtam ki a legklisésebb mondatot, amit ilyenkor lehet, nem csoda, hogy üresen csengtek a szavaim.

-Hogy lehetne minden rendben? - kelt ki magából. -Te nem hallottad az orvost? Mi van, ha nem éli túl? Mi lesz velünk? - kérdezte szinte kiabálva.

-Ne mondj le róla! Erős lány, túl fogja élni - vígasztaltam, de ha magamba néztem, be kellett vallanom, hogy kevéssé hiszek a kimondott szavaimban. Ahogy egymásra néztünk, egy valamiben biztosak voltunk: fel kell készülnünk a legrosszabbra.

Az időközben megérkezett kávémat a mellettem álló asztalra tettem. Bármennyire is szükségem lett volna rá, a gyomrom erősen ellenkezett ellene.

A két felnőtt halkan beszélgetett, közel álltak az elalváshoz. Ekkor Nolan megszólított.

-Mesélj, mi van köztetek Sky-jal.

A kérése annyira meglepett, hogy egy ideig csak néztem rá értetlenül.

-Mire gondolsz? - böktem ki végül.

-Régen ki nem állhattátom egymást. Most meg a vak is látja, hogy megváltoztak a dolgok. Hogy történt? -A hangja különösen nyugodtnak tűnt.

-Emlékszel, hogy mennyire megdöbbentett mindenkit, amikor az a destiny nevű lány beolvasott Elisonnak? - kérdeztem.

-Hogy is lehetne elfelejteni...

-Akkor kezdődött. Megköszöntem, hogy az iskola nevében végre valaki őszinte volt vele, és elkezdtünk beszélgetni. Annyira furcsa volt, mintha ismertem volna valahonnan, de fogalmam sem volt, hogy ki lehet. Megismerkedtünk, és tudtam, hogy ő a legkülönlegesebb lány, akivel valaha beszéltem. Nem érdekelte mások véleménye, nem csak magával törődött, őszinte volt, és bár nem tökéletes, de ettől csak még vonzóbb lett számomra. Aztán a bálon találkoztunk...

-Ott volt a bálon? - csodálkozott.

-Igen. És már nem csak a személyiségébe, de a külsejébe is beleszerettem. Kíváncsivá tett.
És vele párhuzamosan Sky is ezt a hatást váltotta ki belőlem. Idén kicsit jobban megismertük egymást, és rá kellett jönnöm, hogy eddig félreismertem. Szükségem van rá. De ezt már nem mondhatom el neki - gyűltek újra könnyek a szemembe.

Ekkor belépett a váróterem ajtaján az orvos. Arca komoly volt, de ezen kívül semmit nem árult el. A kezében egy fekete mappa, és pár lap.

-Önök Skylar Osborne családja?

Erre mindannyian felpattantunk.

-Kérem, foglaljanak helyet. Beszélni szeretnék Önökkel...