Az Álarc Mögött | Befejezett |

27.

Másnap komótosan keltem ki az ágyamból. Inkább meg sem kérdeztem, hogy kerültem oda.
Még mindig a kosárcuccomban voltam, úgyhogy valami normális gönc után kutattam a szekrényemben, majd bevetettem magam a zuhany alá.
Nem siettem el a dolgokat, fél órán keresztül folyattam magamra a forró vizet, megmostam a hajamat, majd felöltöztem.

Letöröltem a tükörről a házi szaunám után keletkezett párát, és elégedett voltam azzal, aki visszanézett rám. Kialudt szemek, fülig érő vigyor. Egy boldog arc.

Miután minderről levontam magamban a következtetést, a törölközőmet a hajamra csavarva hagytam el a helyiséget.

A szobámban egyből az ágyam mellett pihenő telefonomat vettem kézbe, és megnyitottam a sulis appot azzal a szándékkal, hogy beszámolok reality-nek a tegnap este sikeréről.

Erre azonban nem került sor, ugyanis egy olyan személytől jött üzeneten akadt meg a szemem, akire semmilyen körülmények között nem számítottam volna. Az előbb még tündöklő mosolyom most az arcomra fagyott, úgy olvastam az üzenetet:

incompareable_elison:
Kis drágám, ez nem a te napod, attól félek. Remélem nem hitted, hogy annyiban hagyom a szemtelenségedet. Az elmúlt hetekben kutakodtam egy kicsit, és a szerencse, mint mindig, az én oldalamra állt. Valószínűleg nem tűnt fel a rózsaszín felhő miatt, de úgy esett a dolog, hogy láttalak a bálon andalogni a szívszerelmeddel, és sikerült lencsevégre kapjalak, amikor beszálltál abba a taxiba, és voltál olyan drága, hogy előtte levetted a maszkodat. Nagy hiba volt, de mit várjon az ember egy ilyen kis senkitől, mint amilyen te vagy, ugye Skylar?
Jaj, majdnem elfelejtettem, összeismerkedtem egy kedves régi barátoddal, Peter -nek hívják, és meglepően sokat mesélt a kettőtök kis kapcsolatáról.
Egy kis alkut ajánlok: nem kürtölöm szét az egész iskolában, amit megtudtam rólad, de cserébe elfelejted reality-t és Liam Cartert is. Ha megtudom, hogy szóba álltál velük, vagy akár még jópofizol is, nem állok jót magamért. Remélem érthető voltam.  [Az  üzenet mögé csatolva volt a kép, amit készített. Tisztán kivehető voltam rajta, amint a báli ruhámban szállok be az autóba ]

Percekig csak bámultam a telefonom képernyőjét. Eddig tartott a jókedv. A helyét pedig átvette a kétségbeesés. Jól ismerem már, hiszen évekig volt a kísérőm.

-Jó reggelt hercegnő! Csak nem haza méltóztattál jönni? Meddig tartott a lamúrotok az este? - jött be kopogás nélkül a bátyám, mire összerezzentem.

-Mi az hugi? Jól vagy? Mint aki kísértetet látott - lépett hozzám aggódva, én pedig reflexszerűen zártam le a telefonom képernyőjét.

-Persze, minden oké - erőltettem egy mosolyt, de őt nem lehet átvágni.

-Meg kell verjek valakit?

-Mivan?

-Mondjuk Liamet? Csinált valami rosszat, ami miatt ilyen világvége ábrázatod van?

-Dehogy. Nem csinált semmit.

-Akkor?

Megfordult a fejemben, hogy elmondok neki mindent, az elejétől kezdve, de végül elvetettem az ötletet. Ezzel egyedül kell megbirkózzak.

-Semmi - vontam vállat, de éreztem magamon a fürkésző tekintetét.

-Most megint olyan vagy, mint régen. Azt hittem, idén sikerült egyenesbe hozni a dolgokat. Vidám voltál. Mi lett veled? Megint magadba zárkózol, és kirekesztesz. Kérlek Skylar, engedd, hogy segítsünk - fordított szembe magával, de kerültem a tekintetét.

-Hát jó - állt fel egy hosszabb hallgatás után. -Most nem beszélsz. De ha szükséged van egy barátra, tudod, hol keress - hajtotta be maga mögött az ajtót, én pedig letörten néztem utána. Éreztem, ahogy végigfolyik az arcomon az első könnycsepp, de ezúttal már nem tudtam megálljt parancsolni nekik. A párnámba temettem az arcom, és csendesen zokogtam. Újra.

A következő napokban mondhatni kerültem az embereket. A telefonomat kikapcsoltam, hogy ne legyek elérhető, és az időm nagy részét azzal töltöttem, hogy a plafont bámultam, és gondolkoztam az életemen.

Naponta mentem futni - stressz levezetés képpen. Apa és Chloe dolgozott, így nem kellet folyamatosan magyarázkodnom, hogy miért nem vagyok éhes.

Nolan már ismert annyira, hogy a kérdezgetéssel nem sokra megy nálam, de nem mozdult ki otthonról, folyamatosan körülöttem ólálkodott, vigyázott rám.

Szilveszter napja sem volt különb. Ugyanúgy telt el, mint az összes többi. Viszont estefelé a bátyám kopogtatott az ajtómon.

-Szabad - mondtam kedvtelenül.

-Sky. Nem csinálhatod ezt. Nem töltheted egyedül a szilvesztert - igyekezett meggyőzni, de reménytelenül.

-Dehogynem tölthetem. Nem lesz semmi baj. Te nyugodtan menj bulizni, én megleszek.

-Biztos? Ilyen állapotban nem szívesen hagylak itthon egyedül - aggódott tovább.

-Nincs semmi baj. Csak át kell gondolnom néhány dolgot.

-Rendben. De légyszíves, kapcsold be a telefonodat. És hívj, ha bármi van, én pedig 10 percen belül itt vagyok. Oké?

-Oké - bólintottam megadóan, mire ő egy bátorító mosoly kíséretében elhagyta a szobámat.

Azt hiszem, sikerült bealudnom, mert a tűzijátékok összetéveszthetetlen hangjára ébredtem, na meg a telefonom folyamatos rezgésére.

A kijelzőn természetesen a bátyám arca villogott.

-Boldog új évet hercegnő - kiabált bele - minden rendben van otthon?

-Persze - feleltem egyszerűen.

-Hé, érezd egy kicsit jól magad. Van pezsgő a konyhában, ha esetleg meggondolnád magad - tette hozzá kedvesen, majd elköszöntünk, és letettem.

Napok óta először néztem rá a telefonomra, és meglepően sok nem fogadott hívásom és olvasatlan üzenetem volt.

June-tól, Liam-től, és persze reality-től, de nem volt idegzetem hozzá, hogy végigolvassam őket. Egy fejrázás kíséretében félredobtam a készüléket, és a fejemre húztam a takarót. Ez az év is jól indul...