Az Álarc Mögött | Befejezett |

11.

-Leestem a lépcsőn, mi? - vontam fel a szemöldököm, mikor Nolan benézett.
Este volt, Liam már vagy egy órája elment.

-Ez jutott hirtelen eszembe - vakarta meg a tarkóját. -Végülis nálad nem elképzelhetetlen.

-Van benne valami - gondolkodtam el.

-Hoztam a vacsid - tért rá a lényegre és elém tett egy fél pizzát.

-Csak nem... - csodálkoztam, és már majdnem elhittem, hogy nekiállt egyedül vacsit csinálni.

-Fagyasztott - legyintett. Gondolhattam volna. Ezt meg is jegyeztem neki.

-Egy pillanatig sem gondoltam, hogy te csináltad.

-Örülök, hogy ismersz ennyire.

June és a csapat többször is eljött meglátogatni abban a maradék időben, amit otthon töltöttem.
Szép lassan el kellett kezdenem bepótolni a lemaradásaimat, úgyhogy ezután rendesen belehúztam. Már rendesen vártam, hogy mehessek iskolába és nem csak itthon fetrengjek.

Az utolsó pár napban már én mentem le magamnak kaját készíteni.
Másnap hétfő. Újra megyek iskolába.

Reggel apuék még otthon voltak, mikor Nolannel indultunk.

-Kicsim, biztos menni fog? Mankó nélkül? - aggódott Chloe, ugyanis tegnap este nem tudtak rávenni, hogy mankót használjak az iskolában. Mi értelme lett volna akkor az egésznek? A titkolózásnak?

-Persze, ha meg nem, úgyis szólok, nektek vagy Nolannek - nyugtattam meg õket.

Láttam, hogy még mindig lennének kifogásaik a döntésemmel kapcsolatban, ezért, hogy elkerüljem a további magyarázkodást, mindkettõjüket megöleltem, gyorsan elköszöntem és kimentem az ajtón. Kint fellélegeztem.

Az iskolában nem sok vizet zavart, hogy újra felbukkantam. Fogadok, a legtöbben észre sem vették, hogy nem voltam 3-4 hétig.

Na igen. Az egy dolog, hogy bepótlom a dolgokat, de ez még nem azt jelenti, hogy érteni is fogom. Bár minden tõlem telhetõt megtettem hogy kellõképpen felkészüljek, matek és töri órán rendesen éreztem a lemaradásomat. June persze egybõl felajánlotta, hogy segít tanulni (annak ellenére, hogy a matek nem az erõssége, értékeltem a gesztust).

Különösebben a tanárokat sem érdekelte, hogy ott vagyok-e vagy nem, úgyis az én bajom, nekik semmi közük hozzá. Az egyetlen tanár, aki megkeresett, az az edzõ volt. Tesi óra után (amin persze nem vettem részt, hanem az öltözõben kockultam) összefutottunk a folyosón, és egybõl megkérdezte, hogy hogy vagyok.

-Nem olyan vészes. Már egészen rendbejött - válaszoltam.

-Figyelj, ha kell valami, keress meg, jó? - kötötte a lelkemre.

-Igen, persze - legyintettem, és már mentem volna órára, de utánam szólt:

-Ja, és még egy valami Skylar. Megtennéd, hogy bejössz ma az edzésre? Tudom, hogy elfáradsz a nap végére, de ezek folyamatosan miattad aggódtak és nem tudtak koncentrálni. Jó lenne, ha belehúznának, lassan jönnek a komolyabb meccsek, nem ártana rendesen felkészülni. Megteszed? Persze csak ha nem probléma - nézett rám esdeklõn.

-Nem, semmi gond, ott leszek - ígértem.

-Akkor ott találkozunk - mosolygott megkönnyebbülten és ment a dolgára. Csak mosolyogni tudtam rajta. Nem hiszem, hogy miattam eresztettek le egy kicsit, de inkább ráhagytam. Elindultam matekra.

-Ki tudná nekem megmondani, hogy ezek alapján mi az alfa sinus-a? - nézett körbe a tanár. Fél órája beszélt valamirõl, de hogy mirõl, azt nehéz lenne megmondani. Megeshet, hogy egy kicsit elbambultam.

-Miss Osborn?

-Elnézést, meg tudná ismételni a kérdést? - dobtam be az aduászt.

Láttam, hogy kissé nagyon elege van belőlem és a hozzám hasonló diákokból, akik egy szót nem értenek abból, amit magyaráz. Az osztály okosabb feléhez fordult, tőlük remélve a választ. Bennük legalább nem kellett csalódnia, rögtön hárman mondták a választ. Ilyenkor örülök, hogy vannak stréber osztálytársaink.

Az óra és igazából a nap további részét rajzolgatással és nyitott szemmel alvással töltöttem. Vakon jegyzeteltem. Minden alkalommal örültem, amikor végre leülhettem és "tehermentesítettem" a lábamat. Annyira azért nem volt buli ilyen lábbal sokat ácsorogni vagy mászkálni.

Órák után June-nal beültünk az ebédlőbe és elfogyasztottuk a szokásosnál is undorítóbb kaját. Mondanom sem kell, hogy nem ettük tele magunkat...

-Mesélj valamit, miről maradtam le? - kérdeztem a tányéromban lévő kajával babrálva.

-Igazából semmi lényeges - legyintett a barátnőm. -Bejelentették a karácsonyi bál időpontját, a DÖK elkezdte szervezni.

-És ez engem hol is érint? - csodálkoztam, hogy ezt fontosnak tartja megemlíteni. Tudni kell, hogy az elmúlt években vagy nem mentem el a bálra, vagy fél óra után elmentem, mert rájöttem, hogy nem nekem való. June pontosan tudta, hogy semmi pénzért nem mennék el.

-Sajnos, gondolom sehol. Nem szeretnélek kényszeríteni, ha nem akarsz, nem jössz. Csak annyit ígérj meg, hogy egyelőre nem mondasz semmit. Ha most elhatározod magad, nem fogsz tágítani mellőle. Ezt szeretem benned, de most az egyszer mégis arra kérlek, hogy adj magadnak egy esélyt! - hadarta June.

Kicsit meglepődtem. Mindent tudott rólam, de soha nem használta ki ezt. Nem mondta el senkinek és nem élt vissza a helyzetével. Ritka alkalmak egyike volt, hogy utalt arra az évekkel azelőtt történt eseményekre és próbálta megváltoztatni a döntésemet. Mivel a legjobb barátom, biztos vagyok benne, hogy ok nélkül nem tenne ilyet, csakis a legjobb szándékból.

Az arcán láttam azt, amit már annyiszor máskor is: az aggódást. Fürkészően nézte az arcomat, arról igyekezett leolvasni valamit, miután már egy ideje nem válaszoltam.

-Lehet, hogy igazad van - válszoltam végül halkan. Nem sok megkönnyebbülés látszott rajta, ezért halványan elmosolyodtam. Erre mintha kicsit megnyugodott volna. Mindenesetre nem feszegette tovább a témát, élénken folytatta:

-Jaj, képzeld! Még nem is mondtam! - most tényleg izgatottnak tűnt. - Tudtad, hogy kb a fél iskola regisztrált arra az oldalra? Tudod, a sulis anonim platformra. Először hülyeségnek tartottam, de annyi sztorit hallottam, hogy ki-kivel ismerkedett névtelenül, aztán pár hét múlva felfedték magukat egymásnak. Annyira izgi az egész! - lelkendezett.

Őszintén, egy kicsit megdöbbentem. Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire elterjedt lett. Ez megnehezíti a helyzetem. Tippelni, hogy ki is "reality".

-Tudom, te biztos kinevetsz minket...

-Dehogy. Ellenkezőleg, érdekesnek tartom az ötletet.

-Komolyan? - nézett rám hitetlenkedve.

-Igen - nevettem el magam az arckifejezésén. - Ennyire azért nem meglepő, vagy igen?

-Á, deehoogy - nyújtotta el a szavakat, már ő ia nevetve. -Na jó - folytatta pár perc múlva, mikor már kinevettük magunkat - én most megyek. Segítenem kell anyunak - állt fel a helyéről.

Elmentünk a szekrényéhez, aztán elbúcsúztunk. Ő ment a buszmegállóba, én pedig valami társaságot keresni. Eszembe jutott a kosárcsarnok, ahol már nyilván gyülekeznek a srácok. Nyugodt tempóban indultam el. Egyre nehezebb volt sétálgatni, egyre jobban fájt a lábam, már előre örültem annak a másfél-két órának, amit a padon ülve tölthettem.

Mikor benyitottam, meglepetten konstatáltam, hogy csak Liam tartózkodik a teremben. Edzőcuccban dobált a palánkra. Észre sem vette, hogy közben elfoglaltam a szokásos helyemet és onnan figyeltem.