Az Álarc Mögött | Befejezett |

2.

Este kb. 2 órával később surrantunk vissza a házba a lehető leghalkabban, nehogy felébresszük a szüleinket. Ezúttal az ajtót használtuk, körülményes lett volna full sötétben fára mászni.
Lezuhanyoztam, pizsibe öltöztem, gyorsan felmentem a közösségi oldalaimra, hátha jött valami értesítés (merthogy ugye én ilyen fontos ember vagyok). Miután semmi érdekes nem történt az interneten, leoltottam a villanyt de csak csukott szemmel feküdtem az ágyamban. Valószínűleg nem én voltam az egyetlen, aki kicsit izgul az új év miatt. Nem mintha annyira érdekelne, ki kivel jött össze a nyáron, csak kíváncsi voltam, meg fog-e változni valami, vagy minden marad a régiben.

Valószínűleg én vagyok az egyetlen gimnazista lány, aki nem vágyik barátra. Valahogy nem érzem hiányát, hogy folyton féltékenykednem kelljen, se annak, hogy valaki vigyázzon rám. Erre a célra tökéletesen alkalmas a báttyám is. Ráadásul minden ilyen kapcsolatnak az a vége, hogy a lány egyedül marad összetörve. Esténkét álomba sírja magát, depis és olyan nyúzottan néz ki, mint aki 5 napja nem aludt. Nem akarok megváltozni valaki miatt, akinek így nem vagyok elég jó. Majd egyszer talán megtalálom azt, aki így szeret, ahogy vagyok, nem bánt és nem hagy el. Tudom, ez így elég nyálasan hangzik, de lényegében ez a helyzet.

A következő amire emlékszem, hogy az ébresztőórám visít a fülembe. Lenyomtam, majd kénytelen kelletlen kikászálódtam az ágyamból. Az első gondolatom az volt, hogy szörnyű hideg van. De nem követtem el azt a hibát, amit már számtalanszor ezelőtt, hogy 15 réteg ruhát húzok. Egy fekete farmert és egy egyszerű fehér pólót húztam, felkaptam egy fekete oversize pulcsit, elkészültem, sötétbarna hajamat lófarokba fogtam, és gyors ittam egy turmixot. Nolan fél órával később kelt, mint én, most mégis az autóban várt. Nem tudom, hogy csinálja, ez valószínűleg ilyen fiús szuperképesség...

-Na végre! Ez lesz az új szokásod? Mindenhol várni kell rád? - érdeklődött "kedvesen" Nolan.

-Aha, úgy tervezem, hogy idén ez lesz a védjegyem - vontam meg a vállam.

-Jó úton haladsz afelé, hogy ezt el is higgyem neked, hugi - indította be az autót, majd óvatosan kiállt a garázsból.

-Ma már lesz edzésed? - törtem meg a csendet pár perccel később.

-Csak megbeszélés - magyarázta - nem kell megvárnod, ha nem szeretnél. Bár a srácok már nagyon hiányolják az ő kis hugicájukat - kacsintott. Hát igen. Annyi időt töltök velük, hogy tényleg lehetnénk testvérek.

-Majd meglátjuk, hogy alakul - gondolkodtam.

-És még emlékszel arra, amit megbeszéltünk: ha bárki piszkál, szólsz és én elintézem. Senki nem bánthatja az én kis húgomat.

-Nolan, ugye tudod, hogy csak egy évvel vagy idősebb nálam? - kérdeztem lassan.

-Igen, de ettől még pici vagy. De komolyan gondolom, amit mondtam. Érthető? - tette fel még egyszer a kérdést.

- Igenis kapitány! - emeltem a homlokomhoz a kezemet, tisztelegve.

-Helyes - fordult vissza az út irányába.

Párszáz méterre már látszódott az iskola. A parkolóban is hatalmas tömeg volt, de szerencsére találtunk egy viszonylag jó helyet. Kiszálltunk az autóból, majd együtt indultunk el a bejárat felé. Az ajtótól néhány méterre beszélgettek Nolan barátai egy körben. Nagy részben a csapat tagjai, hangosan nevettek valamin, mikor odaléptünk hozzájuk.

-Hercegnő! Képes voltál lelépni két hónapra - rohant le egyből Dex. Mielőtt megmondhattam volna neki, hogy igen, tényleg így történt, jól megszorongatott. Nem vagyok alacsony, de hozzájuk képest tényleg kicsinek érzem magam.