Az Álarc Mögött | Befejezett |

29.

Liam szemszöge:

Amint megsejtettem, hogy miről is van szó, egyből Sky keresésére indultam. Még mindig nem értettem, mi ütött belé reggel, vagy hogy mi ez az egész vele meg Elisonnal, de úgy határoztam, nem várok tovább. Valami nagyon nem volt rendben, régen láttam már Skylart ennyire meggyötört állapotban. Valami történt vele a kosarazásunk utáni nap, mert azóta úgy viselkedett, mint egy teljesen másik ember. Ráadásul még ez az ugrálós kis hisztigép is rátesz egy lapáttal neki. Őszintén aggódni kezdtem, hogy mindezt hogy fogja feldolgozni, és tudtam, hogy mindenképpen segítségre lesz szüksége.

-…Nos, üdvözüljétek "reality”-t, avagy Liam Cartert! – hallatszott a bemondóból. Erre aztán mindenki felém mutogatott.

-Hé haver, mi volt ez az egész?

-Liam, mesélj már valamit, ki ez a Skylar?

-Honnan ismeritek egymást?

-Együtt vagytok?

-Gratulálok tesó! – gyűltek körém az emberek, és alig tudtam átvergődni rajtuk.

Nem érdekelt más, csak Skylar, és hogy vele minden rendben legyen. Lábujjhegyre állva igyekeztem ellátni a tömeg fölött, hátha észre veszem, és igen! Hozzám hasonlóan verekedte át magát a tömegen, ahogy láttam, a kijárat felé tartott.
Utól kell érjem!
Sorban ráztam le magamról az embereket, sokakat félre is löktem, akik az utamba próbáltak állni, így végül az ajtóhoz jutottam, ami után már jóval könnyebb volt a dolgom. Az épület előtt állva körbenéztem, és megpillantottam a lány távolodó alakját.

-Sky! – kiabáltam, és utána eredtem, amilyen gyorsan csak tudtam. -Skylar! Várj meg!

Meghallotta a hangomat, és egy pillanatra hátrafordult, de nem állt meg, hanem csak rohant tovább.
Ekkor vettem észre.
A lány valószínűleg azt sem tudta, hová megy, mert anélkül lépett az útra, hogy egy kicsit is lassított volna a tempóján. Az út menti bokrok takarásából viszont nem láthatta azt, amit én távolabbról igen: a közeledő autót…

-Sky, vigyázz! – kiáltottam tehetetlenül, de már nem tudtam segíteni. Pár pillanattal előbb lépett az útra, minthogy a sofőr odaért volna, de az már nem tudott megállni, annak ellenére, hogy az autó kerekei csak úgy csikorogtak a hirtelen és intenzív fékezéstől.

A lábaim földbe gyökereztek, és le akartam hunyni a szemem, de egyszerűen mozdulni se tudtam. Fel sem fogtam, mi történik. Sky kiáltása zökkentett ki a döbbenetből. Ott feküdt az út közepén, mozdulatlanul, körülötte pedig egyre nőtt a vértócsa.

-Nem, ez nem lehet igaz… – motyogtam magam elé, majd észbe kapva odarohantam hozzá.

A többi járműből is sorban szálltak ki az emberek, hogy megnézzék, tudnak-e segíteni.
Nem törődve velük átfurakodtam közöttük, és végül ott álltam előtte.

Csukott szemekkel feküdt természetellenes pózban, körülötte mindent vér borított. A mentőket már kihívták, így csak letérdeltem mellé, és elsöpörtem az arcába hulló tincseket.

-Hercegnő – suttogtam megtörten, mintha ezzel segíthetnék rajta.

Meglepetésemre néhány másodperc múlva lassan kinyitotta a szemét, és tekintetével engem keresett. Látszott rajta, hogy teljesen össze van zavarodva.

-Liam, mi történt? – hallatszott alig hallhatóan a hangja.

-Ne aggódj, nem lesz semmi baj! Vigyázok rád! – fogtam meg óvatosan a kezét, mire megnyugodni látszott. -Hol fáj? – kérdeztem közelebb hajolva.

-Sehol – nyögte fáradtan. -Nem érzek semmit – tette még hozzá. -Csak aludni szeretnék.

Nem tudtam mit mondani. A szemeimet könnyek lepték el, amelyek végig folytak az arcomon. Mikor már egy perce nem mozdult, rossz előérzetem támadt. Az arca fölé hajoltam, de nem éreztem a légzését.

Ekkor pedig megütötte a fülemet a sziréna hangja, ami a mentők érkezését jelentette. Minden olyan gyorsan történt, szinte fel sem fogtam a körülöttem zajló eseményeket. Annyira emlékszem, hogy mindenki kiabált, felrakták egy hordágyra, onnan pedig betolták az autóba.

-Fiatalember, nem ismeri véletlenül a hölgyet? – lépett hozzám az egyik mentős, mire felkaptam a fejem.

-De, igen…

-Lenne szíves velünk jönni? A segítségünkre lehetne a család értesítésében, és az adatok kitöltésében, amíg nem érkeznek meg a szülei – kérte a férfi, én pedig szó nélkül bólintottam, és szintén beszálltam az autóba. A körülöttem repkedő mondatok összefolytak.
-Fiatal, 18 év körüli lány…
-Súlyosan megsebesült…
-Nincs pulzusa…
-Újra kell éleszteni…
-Adja valaki a defibrilátort…

Skylar apukája nem vette fel, így Chloe számát tárcsáztam, majd miután felvette, idegesen, tőmondatokban beszámoltam neki a történtekről. Mondanom sem kell, hogy teljesen lesokkolta a hír, és zokogva biztosított róla, hogy azonnal indul. Arra kért, hogy amíg lehet, maradjak mellette. Én pedig minden további nélkül eleget tettem a kérésének.

Ameddig csak lehet...