Fagyos Páros

Anna Carter szemszöge

Fáradtan helyeztem be a kulcsot a zárba miközben a még mindig szipogó Kittyt néztem.

-El se tudom mondani mekkora baromságot csináltál! -rázom meg a fejem dühösen.

-Tudom…-szipogja mögöttem, majd ahogy az ajtó kinyílt be sietett a meleg helységbe. 

-Nézd, bár nem örülök neki, hogy bulizni jársz, de pont a P.U.- ba komolyan? Oda még a velem egykorúak se nagyon szeretnek járni, mert nem épp a biztonságról és a rendes alakokról híres! -mutattok idéző jelet. A húgom volt annyira ostoba és naiv, hogy a város legalaljább drogtanyájára ment „kikapcsolódni”. „Párizs utcái”, viccelsz semmi pénzért!

-Sajnálom! -törli meg szemét és veszi le dzsekijét. Gondolom halálra fagyott a kis mini szoknyájába és a tőlem lopott bakancsába.
-Szerencséd volt! -folytatom ostorozását, mert őszintén nagyon felment bennem a pumpa.

-Befejeznéd? -rivált rám. -Értettem, elbasztam, elbasztam, mint mindent… sajnálom oké én tényleg sajnálom! -borul ki idegileg, de úgy érzem már nem a buliról van szó.

-Miért tetted? -kérdeztem immár nyugodtan és kissé fáradtan.
-Mert…-kezd bele, de nem tudja befejezni mert a sírás ismét elszorítja torkát.

-Apa?-kérdem hidegen bár a könnyek nekem is megjelentek szemem sarkába.

-Most pénteken lenne a szülinapja és miattam nem a nyavalyás krém tortáján gyújtjuk a gyertyát, hanem a sírján…-omlik össze teljesen. A fájdalom, ami a könnyeiből áradt, szavai, amik megvágták szívem és az összeomlott húgom látványa engem is sírásra késztetett.

-Héé…-guggoltam mellé.-na Héé…-emeltem fel állát, hogy szemeibe tudjak nézni.

-Nem a te hibád! -rázom meg fejem.
-De igen! -fuldokol könnyeitől.
-Dehogy is! Sose volt az! -próbálok egy biztató mosolyt kipréselni magamból.
-Bárcsak aznap nem szöktem volna el! -kezd bele a megszokott szövegbe.

Minden egyes évben két nap van a naptáron, ami felvágja ugyanazt a sebet, újra és újra;a szülinapja, ami a jövőhét péntekre esik és az a bizonyos november tizenötödike.
Az emberek, ha a naptárban ezt a dátumot meglátják az a cikk ugrik be nekik, hogy „az évtized legesősebb napja volt négy évvel ezelőtt”, nekünk egész más; a fekete nap.

Amikor apa elindult, hogy érte menjen az elszökött húgomért, a nap amikor egy kamion elvesztette a kontrolt és belehajtót a kis Suzukiba, ami amúgy is lecserélés alatt volt és csak muszájból indult az instabil autóval és végül a nap mikor én és Kitty elveszítette az apukáját.

-Semmi baj! -ölelem át a remegő kishúgom.
-Annyira hiányzik! -sír tovább.
-Nekem is! -szorítom magamhoz még jobban.
-Semmi baj! -csitítgattam tovább, még végül elég erőt érzett a végtagjaiban, hogy elkúszon a kanapéig és szinte azon nyomban elaludt.

Tizenegyóra van, talán nekem is aludni kéne, holnap gyakorlatra vagyok beosztva a gyógytornászokhoz.

Letusoltam és egy utolsó pillantást vetettem az alvó Kittyre, betakartam a mustársárga pléddel, amit még mama hozott Londonból és én is ledőltem az ágyamba.

A gondolataim nem hagytak aludni; apa, Kitty, a mai nap és valamilyen oknál fogva beugrott Ryan Mccold szenvedő arca is ahogy a jégen fetreng az összetört álmaiban. Szerencsétlen képzelem hány olyan mondatott fog kapni, hogy
„Nagy kár érte, jó játékos volt!”
mintha nem is emberből lenne, csak valami ami sok pénzt kasszálhatott volna nekik.

…

Eltelt újabb egy hét, mintha egy kibaszott mókuskerékbe futkosnék, bár érdekes módon ezeknél a napoknál gyorsabban telik az idő, minél jobban nem akarsz valamit annál előbb eljön. Ez tény.