Fagyos Páros

Anne Carter szemszöge

Eljött az újabb verseny, a startnál vagyok az előttem lévő versenyző ismét a feltörő ikerpáros egyike volt. Most, hogy Elizabeth-tel jöttem és nem Lanával talán egy kicsit feszélyezetlenebb vagyok.
-Sok sikert! -érintette meg mosolyogva a lány vállam, én pedig gesztusát viszonoztam. Ő nem rossz indulatúak közé tartozik, kedves és szelíd lány, aki utálja a sportot, amit a szülei ráerőltettek.

A jégkorcsolya igen kemény sport, megfelelő súly, kalória számolás, több órányi gyakorlás szünet nélkül, fájdalmasan egyenes hát, arcodra fagyot mosoly, amely fáj a tömérdeknyi csillámtól, amit rád operálnak. Kegyetlen, talán ez lenne a tökéletes szó rá.

-Köszi, te is nagyon jó voltál! -simítom meg én is vékony kis karját.

A lány tavaly nyáron került kórházba alultápláltság miatt. Anorexiát diagnosztizáltak nála. A mai napig láttom őt kijönni a pszichológusától.

-Annyira nem, elcsúsztam az utolsó lépésnél, nagyon kínos volt, szerintem vagy hét pontot levonnak! -harapja be ajkait idegesen.
-Dehogyis, alig lehetet látni! -ráztam meg fejem, valójában tényleg csúnyán elesett, szerintem még annak is szemet szúrt, aki nincs benne tizenegyéves kora óta, de ki a franc vagyok én, hogy az orra alá dörgöljem, ő ennél sokkal többet érdemel.

-Gyönyörű produkció volt, köszönjük szépen! A következő pedig...-zengett fel, nekem pedig bedugult a fülem. Fejemet megrázva ébresztettem fel magam. Nem lehet Anne adj bele még egy kicsit!

Egy mosolyt fagyasztva arcomra, siklottam be a jégre, az első sorban ülő Ryan, hatalmasokat integetett. A műmosolyom át siklott igaziba.

-Itt a legnagyobb rajongód! -tátogja, én pedig, még zenémet vártam merev pózomban tökéletesen letudtam olvasni szájáról. Nem volt hangos, mint múltkor még is tudatta, hogy mellettem áll.
A zene felcsendült engem pedig elragadtak az érzelmek, a lépések követték egymást, éreztem, ahogy az adrenalin szét árad az ereimben és vártam a visszafoghatatlan hatását.
Átadtam magam a táncnak, az álmaimnak, a gondolataimnak, amelyek apa szavaihoz vezetek el, mint minden alkalommal.

„-Sose fog sikerülni ez a forgás! -sírom el magam, még csak kilenc éves voltam, de már maximalista vonások ütköztek ki rajtam.
-Dehogynem kincsem! Gyere próbáljuk meg újra! -lépet elő apa a pálya túloldaláról, ahol eddig sötétség fedett mindent.
-Nem fog menni! Sose leszek profi! -rogyok össze, miközben könnyeim utat törnek.
-Szívem! Na gyere! -segít fel kezemet fogva.
-Tehetségtelen vagyok apa! -szipogom.
-Micsoda? Az én lányom, az én lányom a legtehetségesebb személy ebben az egész kócerájban! -mutat körbe a csapatomra utalva.
-Ez nem igaz! -törlöm meg szemem.
-Dehogy is nem! És ígérem, amikor bejutsz az egyetemre, a legjobb korcsolyát fogjuk megrendelni! Ami az igazán profiknak van! -mutatja fel öklét biztatás kép.
-Tuti? -nézek fel rá csillogó szemekkel.
-Tuti! -mutatja fel kisujját, amit megrázok."

Ez volt az első emlékem apával és bár nem tudta meg tartani az ígéretét, biztos vagyok, hogy most is oda föntről figyeli a dupla-axelem.
A szívem kiakart esni a helyéről, a levegőmet úgy nyeltem, mintha bármely másodpercben elfogyhatna, a mosolyom, ami az arcomra fagyott pedig már csipet, de mozdulatlanul kellett állnom a záró pózba, míg véget nem ér a tapsvihar. Egy pillanatra mintha kezeket éreztem volna vállaimon.
-Ügyes voltál napsugaram! -hallom meg apa, hangját, amelytől szívem még inkább összeszorul.

Annyira hiányzik, hogy számát se tudom, hányszor képzeltem el, hogy velem van mikor nehéz volt. Tudom, hogy bolondság, de éreztem, hogy ott volt velem, mikor az egyetemre felvételizettem, mikor az első versenyem volt és szinte minden alkalommal mikor felhúzom a korcsolyát, megérzem a kölniét, a szívszaggatóan édes leheletét attól a rengeteg epres cukor miatt, ami, mindig volt a zsebébe, mindig minimum egy darab.