Fagyos Páros

Ryan Mccold szemszöge

-Carter, én még mindig mankós vagyok! -kiáltom a lány után, aki futásnak eredt.
-Ja igaz is bocsi, de semmi kedvem itt maradni még egy fél órát! -kacag fel majd lelassítva araszol hátra hozzám.

Szeretem a mosolyát, olyan sokat dolgoztam, hogy az őszinte mosolyát lássam, de az égre mondom megérte.

-Hová megyünk? -kérdem miközben kilökve az ajtót, tartja meg nekem.
-Oo még világos van de jó! -örül meg a lány az délután öt órakori naplementének.
-Hmm kellene pár festék a húgomnak és valami étel se ártana, mert a hűtő otthon lassan visszhangzik, szóval irány a jó öreg bevásárló központ! -nevet fel majd kinyitva nekem az ajtót vizslatja tovább a színesebbnél színesebb égaljat.

-Nem vagy nagyon fáradt? -vizslatom meggyűrt arcát, miközben beül a volán mögé.
-Voltam már fáradtabb is! -masszírozza meg csuklóját.
-Nem ezt kérdeztem! -rázom meg fejem rosszalló pillantással.
-Jól vagyok! -néz rám, olyan „ne nyaggass már" pillantással, mire szúrósan tekintek rá.

-Ha újra vezethetek, komolyan mondom személyi sofőröd leszek! - húzom tovább agyát miközben mankóimat ügyeskedem be a hátsó ülésre, ahol a lány táskáját és aranyérmét helyezte.
-Szóval rosszul vezetek? -szűri ki számára a lényeget miközben telefonját oldja fel.
-Nem ezt mondtam, nálad jobb női sofőrt nem ismerek! -jegyzem meg miközben én is feloldom telefonom.
-Anyud? -fordul felém érdeklődve.
-Láttad már vezetni? -fintorodok el. - Nagyon szeretem anyut, de életveszély ő is és a kocsija is! -nevetek fel ami, a lányt is megmosolyogtatja.

-Jól van át fogalmazom! -köszörülöm meg torkom. -HA túl fáradt leszel igénybe vehetsz!
-Hmm... jól van! -egyezik bele, majd ismét telefonjára koncentrál, ahogy láttom most nyitotta meg a sztorim. Tíz perce van kint a lány még is csak a századik, aki látta. Valószínű, nem vehette észre, hogy tevékenységét nézem, mert egy sunyi mozdulattal képernyő fotót készített a közös képünkről.

-Te le screenelted? -mosolyodok el, mire a lány nagy szemekkel felpillantott rám.
-Rosszul láttad! -tagadja rögtön.
-Nem, nem láttam, a saját szememmel! -makacsolom meg magam és hagyom, hogy a jó érzés elteritsen a lány tette miatt.

-Hülyeség! -csúszik arrébb az ülésen, de az elfojtott mosolyát nevető ráncai elárulják. Azok az édes kis gödröcskék, ahh nem tudom felfogni, hogy nem vettem előbb észre.

-Te is kirakod? -kérdem visszafojtott nevetéssel.
-Talán! -próbál még mélyebbre csúszni, amire már képtelen voltam visszatartani nevetésem. Lakozott haját meg simítva nevettem ki a világ legaranyosabb lányát. Szemét megforgatva indítja be a kocsiját, majd a fő útra gurulva, fókuszált és ismét fáradtan megrázta a fejét. Talán át venni a kormányt nem tudtam, de elterelni a gondolatait igen.

-Anne! -szólítom meg, mire egy hümmögéssel jelzi, hogy hallgat engem.
-Mi jár a fejedbe? -kérdek rá kíváncsian csillogó tekintettel.
A lány elmosolyodott, majd gázt adva szakította át a 100km/h miközben a város hattárból kiértünk. Imádom ahogy vezet!

-Nos! -harapja be ajkait. -apán! -mosolyodik el.
Ezt a választ nem vártam!
-Mindig ő jut eszembe a naplementéről! - meséli miközben az előttünk tökölő autót előzi be.
-Mikor apa meghalt, Kitty még kicsi volt össz-vissz tizenkettő volt! Nem tudtam, hogy elmagyarázni, úgyhogy kitaláltam egy történetet! -kezdi el mesélni, miközben lába még egy kicsit megtaposa a gázt.

-Apa azért nem tud velünk lenni, mert az angyalok megkérték, hogy fesse be az eget! -mutat a narancs és rózsaszín árnyalatban játszó égre, ami már csak pár percig marad ilyen.

-Tudod mi volt a válasza? -mosolyodott el az emlékre, amire csak nemlegesen megráztam fejem és figyeltem a lányt miközben arról mesél, ami a legtöbbet ér neki; a családjáról.