Satan and his lover

1.6K 79 7
                                    

A poklot mint helyet sokan úgy képzelik el, hogy mindenhol a vörös illetve a piros szín dominál és borzasztóan meleg van.

Ha így képzelted el akkor valamilyen szinten tévedsz. Nincs döglesztő meleg és bár tényleg elég sok helyen megtalálható a piros és a vörös szín, egyáltalán nem mindenhol. A tengerek ahol nagyobbnál nagyobb szörnyetegek élnek olyan gyönyörű kék színben pompáznak mint a Földön. Az ég kék, a fű zöld, a virágok színesek, a fák levelei zöldek kivéve ha évszak váltás van. Az épületek is elég változatos színnel rendelkeznek. A pokol olyan mint a Földön létező országok és városok.

Meglepődtem amikor a halálom után nem valami szörnyűséges hely fogadott hanem egy város ahol hemzsegtek a rossz emberek. Furcsa volt amikor elítéltek csak, mert nem követtem el szörnyű gyilkosságot vagy bármi ehhez hasonlót.

A bankrablás tényleg semmi ahhoz képest amiért a többi ember itt van. Kitűnök ebben a városban és a mai napig nem is értem miért pont hozzájuk kerültem. A gyilkos, pszichopata emberek közé akiket mindig is elítéltem.

Kívülálló vagyok és bevallom őszintén bármit megtennék azért, hogy egy jobb helyre kerüljek. Nem szeret engem senki hisz az emberek nagy része nem érez semmit sem. Ha meglátnak az utcán a tengerbe vetnek, mondván falják fel a lelkem a mélyben élő szörnyetegek. Eddig mindig kiúsztam mielőtt megtörténhetett volna a baj, de most..önszántamból ugranék le a magasból, hogy aztán lehunyt szemekkel zuhanhassak. Hogy aztán érezhessem a testemen a szúró fájdalmat amit a becsapódás okozott. Hogy aztán...a testem halála után a lelkem is örökre eltűnjön.

Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem azért lépek ki a házamból hosszú idő után újra, hogy véget vethessek a szenvedésnek. Szeretnék lassan haladni és nem sietni viszont tudom, hogy még a hajnalok hajnalán is veszélyben vagyok és én bizony nem akarok más keze által megszünni.

Kezeim remegnek amikor próbálok felmászni a legmagasabban lévő sziklára amin lenézve pontosan 20 méterre van a tenger amiben lelkekkel táplálkozó szörnyek vannak.

Szinte hallom ahogy nevetnek rajtam és suttogják a nevemet. Hallom ahogyan csámcsognak és érzem ahogyan a testemet cincálják szét csak, hogy minél hamarabb hozzáférhessenek az összetört szívemhez.

Szemeimet lehunyva lépek a széléhez közelebb és azon gondolkozom, hogy mégis mennyire jó ötlet ez. Egy mentálisan egészséges ember azt mondaná, hogy semennyire és a halálom előtt én is így gondoltam. De amióta a pokolba kerültem, egy rossz helyre, azóta ezt gondolom a legjobb ötletnek.

Halvány mosolyra húzva az ajkaimat kezdek hátrálni, hogy a pár méter hosszú szikláról futva vessem magam a mélybe. Lélektükreimet kinyitva veszek egy mély levegőt és lábaimat megmozdítva kezdek el futni egészen a szikla széléig.

Érzem ahogyan a lelkem könnyeimet megmutatva hívogatja jobban a szörnyeket a mélyben. Érzem ahogyan az elrugaszkodásom után a szél a hajamba kap. Érzem ahogyan a hangszálaim sikolyra készek mégsem hagyom, hogy rezgéseket bocsájtsanak ki.

Szemeimet lehunyva tartom és számtalanszor elképzelem, hogy mégis milyen fájdalmas lesz. Élvezem ahogyan zuhanok és a szél hangja sem zavarja füleimet.

A testem beleremeg ahogyan találkozik a hideg vízzel. Érzem a fájdalmat és a pánikot ami körbeöleli a testemet és a lelkemet egyaránt. Szemeimet nem merem kinyitni hiszen nem akarom látni a közelgő szörnyeket  akik arra várnak, hogy a süllyedő testemhez érjenek.

Összerezzenek amikor lehunyt szemeimmel is érzékelem a fényt ami pontosan 5 másodpercenként tűnik el. Ajkaimat mosolyra húzom hiszen tudom, hogy közeleg a tengerek legnagyobb és legvadabb szörnyetege. Ő volt a leggyorsabb és talán a legközelebb. Tudom, hogy várta már az összetört lényemet és én most megadtam neki amire olyannyira vágyott.

𝐌𝐈𝐍𝐒𝐔𝐍𝐆 𝐎𝐍𝐄𝐒𝐇𝐎𝐓𝐒Where stories live. Discover now