𝐌𝐈𝐍𝐒𝐔𝐍𝐆 𝐎𝐍𝐄𝐒𝐇𝐎𝐓𝐒

SAD

-Jisung, egyszerűen nem tudok veled élni! Akárhányszor hazajövök hajnalok hajnalán a kanapé rendetlen. Mindig csináltatsz kaját, de csak ki van dobva arról nem is beszélve, hogy a mosatlan amit te csinálsz éjszaka mindig ott van másnap reggelig. Sajnálom, de kérlek menj haza! Délig alszol hétvégente, azt megértem, hogy én addig alszom, de hogy te? Miben fáradsz el? Arról ne is beszéljünk, hogy minden este azon az oldalon kell aludjak ahol utálok csak, mert te úgy gondolod, hogy az enyém kényelmesebb.- túrt hajába Minho hiszen nagyon mérges volt a fiúra.

-R-rendben h-hyung!- bólintott párat majd próbálta lenyelni azt a bizonyos gombócot.

Megértette volna ha rossz vele együtt élni és elviselhetetlen, de először tudnia kellene az igazságot mielőtt bármit is mond. Lassan felsétált a lépcsőn majd a Minhoval közös szobájukba indult. Könnyeinek még most sem engedett utat hanem összepakolta a cuccait és sietve elhagyta a szobát. Elköszönt a házban dolgozó emberektől majd elhagyta a lakást.

Amikor kilépett a nagy udvarra sírva fakadt és egyszerűen nem értette, hogy mégis, hogy menjen haza amikor 1 órára lakik innen gyalog.

-Gyűlöllek Minho!- szipogta majd leült egy padra hiszen esze ágában sem volt hazasétálni az üres lakásba.

Nem sokkal később megjelent egy kocsi akinek sofőre kiszállt majd elvette Jisungtól a táskát. Betette a csomagtartóba majd Jisungot is betessékelte az autóba.

-Ne mondjon neki semmit, nem mintha érdekelné őt. Csak maradjon csendben, kérem!- nézett Minho személyes sofőrjére majd szemeit lehunyva pihent.

A sofőr bólintott majd végül elindult a kisebb ház felé. Ők nem voltak gazdagok úgy mint Minho legalább is az utóbbi pár hónapban egyáltalán nem. Mindkét szülője elveszítette a jó fizetésű állását és jelenleg külföldre mentek dolgozni ahová Jisungot nem vitték hiszen ő látni akarta Minhot.

-Mindene megvan?- kérdezte NamJoon.

-Nem, de nem számít! Ha nagyon éhes vagyok akkor majd veszek rament! Annyi pénzem még van!- mosolyodott el halványan majd elköszönt és becsukta az ajtót.

Régen nagyon nagy házuk volt, de a sok adóság miatt el kellett adni. Aztán még problémák voltak így Jisung bevállalta, hogy eladja a ruháit és jelenleg alig van valamije. Mindig félt attól, hogy Minho így már nem fogja szeretni. Hogy azt fogja gondolni róla, hogy csóró ami igaz is, de tőle mégjobban fájna neki főleg ha ez miatt el is hagyná. Nem egyszer megszólta már őt az idősebb, hogy miért pont az ő ruháit hordja, de mindig csak azt hazudta, hogy kényelmes. Bár ez valójában nem is volt olyan nagy hazugság.

Amikor már este hatot ütött az óra szenvedve ült a pici kanapén hiszen rettentően éhes volt. Egy darab ramenre lett volna pénze, de tudta, hogy ha azt elkölti akkor már nem tud mit enni ha nagyon ki van éhezve. Zokogva állt fel majd elindult a konyha felé, hogy igyon egy pohár vizet.

Körbe nézve a lakásba egyáltalán nem volt rossz állapotban viszont egyértelműen kicsi volt. Sokkal kisebb mint az előző és még csak senki nem is tud róla, hogy már ebben a kis lyukban él.

Nem sokkal később csengettek így nagy nezezen az ajtóhoz sétált.

-Namjoon hyung?- kérdezte hiszen eléggé meglepődött.

-Hoztam neked ételt!- mosolyodott el majd beljebb ment egészen a kisebb konyháig.

-Köszönöm hyung!- sírta el magát majd korgó hassal leült az asztalhoz és elkezdett enni.

-Miért nem szólunk Minhonak? Ha tudná, hogy..

-Akkor talán elhagyna!- motyogta miután lenyelte a falatot szájában.