𝐌𝐈𝐍𝐒𝐔𝐍𝐆 𝐎𝐍𝐄𝐒𝐇𝐎𝐓𝐒

Happiness

Lassan sétálva nézelődtem körbe a karácsonyi vásáron. Már semmi jelentősége nincs számomra ennek a vásárnak, de a mai napig szépnek gondolom. Itt történt az első csókom, itt találkoztam az első és számomra az utolsó emberrel akit annyira szerettem. Az első szerelem ami meghatározó mindenki életében, itt történt meg.

Szemeimbe könnyek gyűltek, de eszem ágában sem volt kiengedni őket. Nem tűnhetek 3 év után is olyan gyengének mint akkor amikor szakítottunk egy költözés miatt. Nem tudtuk tartani a kapcsolatot hiszen tudtuk, hogy a távkapcsolat nem menne. Nem terveztek visszaköltözni a szülei Koreába és őt sem engedték vissza, nekem pedig akkoriban nem volt annyi pénzem, hogy Japánba utazzak hozzá. Azóta pedig hiába tudnék több országba is elutazni feleslegesnek tartottam, hogy Japánba menjek 3 év után.

Talán már nem is emlékszik rám vagy már rég van valakije akivel lehetséges, hogy családot is alapítottak.

Számomra mindig ő marad az igazi. Mindenkiben őt látom és egyszerűen nem akarom és nem is tudom elengedni őt. A folytonos emlékek nem hagynak nyugodni és inkább beletörődtem abba, hogy ez az én sorsom. Egyedül lenni és szomorkodni a múlt miatt..vágyni arra, hogy újra láthassam és vele lehessek még akkor is ha ez lehetetlenségnek bizonyul.

A fához lépve mosolyogva bámultam a fagyöngyöt ami hozzásegített ahhoz, hogy az a fiú felfigyeljen rám.

Nem tudtam mit tenni szemeimből elkezdtek folyni a könnyeim és átkoztam magam azért, mert nem sikerült visszatartani őket. Mindig is egy érzékeny ember voltam főleg, hogy ha róla volt szó. Szemeimet lehunyva képzeltem el az akkoriban történteket és csak mosolyogva tudtam sírni.

-Hiányzol!- suttogtam miközben szemeimet kinyitva indultam el.

Ujjaimmal óvatosan megérintettem a fagyöngyöt majd a Han folyó felé vettem az irányt.

Az egyik padra leülve ujjaimat összefonva néztem az égre. Könnyeim még mindig patakokban folytak és kizárólag csak az eget pásztáztam.

Nem akartam körbenézni hiszen olyan sok emlék fűz ide és mind vele. Próbáltam a fejemből kizárni mindent, de olyan nehéznek bizonyult, hogy lábaimat felhúzva kezdtem hangos zokogásba.

Ennyi idő után is ugyanolyan rosszul érint az elvesztése mint a friss napokon. Egyszerűen csak nem tudom elengedni és elfelejteni azt aki akkor voltam vele és azt amit csak ő tudott nekem megadni.

A boldogságot.

-Kérlek istenem csak add nekem őt vissza!- suttogtam ismét az égre szegezve tekintetem.

-Mindig veled leszek még akkor is amikor már nem lehetek. A szívedben ott maradok és te is az enyémben..történjen bármi! Szeretlek Jisungie!- suttogta fülembe miközben szorosan magához ölelt.

-Szeretlek Hyung!- mosolyodtam el majd az égre nézve kérleltem az istent, hogy soha ne vegye el tőlem ezt a fiút.

-Mindig visszatérek hozzád, ne felejtsd el!- mondta mintha csak a gondolataimban olvasott volna.

-Efelől nincs kétségem Hyung! Tudom, hogy nagyon szeretsz és még akkor is visszajössz hozzám ha a sors úgy dönt elválaszt minket!- válaszoltam halkan abban reménykedve, hogy ilyen sose történik meg.

-Legyen szó napokról, hetekről, hónapokról vagy évekről én akkor is visszatérek és nem engedlek el egy percre sem!- engedett el, hogy egy hosszú csókot nyomjon ajkaimra.

Az emlékek hatására csak mégnehezebb volt elviselni azt az egyszerre feszítő és nyomó érzést a mellkasomban.

-Hol vagy már Minho hyung?- kérdeztem a vízre emelve tekintetem.

A levegő egyre hűvösebb lett, az emberek hangja egyre halkabb és az ég egyre borúsabb. Talán már órák óta kint ülhetek, de valahogy ez sem tud érdekelni ahogy a rossz időjárás sem ami egyre csak közeleg.

Percek elteltével kezdem érezni fehér bőrömön a jéghideg vízcseppeket amik először hosszabb szünetek után estek rám. Nem sokkal később egyre több és több esőcsepp esett rám míg nem teljesen el nem áztam.

Az eső szakad, az ég dörög és ha ez nem lenne elég akkor még villámlik is. Nem tud érdekelni már ez sem, talán azt várom, hogy úgy megbetegedjek, hogy azt ne éljem túl.

Hosszú percek után már nem érzem, hogy áznék mégis látom, hogy az eső szakad. Fejem felé nézve egy fekete esernyőt pillantok meg mire azonnal magam mögé nézek.

Szemeim ismét könnybe lábadnak és bár a fájdalmat nem érzem a gombóc a torkomban egyre jobban fojtogat.

-Hyung..-suttogtam megtörve miközben barna szemeit figyeltem.

-Megmondtam, hogy ha eső van ne legyél kint a szabadban. Nagyon könnyen megbetegszel és nem hiányzik egy tüdőgyulladás!- nyújtotta felém szabad kezét amit lassan megfogtam ezzel is megbizonyosodva, hogy tényleg előttem áll.

Puha kezét érintve csak jobban rámjött a sírás, de egy könnycsepp sem jött ki a szememből, hogy végigfolyon arcomon.

-Tényleg itt vagy?- kérdeztem remegő hangon amin ő csak mosolygott.

Hatalmasat bólintva segített fel a padról majd magához rántva jó szorosan megölelt. Hangosan zokogva bújtam hozzá amennyire csak tudtam és nem hittem el azt, hogy tényleg itt van.

-Megmondtam Jisungie! Én mindig visszatérek hozzád, legyen szó napokról, hetekről, hónapokról vagy évekről. Sose tudnálak elfelejteni téged!- tolt el magától majd homlokomnak döntötte sajátját.

-Annyira hiányoztál Minho! Nélküled olyan senkinek érzem magamat. Annyira fájt, hogy nem vagy mellettem, hogy nem lehetek veled. Azt hittem belehalok a fájdalomba és most itt vagy..Itt vagy velem bár kitudja meddig, de csak az a lényeg, hogy újra láthatlak. Szeretlek hyung! Annyira szeretlek!- mondtam minden mondat után megremegve hiszen kezdtem nagyon fázni.

-Te is nagyon hiányoztál nekem Han-ah és én is nagyon nagyon szeretlek, de most már itt az ideje hazaindulni picim! Beteg leszel!- simogatta meg vízes hajamat majd elindult a vásár felé.

Végül egy fekete autóhoz értünk amibe segített beülni majd az ajtót is becsukta. Nem utaztunk sokat hiszen a lakásom innen fél órára van gyalog. Amint megérkeztünk Minho segített nekem mindenben sőt még az ajtót is kinyitotta és bevitt a lakásba. Egyenesen a fürdőbe vitt ahol letett és eresztett nekem vizet.

Egy hatalmas cuppanós puszit nyomott az orromra majd közölte, hogy hoz nekem ruhát.

-Minho..-fogtam meg vizes pulóverét. -Ugye itt alszol velem?- kérdeztem halkan hiszen féltem a választól.

-Hülye lennék nem veled aludni! Évek óta erre vágyom..hogy újra a karjaimban tartsalak és nézzem ahogy nyugodtan elalszol mellettem!- könnyesedtek be a szemei majd egy apró csók után kiment a fürdőből.

A fürdés után mindketten bebújtunk az ágyamba ahol jó szorosan bújva hozzá hunytam le szemeimet.

Még most sem tudom elhinni, hogy újra itt van velem és mellettem fekszik ahogyan évekkel ezelőtt is. Nem tudom felfogni, hogy végre lesz egy nyugodt éjszakám aminek a közepén nem sírva kelek fel az álmaim miatt. Nem hiszem el, hogy újra láthatom, ölelhetem és puszilhatom. Nem hiszem el, hogy újra mondhatom neki, hogy szeretlek..

Nem hiszem el, hogy újra boldog lehetek mellette.

-Szeretlek Han-ah!- suttogta fülembe majd egy apró puszit nyomott fejemre.

-Én is szeretlek Minho hyung!- suttogtam vissza majd mosolyogva vártam, hogy az álmok világába érjek.

VÉGE!