Rabok fogságában

Nem egyedül

Másnap hajnalban ébredtem, az öreg óra recsegő kongására. Hajnal öt volt. Vajon hol vagyok? -gondoltam- néhány perc múlva az agyam befogadta a környezetet és rájöttem: fogalmam sincs mi ez a hely, és soha nem is volt. Az emberrablók bármelyik pillanatban visszajöhetnek. El kell tűnnöm. Az ablak nem opció. A másodikról leugrani nem lenne szerencsés. Maradt az ajtó betörése. Kérdés, hogy van-e elég erőm hozzá. Ez hamar ki is derült, ugyanis már a felülés nagyobb erőfeszítéseket igényelt. Végül csak fekve voltam képes csinálni, amit akartam.

Oda kúsztam az egyik falhoz. Még mindig borzasztóan fáztam, lehet hogy hőemelkedésem van... El kezdtem kicsomózni hátra kötött kezeimet. Ekkor a jobb oldali falon megpillantottam egy koszos törött tükröt, melyben alig látszott valami a mocsoktól. Oda kúsztam és felvettem egy nagyobb szilánkot a földről. A tükör darab épp elég éles volt ahhoz, hogy elvágjam vele a kötelet. Nagyon sokáig kellett próbálkozom, az óra már majdnem hatot mutatott, néhányszor megvágtam ujjaimat, de sikerült. Pulcsi ujjammal letörölgettem a felületét, bár nem segített sokat. Furcsa, hogy ezt tegnap nem vettem észre... Mondjuk nem csoda, hisz alig fogtam fel mi történik. Arcomhoz emeltem és megnéztem a sebet. Szemem bevérzett, feldagadt, nehezen tudtam kinyitni. A törés borzasztó csúnya volt. Kétszer akkorára dagadt, mint tegnap. Teljesen biztos voltam benne, hogy járomcsontom eltörött. Muszáj leszek legalább lemosni. Vonakodtam a gondolattól... Ha csak egy pillanatra hozzáérek, én üvöltök a fájdalomtól. Mégis meg kell tennem, vagy csak rosszabb lesz. Levettem a szürke pulóvert és kicsavartam belőle egy kis vizet a sebre. Fogtam egy tisztább részét és nagy nehezen rá vettem magam, hogy törölgetni kezdjem a félig alvadt vért és a gennyet róla. Iszonyatos volt. Soha nem fájt még semmi ennyire... Abba hagytam. Nem bírtam ki. Pár perccel később újra próbálkoztam. Ezzel töltöttem el másfél órát. Nagyjából elfogadható állapotban volt ahoz képest, hogy nézett ki előtte. Csuklómról megfeledkeztem, bár végig éreztem, hogy nem tudom rendesen használni. Miután végeztem a seb ápolással, vissza vettem a még hidegebbre hűlt, vizes pulcsit,(melyet amilyen erősen tellett tőlem, kicsavartam) s cipzárját is felhúztam, és csak dideregtem. Még mindig nem tudtam volna betörni az ajtót. Igazából fogalmam sincs miért vettem vissza a kardigánt, mikor attól csak rosszabb lesz, azonban már nem tudtam mozdulni a vacogástól.

Nyolc után kicsivel motor zúgását hallottam odakintről.
-Jaj ne! -suttogtam rémületemben.
Itt vannak. El bújni nem tudok, Nincs hova, megszökni lehetetlen... Mit tehetnék? Semmit. Jobb ha simán csak várom, hogy újra elhurcoljanak... Vagy megöljenek. (Bevallom ezutóbbit már egyáltalán nem is bántam volna). Rettegve, vacogva behúzóztam az ajtóval párhuzamos jobb sarokba.

A bejárati ajtó nyikordult. Egy lány hangját hallottam,ahogy szabadulni próbál. A szakadozó lépcsők recsegtek. Egyre siralmasabban,ahogy közeledtek. Minden lépéssel közelebb kerültem életem végéhez. Nem törődtem a fájdalommal, mely a sebemet tépte, sem a fagyos széllel, melytől mozdulni sem bírtam. Amennyire lehetett a falhoz húzódtam. Kezemet hátra rejtettem a kötéllel együtt, nehogy a férfi meglássa és újra össze préselje. F
Jobb markom az éles tükör darabkát szorongatja. Más hang nincs a szobában, csak a szél süvít, és az óra kattog. A reccsenő roppanó léptek... Itt van. Felért a második emeletre, megáll. Halálos csönd állt be. A kinti lány sem próbálkozott tovább. Félelmemben véletlenül nyöszörgést hallattam, nem tudtam irányítani. Ekkor kintről megint recsegést hallottam. Ez felém jön! Te jó ég! Nem így akartam meghalni! Segítség!
Mit kéne tennem??
Ekkor végre támadt egy ötletem. Nem gondoltam jónak, de legalább volt valami. Vacogva az ajtóhoz kúsztam. Ha a pasas belép, átesik rajtam, és meglóghatok. Bár...nem jutnék messzire. De meg kell ragadnom minden lehetőséget. Főleg, ha talán ez az utolsó.

Az öltönyös emberrabló kinyitotta az ajtót. Szívem kihagyott, és egy pillanatra, mintha az óra is megállt volna. Lenézett rám, és át lépett fölöttem. Behajította a kezében lévő lányt az óra mellé, és vissza nézett rám. Arcán halvány, elégedett mosoly. Feldühödtem. Fektemben hirtelen támadva mélyen megvágtam a vádliát. Oda kapott. Megfogtam bokáját, másik lába elé tettem sajátomat, és húzni kezdtem őket, ellentétes irányba. Elesett, de rögtön át fordult, elég volt egyszer a padlónak csapnia csuklómat, a késnek használt tükör darab kirepült kezemből, és már a nyakamat szorította, ugyanazzal az elégedett mosollyal. A lány hátulról folytogatni kezdte. Segített nekem. Azonban a férfi hátra suhintott könyökével, pontosan a lány halántékát eltalálva. Ő úgy hullott a földre, mint egy darab hattyú toll. Miközben szabadulni próbáltam folytó szorításából, ő fél kezét felemelte, és nagyon halkan, mandzsettájába beszélt. El engedte torkomat és újra bezárta az ajtót. Felültem és neki dőltem a hozzám legközelebbi falnak. Átkaroltam magam, lábaimat felhúztam, de ugyanúgy fáztam. Honnan lett hirtelen ennyi erőm? Csak az adrenalinra tudom fogni a dolgot.
Elgondolkoztam azon, mit mondott. Nem értettem sokat... Valami olyasmit motyogott, hogy jöhet az E1-es, a hatos rendben van... Ekkor ocsudtam fel, már nem vagyok egyedül. A vizes sarokban egy csokibarna hajú lány kucorgott. Fejét fogta, zilált és erősen köhögött, majd fel nézett.
-Sz-szia...!-szólt rekedtes, mégis lágy hangon.
-Szia. - válaszoltam félénken, csak illemből. - Kösz, hogy segítettél.
-Téged hogyan raboltak el? -kérdezett kisebb habozás után, füle mellett elengedve hálálkodásomat.
-Tegnap este elég hosszan kergettek az utcákon... - legalább egy maratonnyi távolságban - tettem hozzá magamban - És végül elkaptak. - bele borzongtam az emlékbe, mondjuk amúgyis rázott a hideg.
-Te jó ég! Abban a viharban??! És mi történt az arcoddal?
-Hát... Bele akadt a lábam a patkába és elestem -válaszoltam fogamat összeszorítva, hogy vacogásom kevésbé legyen zavaró. A lány együttérzően felszisszent.

-Veled mi történ?
-El akartam menni a boltba -a mondat közepén jó adagot köhögött -jégkrémért, de aztán valaki követni kezdett az utcán és egyre gyorsabban mentem aztán autóval végig kergetett majdnem az egész városon...
-Oh... Tudom, hogy nem ez a leglényegesebb a dologban, de miért mentél ilyen korán jégkrémért? - dideregtem.
-Nem tudtam aludni és megkívántam. - mondta váll vonogatva.
-Értem.
-Egyébként Kiley vagyok. Kiley Anderson.
-Én Willow Storm. -már biztosan lázam van.

Erről jut eszembe, a körülöttem történtek mellett, elfelejtettem bemutatkozni. Mézszőkés hajam van, a kulccsontomig ér, oldalfrufruval.(nem a véna fajtával) Szemem zöldes sárga. Halvány szeplőim vannak orromon és arcom két felső részén. Bőröm az átlagnál kicsivel világosabb. Mindigis vékony alkatom volt... Ezt nem a mozgásnak köszönhetem, hanem inkább a géneknek. Hosszúkás végtagjaimat mindig ügyetlenül használom, és rengeteget szerencsétlenkedek. Nem tudok túl sok jót mondani magamról, mert nincs túl sok önbizalmam. Ezt legalább tudom magamról...

A velem szemben lévő lány is vékonynak tűnt, de ő a másik, izmos típusa volt ennek. Arca hosszúkás, szép. Íves kicsit pisze orra volt, szeme kék, barna haja fogas csattal felfogva, két tincs előre lógatva. Pufi lila kabátja csípőjéig ért. Alatta vadászzöld pulcsi foglalt helyet. Egyszerű fekete farmerjének térdén véres szakadás látszott. Lábait felhúzta és átkarolta.

-Amúgy... Te is elestél? - nyögtem ki nagynehezen vacogó fogaim közül.
-Igazából ahogy menekültem, zsákutcába futottam és felmásztam a kukákra, hogy át tudjak ugrani, de nem sikerült elég magasra, ezért bele akadtam a fal tetején lévő -újabb köhögés roham - szögesdrótba és... azon lógtam, mikor elkaptak. -elképzeltem a jelenetet és felszisszentem. - De a te arcod még mindig durvábbnak tűnik... Szerintem minimum elrepedt.
-Sz-szerintem is. -nem sokára teljesen kihülök - gondoltam magamban.
-Nem kérsz egy kis vizet a térdedre? Kicsavarhatsz a pulcsimból, hogy letisztítsd. Pen is így t-t-t-tettem az arcommal - ez egyre rosszabb és irányíthatatlanabb lesz.
-Jaj, de hülye vagyok!-Kiley nehézkesen felállt és levette a kabátját.
-Jaj nehogy megfázz miattam, vedd csak vissza! -mondtam dideregve.
-Neked nagyobb szükséged van rá - bicegett felém.
-De tényleg nem... -borzasztóan leszívta az erőmet a hideg.
-Vedd le azt a vizes pulcsit.
-Nem megy... - suttogtam, éreztem, hogy másodpercek kérdése és elájulok. -Nem bírok... megmozdulni. Túl... hideg van hozzá... - ha a fal nem tart meg, én már a földön feküdnék. Talán már így is volt... Sötétséget láttam. Hirtelen mintha melegséget éreztem volna. Minden nagyon nyugodt volt és békés. Nem stresszeltem semmi miatt. Nem éreztem magamat fenyegetve. Nem éreztem fájdalmat, nem fáztam... Nem éreztem semmi mást, csak a nyugalmat és melegséget.