Rabok fogságában

Még nem

Bele eresztem a tárat, földre rogy és aktiválja a tőlem pár tíz méterre lévő aknát. A robbanás hátra repít. Hempergek a taposó bakancsok között, a hullákon keresztül, sikerül eloltani egészében meggyulladt testemet. Fájdalmamban felüvöltök, de semmit nem hallok. Fülemből is meleg vér csordogál. A kín leírhatatlan. Némán üvöltök, testemet a fájdalom görcsei hullámként rángatják. Senki nincs, aki segíthetne rajtam. Ezt kép és hang hiánya nélkül is tudom. Sötétség nyom lejjebb és lejjebb. Küzdök, hogy fényben maradjak de a sötétség egyrecsak összenyom, húz le az ismeretlenbe. A fájdalom enyhül, de még így is elviselhetetlen. Tűz, füst, égő hús, vér és sár sűrű szaga keveredik.
Talpra pattanok, mert tudom, ha nem, pillanatokon belül halálra taposnak.

Nyolcas belép a látóterembe. Épp kardommal sújtok le és már keresem is következő áldozatomat. Vér fröccsen arcomba. A sajátom. Ellenfelem mély sebet ejtett arcomon. Thris ekkor előttem terem és megszabadítja a nő nyakát, fejétől.
A harcok tovább folytatódnak, Ő továbbra is a közelemben marad.
-Willow! Nem tetszik ez nekem! -szól hírtelen.
-El kéne tűnnünk!
-A Vezetők nem hagyják szarban a csapataikat!
-Nem halhatsz meg! - kétségbeeséstől elcsukló hangon folytatja. -Azt soha nem engedem!!!
-Ki kell törnünk. Van egy tervem! - ugrik be valami.
Jelző petárdát robbantok föl, hogy erre felé figyeljenek.

Használjátok azt, amit a kiképzésen nem toleráltak. Azt, amit nem tolerálnak.

Ezen taktikát számos embernek említettem korábban, a lázadás előidézésének érdekében.
-NEM ITT FOGUNK MEGHALNI!!! - üvöltök és aki hallja, velem kántálja tovább.
-NEM ITT FOGUNK MEGHALNI, NEM ITT FIGUNK MEGHALNI, NEM ITT FOGUNK MEGHALNI!!! - zengik fiatalok százezrei.
Ekkor vállamba fúrodik az első golyó. Bal tüdőm fölső részén szakít át a második, a harmadik, negyedik, ötödik egymást koccolva szívemet ostromolják, érzem, ahogy a golyóálló megadni készül magát.
Mindez egyszerre történik felfoghatatlanul gyorsan és lassított felvételben. Ahogyan hátra esem. Végtagról végtagra terülök el a csatamezőn, hol halálra tapos a dulakodó had - nem mintha az éles fájdalmat nyújtó golyók után már nem lenne mindegy.
Thris védelmezőn ugrik fölém, de tudja, hogy innen nincsen kiút.
-Ne! NE! NE! Willow! Willow, kérlek! Kérlek, ne hagyj itt! NE MENJ EL!! Kérlek! - zokog kezemet fogva. Találat éri hátát, azt hiszem három. A mellényen nem ment át, de szép arca megvonaglik. Fölemel és próbál kimenekíteni a veszélyből. Esélytelen. Elbotlik a halottak testein. Könnyek között szemembe néz. Kezével arcomat simogatja és ekkor jön rá, hogy innen tényleg nincs kiút.
Göndör arany haja glóriaként keretezi tiszta, könnyező sötétkék szemeit és tökéletes mosolyát, mellyel az én arcomra is mindig mosolyt varázsol, és amely most azt suttogja:
-Szeretlek. Örökké szeretlek.
És megcsókol.
Fulldoklom. Vérem ömlik. Egyre jobban szorít.
Thris mellém fekszik, hogy együtt várja meg velem a halált.
Fejem egyre jobban feszül. A fiú látja mennyire szenvedek, magával es a könnyeivel küszködve átnyújta pisztolyát. Rámosolygok, ahogy tudok. Próbálok búcsú csókot adni neki, oda hajol...
BUMM.