Rabok fogságában

A szabadság záloga

Tíz percen belül teljes káosz tör ki.
Fülem sípol, nem hallok mást... mégis, mintha valaki üvöltése halványan áttörne a valóságtól elzáró burkon.
-AAAAAAA! - üvölt.
-WILLOW! - még valamit mond, de nem értem. Be vagyok lassulva, nem fogom föl, ami körülöttem történik.
Arra eszmélek, hogy Thris a földre teper. Majd minden információ egyszerre éri tudatomat.
Thirs. 8-as Védekező. Bombák robbannak, fák csavarodnak ki és dőlnek a földre, gépfegyverek ropognak, rémült és fájdalmas üvöltések közepedte. Váratlanul kialakult megütközés, az ellenség kétszeres túlerőben. Rajtam egy nyamvadt golyóálló nincs. Thris csuklómat elkapva földre szorít. Lábamat az övébe kulcsolom és próbálom átfordítani, de nem sikerül.
-Maradj lent! - utasít.
-Hatos! Hatos, én vagyok az, Thris. A kiképzőben jóban voltunk. Jót akarok, hidd el, jót akarok! Kérlek, hadd segítsek...! - mondja.
-Segítség! SEGÍTSÉG! - üvöltök.
-Ne ne ne ne ne ne ne! - kérlel, de én nem hagyom magam. Jobbra balra fészkelődöm, hátha sikerül levakarnom magamról. Ha fegyvert fogna rám sem érne többet.
Thris kétségbe esetten kapkodja fejét, a hangzavar elnyomja segély kérő sikoltásaimat, mégis bármikor érkezget segítség.
-Willow! Nyugodj meg, mindkettőnket lelőnek, ha tovább ellenkezel! Fedezékbe akarlak vinni - mondja halkabban, persze így is kiáltozva, hogy hangja ne vesszen el a zűrzavarban.
-VALAKI! - hangom hisztérikusba csap.
Thirs hirtelen mozdulatot tesz, arca eddig is  közel volt  így nagyobb erővel csapódott az enyémbe, mint kellett volna. Megcsókolt.
Ez kellően meglepett, ahhoz, hogy elhallgassak.
-Kérlek maradj csöndben - mondja megenyhült hangon, mikor elengedi a csókot.
Annyira összezavarodtam, hogy nem, hogy kiabálni, de mozduli se mozdultam.
Hátulról támogatást adva két oldalt fogja karjaimat és óvatosan szlalomozunk a csatatéren.
Én csak kapkodom a fejemet, testem akár egy rongybaba.

Ez valamiféle Védekező taktika? Csókold meg az ellenfelet és nyert ügyed van?
Gondolkodom a történések legkevésbé fontos részén.

Hirtelen két vállamnál fogva ránt egyet, egész testem követi a mozdulatot és a földre zuhanok. Egy fába ütközve állok meg.

Thris fut felém, kiabál. Mit mond? Nem tudom. Ijedtség tükröződik arcán. Vajon miért csap mindenki körülöttem ekkora botrányt? A rendes életemben szinte észrevétlen voltam. Itt viszont mintha kulcsszerepem lenne... Mint... mint egy díj? Ez lennék én? Gondolatmenetemet megszakítja nyolcas érkezése.
Látom, ahogy lábamtól egyre feljebb terjed a tűz. Nem igazán érzem. Nem igazán érdekel. Bordáimat mardossa, mikor a szintén lángokba borult fiú segít rajtam. Én fekszem. Fekszem a magasra nyúló fenyők alatt és az égre nézek. Egyszerre érzek mindent és semmit. Könny csordul le arcomon, ezt akkor veszem észre, mikor fülcimpámon fut végig.

Akaratomon kívül is kizárom a zajt.
Thris mozgat, felemel. Nehezen. Én mozdulatlan maradok. Semmi féle késztetést nem érzek, hogy meg kéne könnyítenem a dolgát. Hogy lábra kellene állnom, át kellene karolnom a fiú nyakát támogatás gyanánt... Szikla szerű próba babaként viselkedem.

Folytatom a félbe maradt gondolatot. Talán a "Góré" csavart egyet a történeten? Mi van, ha beavatott néhány embert, hogy aki megszerzi Hatost és a csata végéig megtartja, az szabad lehet? Vagy valami ilyesmi. De miért én? Ennek nincs semmi értelme. És, ha Kiley is beavatott? Ő nem használna ki. Nekünk egymásra van szükségünk.

-Willow! Willow, kérlek! Ébredj! - szemem nyitva, tudatomat próbálja felrázni - WILLOW!
Fél karjával engem, a másikkal fegyvert cipelvén fut. Szeme tüzes káoszt tükröz.
Ekkor erőm valamelyest visszatér, próbálok mögötte botorkálni.
Minden forog körülöttünk.
-Feküdj! Ránt földre és a következő pillanatban már ismét futunk.

Mire végre kiértünk a csata közepéből, mindketten átizzadtuk egyenruháinkat, így is messzebb és messzebb menekülünk a vérengzés elől. Mindvégig azon gondolkozom, miért mentik meg az életemet megint?
Éles fájdalom nyilal oldalamba és fájdalmas nyögés kíséretével térdre esem.
Meglőttek.