Rabok fogságában

Bizonytalan

A többiek már néhány hete vissza tértek a bázisra. Engem az alagsorban, egyedül éheztettek. Már több mint öt kilót fogyhattam, ha nem tízet.

Aaron lassan felépült, most visznek be hozzá. Illetve egy saját készítésű kínzó kamrába...

Hosszan üvölt velem, tudom, hogy ma meghalok. Bevérzett szeméből a színtiszta gyűlölet, a gyilkos szándék sugárzott. Nem szabadott volna még megerőltetnie hangját, de nem bírt indulataival. Nyála fröcsögött, én zokogtam. Nem azért mert üvöltött velem. Azért, mert el akartam búcsúzni. Mindenkitől. És tudtam, hogy ez nem adatik meg.

-EGY ÉS UGYANAZON A NAPON KÉTSZER!!! KÉTSZER!!! KÉTSZER PRÓBÁLTÁL MEGFOLYTANI!! TE- TE UTOLSÓ-
-Mi?!! Mi vagyok én?!! - üvöltök vissza, taknyom - nyálam egyben.
-IDIÓTA!!!
Nagyon hangosan és hisztérikus nevetek, Aaron megpofoz.
Dühömben felordítok.

Neki kezd a kinzásomnak. Korbáccsal szaggatja bőröm ahol éri, miközben egyre messzebb teker a nyújtó gépen vagy mi az.
Órákig szenvedek, mire már az összes eszközt kipróbálja rajtam. Vérem az egész termet befestette. Ruhám gyakorlatilag alig cafatokban lóg rajtam.

-Kész vagy meghalni? - kérdez a fiú.
-Kész vagy megölni? - válaszolok kérdéssel a kérdésére, kissé a fájdalomtól zilálva. Várom a halált, boldogít a gondolat. De mégis rossz érzés tör rám. Nem tetszik, hogy Aaron megkapja amit akart. Ő végezhet velem...

A penge egyenesen a mellkasomba szúr.

Kinyitom szemem. Az acél tárgy úgy maximum egy miliméterre van testemtől, a falba állítva.

Kinevetem a fiút. Olyan hisztérikusan, mint mikor az egészet elkezdte.

Aaron ekkor váratlanul térdre rogy. Könnyek patakzanak az arcán... Zokog. Abba hagyom a nevetést.

-Most meg mi van? Ölj meg - szólok keményen.
Nem válaszol, kezeibe temetkezik.
-ÖLJ MEG! - üvöltök, mint egy dühöngő őrült.
-ÖLJ MEG! - sírom el magam dühömben. - Kérlek...! - nyögöm ki és én is zokogok.
A fiú nagy nehezen feláll és otthagy.
Nem tudom hová tenni a történeteket. Hirtelen abba hagyom a sírást, nem tudok, annyira fáj mindenem és annyira fáradt vagyok. Pedig nagyon kell. Vissza se tudom folytani. Végül beleájulok a fájdalomba és a halált várom. Fejemben egy régi dal megy. Gyakorlatilag az öngyilkosságról szól... Ekkor ötletet kapok.

Aaron most nem ölt meg, de lehet az a célja, hogy kínok közt, itt haljak meg. És talán azért sírt, mert puszta kézzel akart végezni velem, de mivel ez kegyetlenebb módszer, hagynia kellett.
Ez mindent megmagyaráz - gondoltam.
Nem hagyom meg neki ezt az örömet.
Nem érdekel meddig tart, vagy, hogy mennyire fáj, fel fogok tápászkodni. Oda kúszom a legközelebbi késhez és leszúrom magam.

*

Eltelt vagy két óra és csak most vagyok közel az asztalhoz. Felhúzni magam az eddigieknél is nehezebb. Egy normális ember nem tudott volna megmozdulni egy ilyen erejű kínzás után. Velem van baj? Igen... Kétség kívül velem...

A kés után tapogatózom. Valami neszt hallok az ajtó felől.
Megvan! Úgy hullok a földre mint egy darab kő. Az ajtó nyílik.
Aaron sápadt keze nyúl be rajta.

-NEM! - kiáltok, de igazából nem mondható hangosak. Inkább csak egy nyögésnek.

A fiú belép, felém indul, inkább fut. Magasba emelem a tőrt, lesúlytok.
Fájdalmat érzek a mellkasomban.
A hideg acél megváltó csapása.

Eddig azt hittem már mindent átéltem, ezzel kapcsolatban azonban tévedtem. Úgy fájt, hogy pillanatokon belül már nem is éreztem.

Aaron homályos arcára vigyorogtam. Nem kapok levegőt, valamiért a testem mégis automatikusan próbálkozik.
Sok alak jelenik meg körülöttünk.

Ezek még akarnak menteni! Basszus ezt nem hiszem el!!
Dühöngenék, ha tudnék...

Az utolsó emlékem, hogy elindulnak velem a hordágyon...