Rabok fogságában

A lényeg?

Egy hete tartott a kiképzés... (Egyszer levittek a kín cellába, mert megtudták, hogy megkérdeztem Alizát, hogy hívják. Tudom, hogy nem ő árult be.)
Volt aki megacélosodott és volt aki legyengült. Az egyik lány minden nap könnyes arccal vonult a kiképzőbe. Arcomra érzelemmentes vásznat húztam.

Állkapcsomat össze szorítva komoran, de keményen végig csináltam.
Külön boxon ritkán vesztettem meccset, - ha igen, az azért volt, mert minden védekezést arcomra irányítottam... szépen gyógyult, nem hiányzott, hogy újra betörjön - tűzszerész szakon elsők között hatástalanítottam a bombákat és lándzsa hajításban is elindultam a fejlődés útja felé, bár az még mindig nem nagyon ment.

Az egyetlen zavaró tényező Aaron volt. Soha nem kerültünk még párba, a kiképzők biztosan látták, hogy nem lenne jó vége. Egészen kezdtem hozzá szokni, hogy egyfolytában bámul. Persze nyugtalanító, de már nem zavar annyira. Az egyik edzésen, mikor kiütötte ellenfelét, - mint ilyenkor mindig - rám nézett, és lenyalta a vért kesztyűjéről. Azt hittem kidobom a taccsot, de időben föleszméltem. Némi fázis késéssel félmosolyra húztam számat.

Amint viszont becsuktam magam mögött szobám ajtaját, össze estem. Ott az egész napos fáradtság és feszültség kiszakad belőlem. Pánikrohamok, ájulások, síró görcsök... Van, hogy csak nevetek... Legbelül még nem tudtam elfogadni, hogy háborúra kényszerítenek.

Ez a tehetség dolog mekkora egy szarság. Ha ezzel akarják lelkesíteni az embereket, elég gyenge próbálkozás. Nem értem, nem értem, nem értem! Mit akarnak elérni?! Hogy működik ez a rendszer?! Hirtelen bevillant valami.

Hát persze... A háború csak egy álca. Nem ez a lényeg benne. Valami fut a háttérben. Egy másik erősebb és vastagabb szál. Az a mozgató. Csak mi lehet az? Mi az, ami miatt ide kerültünk? Mi az, amit nagyon tiltanak? Amire nagyon érzékenyek? A nyafogást nem bírják... De ez nem elég... Szabály követés...
Igen! A nevek. Mi értelme eltitkolni, ha a fronton már nem lesznek ott, hogy szabályozzák ezt? Mi van, ha lázadás tör ki és mindenki elmondja a nevét a másiknak? Nem vihetnek mindenkit megkínozni, mert akkor ki marad harcolni? Nem tudhatjuk egymás nevét... A Góré ezt később részletezte is... Lényegében semmit nem mondhatunk magunkról. Tabu a név, a kor, a családi háttér, magánélet, még a magasságunkról sem mondhatunk semmit... Igazából tényleg nem beszélhetünk semmi olyanról, ami hozzánk szorosabban kapcsolódik.
Azaz, maradjunk semlegesek egymás előtt. Ne ismerjük egymást. Az ellenfelet... Vagy éppen a barátot? Igen! Minden a kapcsolat építésen alapul. Ez már az első megpróbáltatás. Szövetségeseket, barátokat kell gyűjtenem. Azonnal. De óvatosan kell csinálnom. Nem láthatják kivel vagyok jóban, mert a csapat beosztások még nincsenek meg. Azzal kevernek egy utolsót... Újabb roham nevető görcs kapott el, de most tényleg boldogságot éreztem. Találtam egy megoldást. Lehet, hogy nem jó, de mégis több a semminél. Úgy éreztem közelebb vagyok valami jóhoz. Talán a kiúthoz. Persze ez csak túlzott optimizmus, de nekem sokat segített.
Holnap elindítok egy pletykát, hogy több eséllyel osszanak majd Kiley mellé.

-Hallottátok, mi van négyessel az egyik másik kiképzőben? Állítólag egész nap úgy kóborol, mint egy eltévedt szellem. Teljesen megrokkant az agya. Csak bámul a semmibe és lézeng.
-Komolyan? - kérdezi Thris két falat rántotta között. Aliza aggodalmas pillantással fürkész.
-Igen - válaszolom. Direkt hangosan beszélek, hogy a hosszú asztalnál minél többen hallják.
-Szegény lány... - mondja végül harminckettes.
-Egy szobában voltunk az öreg házban. Rám támadt, de megszöktem. Én akarok lenni, aki megöli négyest! - szinte kiabálok. - Megígéritek, hogy meghagyjátok nekem? - körülnézek, a hosszú asztal körül mindenki rám néz és igenlően bólogat. Én pedig remélem, hogy a rablók bevették.

Ezt követően egész nap barátkozni próbáltam. Talán van kilenc szövetségesem, de ez körülbelül annyit ér, mintha max egy lenne. Ha húszat szerzek, azzal már lehet kezdeni valamit. A kiképzés néhány hónap lesz. Ha így haladok simán meglesz.
Azonban a következő napokban nem ment olyan simán. Egy hét alatt még két embert sikerült beszerveznem. A biszti őrök nagyon figyeltek szóval inkább felhagytam a barátkozással egy hétre. Néhány szót szóltam kapcsolattartásként a már meglévőkhöz.

Sokat izmosodtam a kiképzésnek köszönhetően, de minden nap végén úgy elfáradtam, hogy alig tudtam eltámolyogni lábamon a szobámig. Kevés volt az alvás idő...

A kiképzés végére sikerült huszonnyolc embert össze toboroznom, valószínűleg úgy, hogy ne szedjenek szét minket. De ha ők bíznak is bennem, nekem ébernek kell maradnom. Vajon Kiley rájött minderre?

Mostanában legtöbbet azon stresszelek, nehogy az ellenség táborába legyen osztva. Nincs tervem arra az esetre, ha parancsot adnának, öljem meg azt az embert, akinek gyakorlatilag az életemet köszönhetem. Nemhogy őt... Senkit nem tudnék megölni. De azt hiszem lassacskán meg kell barátkoznom a gondolattal.
-NEM! - kiáltok föl önfeledten, kétségbeesésemben. Két kezemet számra tapasztom, megijedtem, hogy valaki meghallotta. Aztán rájöttem, hogy a szobámban vagyok.
Egyedül.
Kell, hogy legyen egy másik lehetőség. Egy kiugró, egy... Bármi. Olyan mindig van.