Rabok fogságában

Kitörés (vagy nem?)

A terv működik. Aaron elfogadta a szabályellenes eljárást a békekötésről. Úgy tűnik mindegy, csak háborúzhasson, ölhessen, szenvedést okozhasson.
A két csapat éppen összeszerveződik.
A fejem ezer felé. Kérdések, kételyek hada röpköd, bele szédülök a kavalkádba. Túl gyors és túl sok. Fülem sípol, kihagy a hallássom, magabiztos lépteim bizonytalan tántorgásba váltanak. Emberek vállába kapaszkodva haladok a rendezetten vonuló sorok között, ellentétes irányban. Szememmel Aaront kutatom, bár a rengeteg mozgás zajosítja látásomat, mintha alacsony volna a záridő, vagy magas az ISO, vagy mindkettő egyszerre, így a kép pocsék lesz. Szívem mintha nem a helyén, hanem valahol kicsit kijjebb teperne, melyen nem segít összeszűkülő tüdőm.
Újra vissza jönnek a hangok, tisztul a kép. Hol vagy te rohadék?
Elbotlom egy lábban. Térdemre érkezem, majdnem, ugyanis Thris erős karjait érzem vállaimon, átfogva mellkasomat, és csípőmet.
-Végig mögöttem jöttél? - pördültem hátra köszönet helyett, amint felegyenesedtem.
Válasz helyett bizalmas félmosolyra húzza a száját. Az Ő mosolya nem olyan félmosoly volt, mint Aaroné. A vérszomjnak és fenyegető tettre készségnek nyoma sem látszott benne. Otthonos volt, meleg, barátságos, biztonságot adó - Engedd, hogy segítsek Neked. Senki nem várja el, hogy egyedül csináld végig - tekintete mély, komoly. Szavai mézként csorogtak fülembe. Most is ábrándos, sötétkék szemeibe bámultam. Sajátomban csodálat csillogott.
Egyértelmű, nem vagyok épeszű. A háború bizonyára kiölte a logikát belőlem és ezt valaki másban kerestem. Egy társban. Aki mellettem van. Akivel valami olyasmink van, ami senki másnak. Bizalom. Akire elég gondolnom, s minden rosszat megszüntetve lüktető boldogságot sugároz ereimbe. Azt hittem, az Aaron utáni pofáraesést követően soha többé nem tudok megbízni senkiben. Hogy el tudom fogadni: csak magamra számíthatok, és elég erős maradok új elveimhez. De egyszerűen nem tudtam ellenállni. Thris teljesen más, mint Aaron. Persze, mind ugyanolyan... de ez mégsem lehetséges. Ő tényleg más! Mégis... - Mi van, ha ez is Aaron terve? Mi van, ha megint bedőltem neki? Ha egy csatlós kémmel akar manipulálni, ha önmaga nem teheti meg? Thris? - hirtelen ijedten nézek a fiúra.
Ő kisöpör egy - a fonatomból kimaradt - tincset arcomból, mely a szemembe lógott.
Érintésétől rögtön el is oszlattam kételyeimet és átengedtem magam a közelítő ölelésének. Csöndben cirógatta hajamat, míg mellettünk kitartóan vonultak a szabályos sorok.
Állát a fejem búbjára helyezte, így suttogott.
-Tudod... az első találkozásunkkor elfogott egy furcsa érzés... Mintha...nem is tudom. Egyszerűen azt éreztem, hogy valami miatt a háború végén is egymás mellett fogunk állni...- kezdte, bár nem igazán tudta jól megfogalmazni. Ezt onnan tudtam, hogy a furcsa érzés bennem is ott motoszkált, mikor azon a napon megláttam a fiút. A száma vibrálóbbnak tűnt, mint másoké, valahogy kitűnt számomra a tömegből. Ránéztem és tudtam, hogy bíznom kell benne...
-Olyan volt, mintha a számod és ezzel Te is, kitűntél volna a tömegből. Különleges... más, mint a többi... - folytatta, mintha a fejembe látna. Egy darabig nem válaszoltam, de úgy éreztem arra vár, hogy mondjak valamit. Semmi nem jutott az eszembe.
-Értem, amit mondasz - feleltem végül, majd rövid csönd állt be. Elmélyültem a békés ölelés nyugtató érzésében, izmaim kicsit ellazultak, az állandó feszültség gyengült. Úgy éreztem, Thrissel végre valahogy jó helyen vagyok. Pedig nem tudtam róla semmit.
-Mindig melletted leszek - töri meg az acélbetétes bakancsok zord, ütemes halálba vezető dobogását. - Soha sem hagylak el. Csak Te vagy az egyetlen...aki... - nem tudta befejezni. -Mindent meg fogok tenni érted - mondja végül. Ez jól hangzana, de az ilyesféle ígéretek betarthatatlanok, e miatt utálom, ha valaki ilyesmit mond. ,,Mindig melletted leszek", ,,soha nem tudnék/ nem fogok haragudni rád", ,,örökké szeretni foglak"... Mindig, mikor valaki ehhez hasonló dolgokat mond, úgy érzem, mintha hazudna. Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani.
Ezt a vétket azonban Thris gyorsan korrigálta egy könnyű, de szenvedélyes csókkal. Majd egy következővel. Akár a méz... Forró, puha ajkai az enyémhez simultak. Szédülés, gyengeség fogott el, miközben a pillanatban egyszerre voltam tökéletesen erősen, élesen jelen. A világ forgott kettőnk körül. Egyszerre a centripetális erő húzott befelé, a centrifugális erő pedig nyomott kifelé. Szorosan fogott magához, védelmező, erős karjai még Aaron ellen is biztos menedéket nyújtottak.

-Na de Willow! Hol marad az én puszim? - szólalt meg egy
gúnyos - szomorú hang a hátam mögül. Dühös lettem, mert megzavart, de egyáltalán semmi mást nem éreztem. Csak annyi volt a bajom, hogy megszakította a csodálatos, örökké tartó pillanatomat. A békémet. Thris olyan szorsan fogott magához, hogy mozdulni sem tudtam.
Egy kicsit fájt, ahogy - nem valami jó állapotban lévő - bordáim a fiú izmos testéhez lapultak.
-Most egy oldalon állunk! Hagyd Őt békén! Tárgyalj 95-össel.
-Bocsáss meg, Áruló, hoppá ez inkorrekt kifejezés társak között, Nyolcas! Csak nem megzavartam valamit?
-De, igenis megzavartál valamit - vicsotogja Thris. - Olyasmit, amit Te sosem érdemeltél, mégis kihasználtál!
-És Te mivel érdemelted ki a kis hölgy kegyeit? Tán megmentetted? Igen?! Ezek szerint ez a záloga a szerelemnek? Tedd kockára érte az életed. Ennyi lenne az egész? - fordítja rám a tekintetét, mire Thris - ha ez lehetséges - még erősebben szorít magához. Köhögni kezdek, mire lazít a fogáson. - Willow! Nem is gondoltam, hogy ennyire hiú, ilyen ravasz ilyen...
-Elég Aaron! Menj a dolgodra! Van elég baja mindenkinek nélküled is! - fröcsögi a göndör, szőke fiú.
-Parancsolsz? - düh és gúny vegyült hangjában. A nagyobb hatás kedvéért kicsit előre billentette felsőtestét.
-Takarodj vissza a helyedre, Aaron! - utasítom, szorosan Thrishez bújva, csak a fejemet emelem el kissé.
Aaron szemei szikrákat szórnak, testtartásából látszik, hogy mindjárt a torkomnak ugrik. Pillanatnyi bátorságom elszáll.
-Tessék? - hörögi a barna, izzó tekintetű fiú.
-Menj. Vissza. A helyedre! - sziszegem összeszorított fogakkal, hangom kissé megremeg.
-Nagyon vigyázz, Willow! - sziszegi vissza, majd sarkon fordul és elviharzik.
Thris fejemre simítja kezét, derekamat szorosan átöleli a másik karjával. Végig simít fonataimon, majd meleg, száraz keze arcomra vándorol, és ott megpihen. Lassan felém közelíti arcát. Homlokát az enyémnek támasztja. Forróság és zsibbasztó bénulás árad szét testemben. Érzem, ahogy nyugodtan fújja ki a levegőt orrán.
Puha csókot lehellek ajkaira. A bakancsok halálos zaja lassan tompul, végül pedig megszűnik. Csak Thris és én... Csak mi.

*

A gépfegyverek ropogásától alig hallani a fájdalmas ordításokat. A segély kérő szó mit sem ér. Ha megbotlasz, az egyenlő a halálos ítélettel. Nem, mintha a helyzet magában nem volna az.
Két front indult meg, az egyik karddal, közel harcba, a másik fegyvertűzbe. A vezetőknél mindkét fegyver megtalálható.

Vezetőként az első hullámmal támadok. Dübörög, robban, süvít. Fülsiketítő zaj, elviselhetetlen robaj...
Kardommal lesúlytok. Újra és újra.
Már kétszer majdnem össze estem a fáradtságtól. Csak az embereim életének és az igazságot való védelem érdeke tart talpon.

A következő pillanatra végig számítottam, mégis mérhetetlenül váratlanul ért. A füstölgő véres eső-kelő tömegből egy gyorsan haladó alak élesedik ki. Nem tudom, velünk van-e.