Rabok fogságában

Összeomlás

Mindenkit egyenes sorokba terelnek, így vonulunk a nagy csarnokba. A legtöbb gyerek homlokán verejték csillog. Én is közéjük tartozom. Szőke hajam két copfba fonva verdesi hátamat, ütemre. Bal, bal, bal, jobb, bal. A csizmák egyenletesen tapossák a talajt és egy ütemet kántálnak. Bal, bal, bal, jobb, bal... Mindenkin terepmintás egyenruha és sok zsebes cargo nadrág, a saját színükhöz híven.

-Persze... Világoskékben, sárgában vagy pirosban aztán tényleg könnyen bele olvad az ember a környezetébe... - gondolom.
Dübörög a gyászos ütem... Bal, bal, bal, jobb, bal. Halkan dúdolni kezdek. Mindigis szégyelltem mások előtt énekelni, de most egyáltalán nem érdekelt ki hallja. A sorok kerek íveket vesznek. Megérkezünk a nagy csarnokba. Meglepetésemre nem állunk meg. Egy széles ajtón vezetnek át, mire egy az előzőnél is sokkal nagyobb teremben találjuk magunkat.
Egy hozzánk hasonló osztag gyerek várakozik feszülten. Egy másik ajtót veszek ekkor észre, ahol tökéletes összhangban menetel befelé mégegy ilyen egység. Végig haladunk előttük, míg ők egyhelyben menetelnek. Mindenhol lázasan Kiley után kutatok. Rám is förmed egy öltönyös, hogy előre nézzek. Félelemtől sápadt, fal fehér gyerekek több ezrei gyűlnek a terembe.
Mennyi rablás... Hogy volt mindenkire ennyi idő, kórházi ellátás, meg minden? Ez is azt bizonyítja, hogy a rendszert gyengének álcázzák, de valójában valami hatalmas húzódik mögötte.
A kamillákra gondolok. Milyen hasznosak... és szépek is. Nyugtató... Nem csak a hatása, már a puszta gondolata is. Legalábbis számomra. Elképzelek egy rétet... A szél kamilla illatot fúj az arcomba... Békésen kúszó fehér felhők haladnak a gyönyörű kék égen... Ekkor a szörnyű ritmus elrontja illúziómat. Vissza ránt a valóságba. Újabb csapat érkezik.
És ott virít... A lila ruhába kényszerített lány olyan komoran néz, akár csak én. De lázasan nézelődik mindenfelé. Nem talál. Majdnem felkiáltok, egy fura kissé hangos, elfojtott nyikkanás hallaok. Tüsszentést színlelek. A menetelők trappolása elnyomja. Továbbra sem vesz észre. Szörnyen nehéz, hogy legalább a kezemet ne emeljem fel.
Beigazodnak a helyükre, Kiley továbbra is az arcokat azonosítja. Ekkor veszem észre a szürke ruhás fiút mellette. Callum.
R.O.Y. csiga lassúsággal bevonul a szokott unalom teli megjelenésével a hihetetlenül hatalmas terem közepére. Kis mikrofont erősítettek arcára.
-Ismételten köszöntök mindenkit, a huszonkilencedik Tehetségek háborúján! Úgy látom, mindenki felkészült a megmérettetésre. Elégedett vagyok, mind a kiképzőkkel, mind... Nos végülis igen. Veletek is. Nem igazán hallottam vagy láttam lázadásokat vagy a felé tett kísérleteket.
Az itt jelenlévő tízezer ember két csoportra lesz osztva. Ezeket a csoportokat össze rakjuk másik egységekkel, így szép keverten kerülök majd a Támadó és a Védekező félbe. Ezek olyanok, mintha ez lenne a két ellenséges ország. Az elnevezések ellenére, a Védekező fél is támadhat, csak a Támadó csapatnak kell megnyitnia a háborút. Akár egy sakk meccs, nem igaz? - kedélyeskedik. Mintha ő találta volna föl a spanyol viaszt...
-Sajnos azonban ennél nagyobb termünk nincs és félő, hogy a szabadban egyesek szökni próbálnának - nézett rám ahogy ezt mondta. Kihúztam magam. Halvány mosolyt villantottam, egyenesen a Góré szemébe nézve. Aztán Kileyra néztem. Végre megtalált.
Újabb a háborúval kapcsolatos szabály ismertetést kaptunk.

-És végezetül, de a legkevésbé sem utolsóként - sőt ami azt illeti ez az egyik legfontosabb - ha bárki, bárhol, bármelyik kamerát kilövi, hatástalanítja, elhurcoljuk és megöljük - ismét rám nézett. Karba tettem a kezemet és államat is megemeltem.
-Hosszú kínzásokkal megelőzően természetesen - tette hozzá és elnézett rólam. Ekkor esett le, kit néz. Kiley felé mosolyog. Karjaim kőként hulltak testem mellé. Mit csinált ez az őrült?! Kezeim ökölbe szorítva. Úgy érzem biztosan nem kerülünk egybe... Kezdek olyan ideges lenni, mint még soha.
-Következzen tehát, a beosztás! - dördül R.O.Y. hangja, mint egy ágyú.

Elmémet teljesen elborítja a düh. Nem látok tisztán. Fogalmam sincs mit csinálok. Azon kapom magam, hogy kitörök a tömegből, félre tolom az embereket, előre furakodom, és középre futok. Olyan gyorsan, ahogy lehet. Kiley szemébe nézek. Látom rajta, hogy majdnem elkiáltja magát, "ne!". De már késő. R.O.Y. nyakára kapaszkodom. Annál fogva csavarom a földre. Háttal állt nekem, így a támadás hirtelen érte. Szabadulni próbál, de csak vergődik. Érzem, hogy nem kell sok, megfullad.

-Talán túl jó kiképzést kaptunk? - kérdezem és vigyorgok.
Ekkor mindenhonnan öltönyös csatlósok érkeznek. Leszednek a férfi nyakáról.
-NE! NE! Gondoljanak bele! Gondoljanak bele, hogy az önök gyerekeit küldik háborúba! GONDOLJANAK BELE! - sikoltozom és vergődve próbálok szabadulni a keselyű szorításokból. Az egyik férfi szorítása kicsit enyhül néhány másodpercre. Egy nő elsírja magát, de nem enged.
-NE! NE! NEEEEEE! - sikoltozom kétségbe esve. És belém hasít a felismerés. Az összes ember fogoly. R.O.Y -t leszámítva ezek az emberek is csak fogjok. Izmaim elernyedtek. Zsarolással kényszeríti bele őket. Ők csak az ő családjaikat akarják megvédeni. Átlag emberek...A kórházi elnyűtt, fájdalom teljes arcok... Foglyok tartanak rabságban.
Ijedtemben Kileyra nézek, akin látszik, hogy mindjárt elindul felém. Szigorúan, mégis ijedten rázom a fejem, hogy ne tegye. Úgy tűnik ott marad. Azonban amire most rájöttem, végleg felszította indulataimat. Hörgő üvöltés szakad föl torkomból. Akkorát rántottam, hogy talán kicsavarodott a vállam, de a fogásból kicsusszantam. Így már könnyebben leráztam a többit és másodjára úgy ugrottam a Górénak, mint egy gepárd. - Menj a nyakára. - hallom az oktató hangját. Ekkor föleszmélek. Nem vagyok gyilkos! De mindenkin segítenék, ha megölném... Mennyi ember... A rengeteg család...
Szorításom enged. Könnyeim patakzani kezdenek. Az öltönyös kényszer segítők letepernek a földre. Arccal nyomnak a hideg linóleumhoz. De már nem érdekelt. Sem Aaron sem R.O.Y égő pillantása nem számított... Csak arra tudtam gondolni, hogy majdnem megöltem valakit. Egy embert. Elérték amit akartak. Kezelhetetlenné, veszélyessé tettek. Azt akarják, hogy gyilkoljak...és elérték a kellő hatást. Ösztönösen jött, dühömből eredően.
Kiley biztos csak azért hallgatott rám, mert azt hitte, tudom mit csinálok.
Abba a fehér kis szobába vittek, ahol a "média tréning" is folyt.
-És most mi lesz? - kérdem szomorúan az őröket. Azok persze hallgatnak. Nem sokkal később megjelenik R.O.Y. is. Lilásodó, zöldesedő zúzódás szerű foltokkal és karmolásokkal nyakán.

-Nem volt fair play 6-os kisasszony, nem folt fair. De, gratulálni szeretnék, a kiképzésen való teljesítménye minden bizonnyal figyelemre méltó.
Azonban a főnököt nem tanácsos megtámadni.
Bevágták az ajtót. Azonnal üvölteni kezdett velem. Fenyegetőzött... A családom élete forog kockán... Mégegy ilyen, vagy a lázadás bármi jele... És végeznek velük. És tesznek róla, hogy élőben lássam. Tudom, hogy nem hazudik. Tudja a nevüket...
Tovább üvölt, de a szavak, a hangok össze mosódnak. A kanapén ülök - mely az egyetlen tárgy a szobában, ami nem fehér - és zokogok.
Elkapja a nyakamat és szorít... De tudom, hogy nem fog megölni. Igazam van, a következő pillanatban eleged, de közben fejemet neki löki a falnak. Rezzenéstelen lázadó arccal nézek rá.

Tudom, hogy valami egyértelműen nincs rendben... Elkapott a düh. Kontrollálnhatatlan düh. Nem hagyhatom, hogy olyanná tegyenek, aki nem vagyok.

-Most pedig, a besorolás - mosolygott és megigazgatta szürke zakóját, mintha nem történt volna semmi.

A terembe érve mindenki bámult. Először bátortalan, majd egyre erősödő tapsvihar fogadott. A Góré elüvöltötte magát, hogy elég, a taps azonnal abba maradt, és középre ment. Egy rakás őrrel körül véve. Tartása dühös, feszült, nem a szokásos unott gyerekre hasonlító.

-Na tehát. Elnézést a közjátékért! A besorolás következik!

Vérszomlyas mosolyt villantok Kiley felé. Egyik kezemmel vonalat húzok a levegőben a nyakam előtt.
Csalódottság, félelem és értetlenség tükröződik arcán.