Rabok fogságában

Mozgolódás

-Kiengedtek! - sikolt a lány a szobába lépve.
-Igen, itt vagyok! - ölelem át.
-Hogy érzed magad?
-Jól vagyok. Veled minden rendben?
-Megtanultam elhallgattatni a hangot! Kontrolálni - jelenti ki büszkén.
-Wow! De jó! Büszke vagyok rád.
-Azt mondtad, ha majd engedik, akkor meg kell beszélnünk valamit - emlékeztet. Egy percet gondolkozom.
-Igen. Köszi! Fontos is. Ülj le - engedelmeskedik és én is leülök vele szemben. Minden nappal egyre inkább megerősödött bennem a hipotézis.
-Arra gondoltam, miért akarnak ennyire életben tartani... Néha még igazi orvosokat is küldtek a komplikáltabb műtétekhez... Szóval arra a következtetésre jutottam, hogy talán valami féle "nyereménynek" vagyok beállítva...és csak limitált számú emberek a beavatottak. Nem tudom, mi alapján választottak, vagy, hogy mi a nyeremény, talán a szabadság, de... Te mit gondolsz?
-Nem tudom... - a lány hirtelen nagyon csöndesnek tűnik. Fegyelmezettnek.
-Ha így van, és te is köztük vagy sem baj - nyugtatom meg. - Csak kérlek mondd meg. Nem veszítesz el. Ha valakinek, neked megadom magam - csönd. - Már, ha így van.
-Ami azt illeti...ezt eléggé eltaláltad.
A "Góré" egyik reggel, gyülekező előtt behívott körülbelül 100 embert - mondja nagyon nehezen. - Azt mondta, ha a győzelmet követően "birtokunkban tudjuk" azon bizonyos emberek egyikét, akiket említett, - ezen a ponton már sírt - akkor automatikusan haza kerülhetünk.
-Kik voltak ezek az emberek?
-Nem emlékszem mindre... 30097, 4562, 900, 32, 84 és te... meg voltak még... - mondja bizonytalanul. - De tényleg nem emlékszem teljesen. Voltak vagy húszan...

32. Beszélnem kell vele.

-Köszi - mondom és felpattanok. -Megkeresem Alzit - Kiley könnyek között pislog rám, fel sem fogta amit mondok, de látszik, hogy marasztalna. Én eltűnök az ajtóban.

Egyenesen az irányító szobába megyek és hevesen kopogok.
Arthur kinyitja az ajtót, nem hallottam felőle az erdei harc óta. Jobb alkarja hiányzik. A fiú nyakába borulok, megkönnyebültségtől meghatódva. Viszonozza az ölelést.
-Hol van 32? - engedem el a srácot.
-Az alagsori gyakorlatozóban vezet edzést - sarkon fordulok és indulok is.
-Örülök, hogy jól vagy! - kiált utánam hangjából ítélve mosolyogva.

*

-Alzi! Beszélnünk kell! - kiáltok, ahogy meglátom a teremben. Oda jön hozzám.
-Baj van, Willow? - kérdi őszinte érdeklődéssel.
-Nincs. Azt hiszem - bizonytalanodom el.
-Észre vettél bármi furcsát a csatamezőn? Ami körülötted történt.
-Gondolkozom... - mondja. -Talán legutóbb... Igen. Valaki az ellenséges csapatból éppen rám tört, mire egy csapattársa elkaszálta őt. Mintha meg akart volna védeni... Végig a közelemben maradt, ettől megijedtem és... Tudod. Inkább ő, mint én...
-Aha - bólogatok. - Akkor most figyelj rám. Szólni szeretnék neked, hogy légy résen. R.O.Y. újabb kedves csavarral készült. Úgy vélem ezzel is valahogyan gyorsítani akarja a dolgot. 900, 30097, 4562, 84, te és én és még kitudja hányan a szabadság díjának vagyunk kikiáltva, körülbelül 100 embernek. Én már hónapokkal ez előtt meghaltam volna, ha ez a kis játék nincs benne a dologban. Ha a háború végére valaki kvázi magáénak tudhat, az automatikusan szabadságot nyer.
-És mi van velünk? A szabadság zálogaival? Velük mi történik?
-Azt nem tudom... De van egy olyan érzésem, hogy örökre itt ragadunk. Kiképző tiszteket csinálnak belőlünk.
-Hiszen ennek semmi értelme. Nekünk segítenek életben maradni... Ez nem arra vall, hogy mi lennénk a legjobb katonák - a lány kezd kiakadni.
-Ez csak egy elmélet. El kell mondanunk a többieknek. Nekik is joguk van tudni, mi folyik körülöttük. De ami fontosabb, össze kell fognia a két oldalnak. Beszélni fogok 95-tel. Téged pedig meg szeretnélek bízni, hogy avasd be a többi érintertet - a lány csak bólint.

Vissza megyek az irányító szobába. Hátsó gondolataim Nyolcasra terelődnek. Annyit tudok, hogy állítólag ő is felépült.
-Beszélnünk kell - mondjuk Arthurral egyszerre, amint ajtót nyit. Belépek, ő pedig folytatja mondani valóját.

-Azonnali lázadást kell előidéznünk.
-Épp erről akartam beszélni veled - helyeslek.
-Van már ötleted is? - elmesélem a korábban Aaronnal megbeszélteket.
-

Csak ugye a két oldal ellenségeskedése megnehezíti a dolgot. Ha ebbe nem áll bele mindenki, az egész mit sem ér.
-Fölényt kell szereznünk - bólogat.
-Nem lesz egyszerű, Aaron nagyon szívós.
-Kérlek legyél óvatos, Willow. Haraggal és bosszúvággyal könnyen elbukik az ember. És itt nem csak te buksz.
-Meg kell ölni Aaront.
-Nem kétséges, de ne ez a cél lebegjen előtted - bólintok. Tudom, hogy igaza van. De ő nem tudja mit kellett kiállnom miatta. A kínzás, az állszent játék, hogy ő nem akart bántani. Hogy szeret. Biztonság, remény új otthona, melyről kiderül, hogy valójában a belső rothadás és pokol kapuja. A legjobb az egészben a saját idiótaságom. Nem tudom, hogy nem vettem észre, mennyire túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Teljes lendületből futottam a vesztembe.
Kibeszéljük a részleteket, mikor végzünk, megkérdezem mi van Thrissel.
-Vezetői előléptetést kapott. Biztosan beszélnél vele, behívatom.
-Kösz.
Csöndben várunk.
Három kopogás hallatszik a vasajtón.
Arthur kinyitja, rám biccent és távozik.
-Thris - kezdem, de igazából nem tudom mit kellene mondanom.
-Hogy vagy? - szól csöndesen.
-Jól, kösz... Te hogy vagy?
-Megvagyok - ránt vállat.
-A lábad?
-Megvan - ismét vállat ránt. Közelebb lépek.
-Köszönöm, hogy megmentetted az életemet.
-Szerintem kvittek vagyunk - veti oda, lesütöm a szememet.
-Te is köztük vagy? - kérdezem.
-Kik között? - ráncolja szemöldökét. Ismertetem a "szabadság záloga" programot, mert úgy tűnik nem akarja magától elárulni.
-Nem. Én azért jöttem át, mert rájöttem, hogy Aaron egy gyökér. Hogyan találtad ki ezt a dolgot?
-Gyanúsan erőltették, hogy életben maradjak és ki kellett derítenem. Nem ez a lényeg. Mindenképpen azonnali lázadást kell szerveznünk. Ügyesen kell csinálni - jelentem ki ridegen.
-Hivassunk gyűlést - mondja.

*

Minden vezető jelen van. Ötletek keringnek és ütik ki egymást.
-De mégis hogyan lépjünk szövetségre az ellenféllel? - kérdezi Aliza.
-Végzünk Aaronnal - jelentem ki.
-Talán valamit segít, de még így se vagyunk sokkal előrébb. Mi van, ha a helyére egy még kevésvé tárgyalóképes ember kerül? - veti fel egy barna hajú fiú, jelzése alapján 576-os.
-Igen, Aaron amúgy is valószínüleg a csapat minnél inkább a saját képére formálására törekszik, így ez az ötlet nem valami hasznos - helyesel Thris.
-Akkor? - ösztönzi további gondolkodásra a társaságot Arthur.
-A szabályok tiltják a béke kötést - szól egy fekete hajú alacsony lány. - Ez akár működhetne. Megadjuk magunkat, így Aaron egója is kevésbé sérül. Majd egyesítve a két oldal erejét az érkező katonákra támadunk.
-Minden Aaronon múlik - mondja beleegyezőn az egyik jelen lévő.
-Meg a gyorsaságon - teszi hozzá egy másik.
-Szavazzunk! - irányítja a gyűlés menetét Arthur.
Tegye fel a kezét, aki a terv ellen szavaz! Meghallgatjuk álláspontját, majd újra szavazunk - minden úgy történik, ahogyan azt a Vezérünk mondta.
-A jogosan felvetett rizikók ellenére újra megkérdezem: Ki szavasz a terv véghez vitelére? Tegye föl a kezét.
Ő is a magasba lendíti sajátját.
-Tehát a többség nyert, egy szavazattal. Bejelentem és propaganda lelkesítő beszédet mondok a Támadóknak.
Megkérek minden Szakasz-vezetőt, hogy vezessék szakaszaikat a nagy tréning terembe. Mint azt mindenki tökéletesen tudja, hely szűkében vagyunk a bombázás óta, így egyszerre maximum öt szakasz jelenjen meg a helyszínen. 10 perc múlva ott. Köszönöm, a tárgyalásnak vége.

Thris és én ketten ballagunk egymás mellett.
-Hihetetlen... - szólal meg csöndesen a semmiből.
-Mi? - kérdezem.
-Mind az, amit Aaron miatt kellett kiállnod - meglepődtem. Nem tudom mit mondjak.
-Nagyon erős vagy, Willow. De néha neked is ki kell beszélned a sérelmeidet. Higgy nekem, egy idő után maga alá temet és abból már lehet, hogy nem tudsz kijönni.
-Miért érdekel mi van velem?
-Mindenki segít mindenkin.
-Én nem segítek senkin sem. Úgyhogy nem érdemlem meg, hogy segítsenek.
-Te sem gondolod ezt komolyan - néz mélyen a szemembe. Tanulmányozom a sötétkék íriszeiben tisztán csillanó őszinteséget. Csöndben haladunk tovább, csak egyszer szólal meg.
-Én mindig itt vagyok neked.
Folytatjuk az utat a szakaszához. Ő hirtelen megölel. Eleinte nagyon nem tetszik a dolog. Majd telik az idő és bele lazulok. Átengedem magam és megnyugszom. Az első gyülekezőig ölelkezünk, mikor megszólal az utolsó (második) figyelmeztetés.
-Köszönöm - mondom, ahogy elengedjük egymást. - Nem tudtam, hogy szükségem volt erre.
-Induljunk - mosolyog rám ragályos mosolyával.