Rabok fogságában

A megtévesztés mesterei

-Mit kéne tennünk? - sóhajt a fiú.
-Kitaláljuk. Megoldjuk valahogyan - bizonygatom.
-El kell érned valahogy, hogy újra te legyél a Vezető.
-Tudom. De a legfontosabb egy működőképes kommunikációs csatorna kiépítése. Úgy nem fog működni, ha két-három naponta leveleket olvasgatunk.
-Igen. És kell egy kamikaze művelet. Meg kell gyengítenünk R.O.Y. hatalmát -viszi tovább a gondolatmenetet Aaron.
-Nem tudhat róla mindenki. Beijed és lebuktat. Itt lenne jó találkozni, mert ide nem telepítettek kamerákat.
-Szerintem sose kéne egymás után ugyanazon a helyen megbeszélést tartani.
-Igaz. Szedd össze a legmegbízhatóbbakat, én is toborzok - mondom és felállok, mire ő is felemelkedik.
-Rendben.
-Ötlet a rajtaütésre?
-Gondolkodom.

Csendes percek, csak egymás fogaskerekeinek kattogása hallatszik. Össze ráncolt szemöldökkel meredünk a semmibe.

-Szabályszegések - jelenti ki félhangosan a fiú.
-Kamerák - vágom rá.
-Valami látványos és pusztító kell.
-Megvan - mondom teljes komolysággal.
A barna szemű fiú érdeklődőn néz.
-Kilőjük a kamerákat.
-Itt tényleg kulcsfontosságú lesz a lojalitás... -jegyzi meg, ötletemet fontolgatva.
-Igen. De, ha kilőjük az összes kamerát, meginog a hatalma.
-Azt ne hagyd figyelmen kívül, hogy itt nem csak a mi áldozatunkról, a többiekről is szó van.
-Tudom és értem, de ez a tökéletes kamikaze. Ha pedig jönnek értünk, két sereg vár rájuk. Háború. Eddig is ez volt a "program terv". Mi csak az ellenséget cseréljük le. Nyilván R.O.Y. sem hülye annyira, és hadat fog küldeni, fel kell készülnünk.
-A mikrofonokat is meg kell semmisíteni - mondja, mire bólintok.
-Nagyon félek, hogy valmi félre siklik...
-Gyere ide - tárja ki biztonságot nyújtó karjait. Habozás nélkül olyan szorosan simulok a fiúhoz, ahogy csak tudok.

Amióta elraboltak, most érzem magam először biztonságban, boldognak. Halkan sírok a megkönnyebbüléstől. Hallgatom Aaron szívdobogását és érzem, hogy az enyém ráhangolódik.

-Ne hagyj itt! - könyörgök neki halkan.
-Nem hagylak itt - suttogja, kezét hajamon pihentetve.
-Nem tudok egyedül lenni- Nélküled lenni. Eddig nem tudtam, de nem bírom egyedül. Gyere hozzánk, vagy én megyek veled a Védekezőkhöz...
-Nyugodj meg Willow. Kitaláljuk, hogyan legyen.

*

Az utolsó fegyvert helyezem el a térben. Összevissza, dulakodásra utaló helyzetekben és benyomom a csapat hívó vészgombot. Aaron karjaiba pördülök és hagyom, hogy karjával átfogjon a nyakam és a vállam között.
Állát fejemhez szorítja, pont úgy, ahogyan a pisztoly csövét halántékomhoz. És várunk... Nem sokat, a csapat a közelben volt.

-Mi folyik itt?! - csattan fel magából kikelve 95. Felénk trappol, iszonyú ideges. Gépfegyverét Aaronre fogja. Ekkor veszi csak észre: mögöttünk kétszer akkora sereg vonult fel. Érzem, ahogy a fiú elmosolyodik, melytől nekem is kedvem támad. Éppen időben jut eszembe, hogy én most áldozat vagyok, így "szabadulni próbálok".

-Mik a feltételei, 17-es Vezető? - szól Arthur élesen, fegyverét leengedve.
-Feltételek? Ugyan! - szól jól ismert csipkelődő stílusán.
-Nekem lenne egy! - színlelem, hogy alig bírom kinyögni a mondandómat.
-Mondja csak, 6-os közlegény - Aaron negédességétől még így is a hideg ráz.
-Fogadást vesztettem és betartom a megállapodást, önként bevonulok a Védekezők táborába. De előtte négyszemközti szóváltást kérek az eddigi Vezetőmtől - beszédem alatt végig felettesem szemébe bámulok. Szemeim könnyesek.
-Rendben - lök oda neki hirtelen, mintha a cápáknak vetne oda. Nem nézek hátra, Arthurhoz szaladok.
-De csak röviden! - szól utánam.

-Tehát ez volt az a nagy titokzatos dolog? - szól szigorúan, szikrázó szemekkel. Karomat erősen fogja és magával ráncigál az egyik furgonba, ahol nem hallhatnak, de szemmel tarthatnak.
-Mi ütött beléd, Willow?!
-Hatos - javítom ki.
-Így állunk? - horkant.
-Így - mondom halkan és akarotomon kívül egy könny csordul ki szememből. -Áruló! - szól a hang a fejemben.
-Mégis, hogyan történt mind ez? Hmm? Magyarázd meg nekem, kérlek!
-Nem... Nem akartak elengedni... De nem bírtam tovább - idézem fel kínzásomat, hangom elcsuklik, sírva fakadok.
-Nem bírtad? - a fiú pontosan tudja mire gondoltam ez alatt. -Willow...te pontosan az a fajta katona, nem is. Az a fajta ember vagy, aki a mások érdekeit akár még a saját élete elé is helyezi.
-Talán nem ismersz eléggé - a mondattól arcom megvonaglik.
-Nem. Ismerlek téged. Tudom - jelenti ki szikla szilárdan.
A fiú olyan mélyre hatóan néz szemembe, hogy elkapni se bírom tekintetemet.
-Ismersz - suttogom magam elé, hátha könnyebben ér tudatot. Kis fáziskésés.
-Persze - mosolyodok el és kicsit boldogan zokogok. -Ismersz!
-Willow, most már kezdesz kiakasztani! Mi folyik itt? - csattan föl ellentmondást nem tűrő hangon.
-Benned bízhatunk! Bízhatunk benned.
-Kit értesz a többesszám alatt? Mondj már valamit! - gyorsan kitálalok a kamikaze művelet részleteiről.
A végén csak ennyit kérdez:
-És minek ez az egész fogadás vesztés zagyvaság?
-Magánügy.
-Komolyan?
-Nem mehetek vissza Aaron nélkül.
-Aaron?
-Ja, 17-es.
-Miért?
-Szeretem... -igazi küzdelem volt ezt kimondanom. Megadóan nyögöm magam elé és megkérdőhelezem magamban állításom valósságát.
-Ne haragudj, de szerintem ezt csak azért hiszed, mert ilyen reménytelen az egész helyzet.
-Lehet - adok igazat neki. -De addig is jobban érzem magam. Kileyt is szeretném áthozni.
-Intézem - mondja készségesen. -És köszönöm, hogy elmondtad ezeket.

Ekkor a kocsi ajtó kivágódik. Aaron nyakon ragad és magával ráncigál.
Kissé túljátssza, mert fáj, amit csinál.
Üvölt egy sort, hogy tegyem, amit parancsol, majd elindulunk.

Kezemet nyújtom felé, hogy megfoghassam az övéit. Feje lehajtva. Mikor hozzá érek, elhúzza kezét és kissé megemeli fejét. Csak félmosolyát látom.
-Jók voltunk - szólok bíztatóan, de elég bizonytalanul mondom.
-Jók - emeli fel fejét teljesen. Mosolya megrémít.
-Jól vagy? - kérdem.
-Jobban, mint jól. Pompásan - hajol közelebb.
-Oké - ennyi telik tőlem.
-Sose voltam biztos benne, hogy ez mind működni fog.
-Alaposan megterveztük... - nyögöm ki.
-Hmh neem - nevet. - Okosabbnak hittelek. Azt hittem nem foglak tudni így átejteni.
-Mi? - kapkodom a levegőt, mert már sejtem hova akar kijukadni.
-Emlékezz - suttogja, szeme villan.

Pánik uralkodik el testemben. Újra megnyomom a vészgombot, bár tudom, fölöslegesen.
Hirtelen 17 nyakának ugrom.

-NEM MEGYEK VISSZA! ÖLJ MEG ITT HELYBEN, DE ÉN NEM MEGYEK VISSZA!
Vissza fordít, le akar fogni. Hasba rúgom és ismét előnyt szerzek. A fiú szabadulni próbál, nem tud. Elájul, én pedig kilövöm a furgon ajtaján lévő zárat az eszméletlen fiútól szerzett fegyverrel.
Tigris bukfencben levetem magam a mozgó járműről, oda kúszom a legközelebbi fához és felmászom rá.
Nehéz, mert jobb vállam szörnyen fáj, így nagyjából fél kézzel küzdöm fel magam.
Próbálom kitalálni, mi legyen most. Végig tapogatom egyreuhámat, hátha mardt legalább egy kisebb tőr vagy bicska a zsebemben, mivel a fegyvert elejtettem fölfelé. Semmi.
Ekkor Kiley jut eszembe. Az indulásom előtti napon elkérte az ingemet. Nem mondta miért. Még alaposabban markolászom az anyagot. Mikor semmit sem találok, nagyot sóhajtok és hátulról előre végighúzom kezeimet a nyakamon.
Gallér. A gallért nem néztem. Felhajtom és valami apró, kemény, hengeres tárgyat tapintok. Leveszem az ingemet és foggal tépázom a varrást. Kiesik belőle egy kis tárgy. Valami féle petárda lehet... ha fellövöm, a csapatom vissza jöhet értem.
Kiley egy zseni!
Olyan helyen kell eldurrantanom, ahol jól látható. Keletnek indulok és apróbb nyomokat hagyok, megtészesztésként. Például géz foszlányokat, a kezemről vért, stb. Majd irányt váltok és befejezem a nyomhagyást.
Lehető legmesszebb futok a rablás pontjától, de így is fenn áll a veszélye annak, hogy a Védekezők találnak rám előbb. Tüzet csiholok, fára mászom és felküldöm a vörös vészfényt.