Rabok fogságában

Más út

-Ne nézz hátra! -sziszegtem halkan.
-Csak sétáljunk, nyugodtan, mint két helyi lakó... Teljesen természetes... Talán nem ismernek fel. -Kiley bólintott. Eddig botladozva siettünk. Most mindent arra öszpontosítottunk, hogy minél természetesebb legyen járásunk. Kileyt így is támogattam, nem tudott rá állni sérült lábára.

-A most következő sarkon forduljunk be - utasítotom.
-Onnan fussunk?
-Ne... Elveszi azt a maradék erőnket is. Inkább csak... Gyorsabban sétáljunk - ennek nem volt sok értelme - és aztán újra forduljunk be az első lehetőségnél.

Mikor a sarokhoz értünk, a terv szerint cselekedtünk. A kocsi tovább ment, nem követett minket. Ekkor láttuk meg, ez egy világoskék mini volt. Hatalmas kő esett le a szívemről.

-Te jó ég! -sóhajtott a lány megkönnyebbülten.
-Ettől még spurizzunk. Nem sokára ők is itt lesznek.
-Persze.

Sokáig küzdöttünk a fáradstság ellen, de végül legyőzött minket.

-Talán becsöngethetnénk egy házba. -ajánlkozott Kiley.
-És mit mondunk? Lehet, hogy rossz ember és csak még rosszabb helyzetbe kerülünk...
-De nem tudunk máshogy segítséget kérni.
-Jó, ez igaz. Próbáljuk meg.

Erőnk fogytán, négykézláb vonszoltunk magunkat a legközelebb eső házhoz. Fölkapaszkodtunk a lépcsőkön, én neki dőltem a veranda korlátnak, a lány becsöngetett. Vártunk egy kicsit, de nem jött válasz. Közben az eső szemerkélni kezdett.

-Biztos nincsenek itthon. Próbáljuk meg a következőt.

A lány oda is becsöngetett. Az ajtót egy komor ábrázatú öreg ember nyitotta ki.

-Mit akartok? -förmedt ránk. Az eső már zuhogott...
-Jó napot! Segítsen nekünk, kérem! Megszöktünk - kezdte a lány.
-Tünés innen! - csapta be az ajtót, az orrunk előtt.
-Oké a következő már biztosan jó lesz - mondtam, de úgy éreztem mintha kilóméterekre lenne tőlünk a szomszéd ház.

Négykézláb és katona kúszásban haladtunk felé, a szakadó esőben. -Csodás - gondolom -
Megint teljesen eláztam. Kezdtem fázni is. Végig az aszfaltra szegeztem tekintetemet. Kiley hirtelen ijedten sikkantott. Hátra akartam nézni, ekkor fájdalmat éreztem tarkómon, minden elsötétedett.

Mikor felébredtem, nem fáztam. Sőt a hőmérséklet kellemes volt. Résnyire nyitottam a szememet. Plafon lámpák égtek. Ellenőriztem nincs-e a szobában senki és teljesen kinyitottam a szemem. Körülnézve megállapítottam, hogy egy kórterem hordozható ágyán fekszem.

Karhajlatom kis vattával leragasztva. Biztos infúzió helye... A mellettem álló éjjeli szekrényen volt egy tálca étel. A furcsa az volt benne, hogy kicsit sem hasonlított a kórházi menza kajára. Épp ellenkezőleg. Az igényesen tálalt extra finom és drága fajta ennivaló volt. Három fogással. Mind egészséges dolgokból összeállítva. Mellette víz pihent. Kihúztam a fiókot. Néhány gyógyszer és egy kis tükör volt benne. Ezek mindenre gondolnak. Kivettem a pipere eszközt és ellenőriztem arcomon dudorodó sebemet. Szemem be volt dagadva, alig bírtam kinyitni. Véraláfutás színezte. Maga a törés lejjebb ment, sokkal szebb volt, kevésbé is fájt, bár biztos tele voltam nyomva fájdalomcsillapítóval. Nem volt gyulladt sem, szépen gyógyult. Nyakamon halvány véres horcsolások nyomai látszódtak csíkokban. A pólómnál való rángatás során kerülhettek oda. Ellenőriztem csuklóm működését, az már szinte teljesen rendben volt. Egy karkötőt találtam rajta. Hatos, 2021. 11. 02.

-Rendkívül informatív... - motyogtam magamnak. Felültem, párnámat megemelve hátra dőltem. Gyenge vagyok, mint a harmat, és szörnyen éhes.

A kórterem ajtaja kivágódott, egy már általam hallott kód volt feltűntetve rajta. Tehát a K5 a kórterem, E1 az egészségügyi szolgálat... Kiley=4 én pedig 6. De mégis mik ezek a kódok? Ez viszont épp kevésbé volt lényeges.

Egy újabb ágyat toltak be, velem srégen szembe. Egy sötétszőke, már-már barna, csabzott hajú srác feküdt rajta. Néhány orvos és ápoló halkan beszélgetett felette, majd egyikük felém fordult. Világos szőke, csont sovány nő. Haja szorosan hátra fogva tarkó lófarokba. Szemüvege sötét vörös, penge éles, akár csak az ajka. Arca beesett, bőre sápadt, hófehér. Nyúzottnak látszott.

-Ki maga? -hangom szörnyen rekedt volt és most jöttem rá mennyire fáj a torkom. Már a nyelés is rossz volt.
-E3. Nem, nem mondom meg az igazi nevemet és kérlek te se tedd. El mondom mi történt veled és a mostani állapotokat. Tehát: eltörött a járomcsontod, a sebet bevarrtuk, sokat kellett jegelni, de szépen javul. A csuklódon zúzódást fedeztünk fel, annak már kutya baja. Kenegetni kell. Azonban ami aggasztó, hogy igen súlyosan lebetegedtél. A lázadat nem tudtuk máshogy kezelni, hűtő fürdő volt a megoldás, bár még az is alig akart hatni az elején. Most mindent megteszünk azért, hogy ne menjen rá a tüdődre. Nagyon régen nem ettél, szükséged van az energiára. Az ételt oda készítettük neked, edd meg az egészet kérlek. Ha kérdésed van, sajnálom, de tartogatsd későbbre, most még sok a dolgom. Vissza fordult a fiú ágyához, ellenőrzéseket végzett az infúzión a kötéseken a gipszen... A srác egyik karja törött volt. Rengeteg heg látszott arcán, de alig láttam a sok fehér köpenyestől. Nem értettem mit mormolnak egymás közt, csak próbáltam kiszűrni hátha van valami hasznos infó.

Kis idő múlva a szőke sovány nő felém fordult és rám parancsolt, hogy egyek. Erről teljesen megfelejtkeztem. Ölembe vettem a tálcát és engedelmeskedtem. Mikor befejeztem a levest (minden kanállal egyre jobban fájt a torkom) , a fiú körül álló csoport oszlatni kezdett. A tálcát félre tettem, és figyeltem az eseményeket. Továbbra is csöndesen beszélgettek, az ajtó felé haladva. Csak E3 maradt bent.

-Na most kérdezhetsz - jelentette ki. Annyi kérdésem volt hogy nem tudtam elkezdeni mondandómat. Gondolataim csak úgy cikáztak fejemben.
-Hadd tegyem hozzá, hogy csak az egészségügyi állapotodról kérdezhetsz, másra nem adhatok választ. -nagyon csalódott lettem. Egy pillanatra azt hittem talán tisztulhat a kép...
-Hát... -megköszörültem a torkomat, de olyan rekedt voltam, hogy csak suttogni bírtam... -mennyire vészes a... törés?
-Csak egy kicsit, de viszonylag gyorsan gyógyul, úgy tűnik mázlid volt.
-Máshogy fog kinézni az arcom? -Minimális elváltozás előfordulhat, de nem lesz nagyon feltűnő. Amennyire tudtuk, vissza rendeztük.
-Oké... És torok gyulladásom van?
-Igen, de ez még nem olyan nagy baj.
-Akkor mi a baj?
-Magas lázad van, nehezen megy le és gyakran megy föl.
-Ja igen... Felkelhetek?
-Most?
-Nem. Úgy általában.
-Csak ápolói kísérettel és csak, ha muszáj, például, ha mosdóba kell menned.
-És mennyi időt fog ez igénybe venni? Amíg meggyógyulok.
-Nem lehet tudni.
-Aha... Rendben, nem baj... Most... Aludhatok?
-Persze. Hogyne aludhatnál? Várjunk... Illetve... Jó lenne ha előbb megennéd az ebédedet.
-Oké -sóhajtottam.

Nem mintha nem lettem volna még mindig éhes, de egyre rosszabbul éreztem magamat. A betegséggel járó gyengeség és hasonlók kezdett eléggé lefárasztani. Valószínűleg épp felmenni készült a lázam. Magamhoz vettem az ételt tartó tálcát, ekkor a doktornő nyugtázó pillantással kisietett, a teremből.

Erőtlenül enni kezdtem, magam elé meredve. Ekkor a kis terem másik végében fekvő fiú pillantását éreztem magamon. Nem mertem felnézni. Óvatosan pislogtam felé, de sosem sikerült, hogy őt lássam. Folyton lesütöttem a szememet. Befejeztem az ebédet, eltettem a tálcát az éjjeli szekrényre, mire ő megszólalt. Valamiért már az első pillanattól szorongtam. Valahogy nem tűnt olyan szimpatikusnak. Komor tekintettel nézett. Mintha... Dühös lenne rám, szemében... harag tombolt.