Rabok fogságában

Tizenhetes

-Aaron Matthews vagyok. Neked mi a neved? -szólt a srác. Hangja határozott, kemény.

Nagyot nyeltem.
Amennyit láttam belőle, a fiú egész testét csúf vágások borították. Megköszörültem a torkomat és amilyen hangosan tudtam, kijelentettem.
-Hatos.
Próbáltam nagyon határozottnak, magabiztosnak tűnni.

Válaszom látszólag vegyes érzelmeket keltett új szobatársamban. Komoran nevetett, száját félmosolyra húzta.
-Tehát a neved? -kérdezte újra, negédesen. Talán a türelmetlenséget próbálta leplezni ezzel. Minden esetre, kirázott tőle a hideg.

-Willow - mondtam, rendkívül mogorván. Folytatásra bíztatóan tekintett rám, ez azonban nyugtalanító volt. Ismét nagyot nyeltem. -Willow Storm.

-Storm? - kérdezett vissza.

-Igen - válaszoltam, kezdtem félálomba merülni.

A láz eluralkodott testemen, már 40°C fölött lehetett. Olyan rosszul éreztem magamat, mint még soha. Lángolt a testem, közben mégis rettenetesen rázott a hideg és kivert a víz. Nyöszörögve bújtam mélyebbre, takaróm alá.

-Veled meg mi van? - dördült a fiú hangja flegmán.
-Beteg vagyok - vettem oda neki barátságtalanul. Semmi kedvem nem volt beszélgetni.
-Igen, az látszik. Kicsit bővebben értettem - gúnyos hangneme rosszul esett.
-Hagyjál - nyöszörögtem rekedten és még lejjebb bújtam ágyamban.
-Komolyan ennyitől besértődsz?

Hogy lehet valaki ekkora bunkó? Nem fogja fel, hogy gyakorlatilag szinte, vagy egészen a halálomon vagyok, annyira szarul vagyok? Erre még sérteget is, nem hogy hagyna pihenni.
Nem is válaszoltam neki, csak próbáltam aludni.

-Tssz - fújt megvetően. - Hát, jó. Szerintem reménykedj, hogy ne épülj fel.

Erre szemem felpattant.

-Micsoda? - suttogtam, olyan hangosan, ahogy fájó torkomtól telt.
-Reménykedj, hogy nem éled túl - ismételte el.

Ha eddig nem féltem eléggé tőle, mostmár egyenesen rettegtem. Eddig nem volt oka... De úgy tűnik nem megalapozatlan paranoia volt...
Fejemre húztam a takarót és próbáltam elaludni, de ezek után esélytelennek találtam. Szörnyen rosszul éreztem magamat. Ekkor valami sípoló, sziréna szerű izé szólalt meg. Lehúztam, a paplant fejemről.

Két ápoló rontott be az ajtón. Az ágyamhoz siettek. Olyasmiről beszéltek, hogy hőérzékelő, meg, hogy azonnal csinálni kell valamit. Azt már nem értettem, mit. Minden kezdett homályosodni. A nővérek körülöttem sürögtek, mikor egy harmadik sárgás folt rohant be az ajtón. Felismertem, E3 volt az.
A hangok össze mosódtak. Hadaró, aggodalmas beszélgetést folytattak, de mintha jég, vagy víz alatt lettem volna. Éles ritmusosan lassuló hangot hallottam, persze az is tompa volt. Egyre csak merültem... Mintha testemen éreztem volna egy kis hideget egy pillanatra, de már el is múlt. Csak süllyedtem. Egyre mélyebbre, egyre sötétebbre. Kívülről láttam magamat. Hirtelen melegség, nyugalom, béke vett körül. Átjárta egész testemet, lelkemet. Sosem voltam még ilyen zavartalan, kiegyensúlyozott állapotban. Lebegtem ebben a csodálatos sötét nyugalomban.

Ekkor azonban hirtelen valami kezdett vissza rántani, a felszínre. A melegség és béke ott maradt. Testem hidegbe került, megint éreztem fájdalmat, lassan újra hallottam a tompa hangokat. Tüdőmet megtöltöttem levegővel, éreztem, ahogy ki és be áramlik.
Az első mondat, amit ki tudtam venni, valami ilyesmi volt: ,,Jó, most stabil." aztán: ,,Még öt perc, aztán fél óra múlva újra." Tisztult a hang szinte már élesen hallottam: ,,Most vissza visszük, aztán Tizenhetes jön. Nem volt hozzá erőm, hogy megmozduljak, kinyissam a szemem. Reméltem, elég életjelnek vették, hogy lélegzem. Kicsit hideg szellő simította bőröm felületét. Hallottam, ahogy belökik a kórterem ajtaját. Valószínűleg a helyemre toltak. Valaki egy határozott rántással levette rólam, a vékonyak tűnő takarót és egy másik, vastagabbat terített rám. Igazgatta, feljebb húzta.

-Meghalt? - szólt Aaron kemény hangján. Csalódás... irigység és öröm hallatszott hangjában... Nagyon furcsa volt.
-Nem - válaszolta egy női hang. -De majdnem... - jegyezte meg olyan halkan, hogy csak én hallhattam.
-Igaz is, ha meghalt volna, nem ide hozták volna... Hülye kérdés - nyugtázta unottan a fiú.
-Nos... Igen. Különben is... Milyen kérdés ez?
-Csak kíváncsiság.
-Mhmm... Jut eszembe, téged nem sokára újabb vizsgálatok várnak, tizenhetes.
-Most éppen milyenek? - sóhajtott.
-Belső sérülés ellenőrzés.
-Aha. Köszönöm, a választ.

Itt elaludtam, így nem tudom mi történhetett körülöttem. Mikor felébredtem, a fiú ágya üres volt.
Megkönnyebbültem. Ez után a pihenő után, sokkal jobban érzem magamat, ahhoz képest. Kinyitottam a szememet, körül néztem. Nagy tál gőzölgő hús leves állt az éjjeliszekrényemen.
Felültem és magamhoz akartam venni, bár nem voltam éhes, sőt egyáltalán nem volt étvágyam, de tudtam, ez kell gyógyulásomhoz. Csakhogy kezemet valami akadályozta. Biztos ezért érzem jobban magamat. Karomból átlátszó vékony cső állt ki. Szememmel követtem, fölfelé kanyargott és vége egy szintén színtelen zacskóba futott. Mindig kirázott a hideg az infúzió gondolatától, most megnyugtatott. Újra a levesért nyúltam. Lassan kanalaztam, minden nyelés szörnyen fájt. Majd' bele őrültem. Viszont tudtam, ez az út vezet a gyógyulás felé. Azt vallom, bármilyen nehéz legyen is az úton, végig kell csinálni, mert a végeredmény az, ami igazán számít. Bár ebben az esetben nem vágytam a célt. Egyetlen cselekedetemet sem értettem.
Végeztem a levessel és csak néztem ki a fejemből. Kis idő múlva újra elaludtam. Nem sokkal később ébresztettek, azzal, hogy jön a következő kör hűtőfürdő.
Mire vissza kerültem, Aaron már a helyén feküdt.

-Pedig már majdnem szerencséd volt - szólt. Szeme villant.
-Ezt hogy érted? - pontosan tudtam, hogy érti, de nem tudtam elhinni.

Nem is ismer és már annyira gyűlöl, hogy a halálomat kívánja?

-Szerintem pontosan tudod, hogy értem - felidegesített gondolatolvasása. Valaki nagyon nagyra tartja magát...