Rabok fogságában

"Haza"

Eljött a szabadság napja. Vagyis én így neveztem el magamban. Aaron, ígérete szerint ma visz vissza a csapatomhoz. Még mindig nem bíztam benne.
-Szólni akarok a Támadóknak, hogy  érkezem - fordulok Aaronhoz. Egyenruhát visel. Én is kaptam. A páncélom sorsáról nem tudok.

-Még mindig nem tudod? - lép hozzám furcsán közel. Hátrálok két lépést.
-Nem. Beszélni akarok a csapatommal.
Aaron megadóan bólint és sóhajt. - -Hívom négyest.

-Kiley? - szólok a kagylóba.
-Willow! Tényleg élsz! - hallom a felszabadult örömöt a vonal másik végéről.
-Figyelj, most nincs idő erre - szakítom félbe.
-Mi az?
-Ma haza visznek. Vissza a bázisra. Hozzátok.
-Szerinted ez.. Azt jelenti?
-Nem tudom, hogy mit jelent, de nem árt a felkészültség.
-Kettő elég? - kérdezi a lány.
-Igen. Most mennem kell. Szia!
-Szia!

-Indulhatunk? Hatos Vezető - szólít Aaron.
-Igen, Tizenhetes.
-Vezér - javít ki.
-Tizenhetes Vezér - mondom. Valahogy már nem félek a fiútól...
Mintha csak régi barátok lennénk.

Beszállok a katonai furgon hátuljára és leülök a vezetői fülke mellé a rácshoz. Aaron beindítja a motort és elkezdünk zötykölődni.

-Sose tennék olyat - szólal meg.
-Milyet?
-Nem támadnék ennyire direkt. Ennyire váratlanul. Az kegyetlenség. Azt hittem ezt azért nem nézed ki belőlem.
-Ne haragudj - mondom, de magamban hozzá teszem: bár a történtek után bármit kinézek belőle...
-Nem haragszom. Csak tisztázni akartam.
-Aha... - nem tudok mást mondani.

Rossz érzés fogott el. Mintha... Honvágyam lenne? Nem. Az más. Valamit pedig igenis hiányolni kezdtem.
Nagyon zavart.
Mi? Mi az? Mit érzek?

-Továbbra sem tudod? - vágja el gondolatmenetemet Aaron sóhaja.
-Nem - rázom fejemet, bár úgyse látja.
-Elég kár...
-Az.

Ekkor arra eszméltem rá, hogy talán tudat alatt beásta magát a bizalmamba. Nem bízhatok az ellenségben.
Hátra húzódok a padon a kocsi oldalának döntöm fejemet. Igazi filmes jelenet szerűen. Hidegséget érzek. Kezdem újra érezni a fiú ellen érzett bizalmatlanságot.

-Pedig nagyon jó lett volna, ha rájössz, még amíg nem késő.
-Amíg nem késő? Ha ennyire szeretnéd, hogy tudjam, miért nem mondod el?
-Az... Olyan... Más.
-Más? - dőlök előre.
-Mintha nem lenne igazi... Semmi.
-Egyre jobban össze zavarsz - ráncolom homlokomat.
-Mert valójában nem akarod elismerni vagy elhinni vagy egyáltalán lehetségesnek tekinteni a legegyszerűbb megoldást. Talán nem is mered.

Nagyon próbál rávezetni, de halvány fogalmam sincs mit jelentenek szavai. Másodjára is hátra dőlök a furgon oldalának.

Mikor megérkezünk, kinyitja a kocsi ajtaját és fejével ránt egyet, jelezve, hogy menjek.
Kezét nyújtja, én azonban segítség nélkül szállok le és el is tanyálok.
Aaron megvető nevetés szerű fújást ad ki és ismét kezét nyújtja.
Hagyom, hogy felsegítsen a sárból.

-Viszlát,  6-os Vezető! - ekkor elfordul. Most látom csak: itt van a csapatom. Készenlétben. Élén Kiley.
-A hadifoglyot ezennel kiadjuk. Én, Tizenhetes Alvezér, 6-os Vezetőt, mint hadifoglyot, hivatalosan átadom.
-Én, 4-es Ideiglenes Fővezér, 6-os Vezetőt hivatalosan átveszem.
Ellépek Aaron mellől. Óvatos léptekkel haladok Kiley felé.
-Távozhat - mondja a barna hajú lány.
Aaron arcán furcsa elfolytott érzelmek keringenek. Fájdalom. Szemei vizesek. Oszolj. Dobbant és megfordul. Beül a kocsiba és távolodik.
Távolodik.
És akkor mi van? Hadd menjen.

*

Mindenről beszámoltam Kileynak.
-Szerinted mire próbált célozgatni?
-Nem tudom... De az is nagyon fura volt, ahogy ma kinézett. Mármint... Az a tengernyi fájdalom az arcán... Nem tudta elrejteni - tehát Kiley is észre vette...
-Talán valami féle kegyetlen lépésre készülnek és az emberek életét akarta védeni, azzal, hogy jelelt - mondom.
-De az miért arra lenne válasz, hogy miért akar téged életbem tartani? - teszi fel a kérdést Kiley jogosan.
-Nem tudooom! - sóhajtok.
-Majd később kitaláljuk.
-Aha. Egyébként kész vagyok vissza venni a vezetést.
-Biztos vagy benne?
-Igen.
-Teljesen?
-Teljesen - a lány rosszalló pillantások közt, de bele egyezik.
-Rendben van.
-És mi is volt az a kínzós dolog? Azt mondtad elsírta magát...
-Igen. Szerintem ugyanabból az okból kifolyólag történt az is... Mint, hogy minden áron életben tart...

Kiley hirtelen úgy néz ki, mint aki kísértetet látott. Lassan rám néz, de mikor meglátja, hogy figyelem, fejét gyorsan elkapja, leereszi.

-Mi az? - kérdem, azt hiszem rájött.
-Mi? - kapja föl fejét ismét.
-Furán viselkedsz hirtelen és szerintem te is észre vetted.
-Nem - vágja rá feszülten. Biztosan rájött Aaron titkára. De akkor miért ne mondaná el nekem?
-Tudod? - próbálom kiszedni belőle.
-Nem. Én csak... Mostanában... Hát... Vannak ilyen roham szerűségeim. Néhány másodpercig tart, mialatt halálfélelmem van. Csak úgy a semmiből. Megbénulok tőle... - magyarázza, én hiszek neki.
-Rosszul hangzik... - mondom.
-Ne aggódj szerintem a te mentális állapotod jóval több okot ad az aggodalomra az enyémnél.
-Képzeld... Egészen rendbe jöttem.
-Hát ezt örömmel hallom, bár elhinni nehéz.
-Ne aggódj. Te most kicsit félre vonulsz. Én pedig vissza térek az irányítás élére.
-Mi? Ezt hogy érted?
-Pihenned kell, hogy jobban legyél.
-Azt már nem! Ott leszek melletted és segítek.
-

Kérdésnek hangzott? - kérdem szigorúan. Kiley egy pillanatra megdöbben, aztán beletörődik.

-Tudod... Szerintem add át az irányítást 95-nek. Jó lenne, ha rá tudnál fókuszálni Aaron feladványára.
-A kocsiban azt mondta késő...
-Biztosan azt akarta, hogy addig jöjj rá, amíg ő is ott van.

Nem tetszett barátnőm javaslata, de én is kíváncsi voltam. Végül beadtam a derekeamat és 95-re bíztam a vezetést.

A következő hét gondolkodásra lesz felhasználva. Legalábbis számomra. Kiley is segít, bár még mindig úgy érzem, ő már rájött, csak valamiért nem hajlandó megosztani velem...