Rabok fogságában

Rendszerek és lépéseik

-Nincs fontossági sorrend. Tehát: csapatokra fogunk osztani benneteket. Két fő részre bontjuk, ezeken belül indítunk alegységeket. Ezek az emberek, akiket most itt láttok, nem feltétlenül lesznek a csapatotokban. Lehet, hogy az ellenség erőit kell majd támasztaniuk. Bár úgy hiszem ez nem lesz baj, mivel nem gondolom, hogy bárki is ismerné a másikat - tette hozzá mellékesen.

Egyre jobban aggódtam Kiley-ért, de reményt adott, hogy még egy helyen lehetünk.

- Tudom, mi izgat a legjobban - mosolyodik el a férfi. - Mi lesz a győztessel? Nagyon jó kérdés! - persze ez senkit sem érdekelt. - A nyertes fél vezetőit és néhány esetben legjobb embereit kiválasztjuk. Onnantól fogva ők is a kiképző brigádunk részévé válnak - jelenti ki ünnepélyesen. Felteszem a kezemet, és szólítás nélkül beszélni kezdek.

-Szóval vannak olyan tehetségesek, hogy bekerüljenek ebbe az egészbe, ami egyébként elég ironikus, de nem elég tehetségesek kijutni innen? - olyan feszült csend állt be, hogy szinte folytatott. Minden fogoly rémülten nézett rám, kivétel nélkül. A férfi lassan felém fordult. Szívem bordáimat ostromolta.
-Ez egy hatalmas megtiszteltetés, kedves hatos. Épp ezért hívják a tehetségek háborújának.
-A tehetségeket nem megóvni kéne, minthogy kiirtani? - hangom kemény, határozott. Nem remeg meg pedig úgy félek, mint még soha. Arcomra üres maszkként olvad a düh, és a semmi. Az adrenalin elönti egész testemet. Tudom, ha elmúlik mindezt nagyon bánni fogom és talán rosszabb lesz, mint eddig, de nem érdekel.
-Aki nem éli túl, nyilván nem volt igazán eléggé tehetséges ahhoz, hogy megóvják - válaszolja, dühét nem igen tudja leplezni.
-Akkor itt mindenki tehetséges?
-Igen, de mostmár-
-Még maga is? - szakítom félbe és kezdem élvezni kisded játékomat.
-Igen. Most pedig-
-Talán ön is egy korábbi "játékos"?
-Nem - újra szóra nyitottam számat. - Elég legyen! - üvöltött, majdhogynem hörgött dühösen. Hangja visszhangot. A teremben egy légy zümmögése is szörnyű robajnak számított volna. Bevallom megijedtem, de nagyjából elértem, amit akartam, így kívülről csak annyi látszott, hogy elégedetten elmosolyodtam. A férfi visszafordult a nép felé és folytatta.
-Ezt a végére tartogattam, de a tét, - hatásszünetet tartott, de szerintem mindenki tudta mi a befejezés - az életetek. Úgyhogy nagyon vigyázzatok. És figyeljetek.

Ismertette a további szabályokat. Ez nagyjából egy óra volt. Utána kaptunk három perc szünetet. Mindenkit elkísértek egy külön szobába. Ahogy az ajtó becsukódott, lerogytam a földre. Kezdett sok lenni... Minden. Érzelmeim elfolytása jelentette a legkisebb gondot. De mellkasom továbbra is elviselhetetlenül tombolt. Szám teljesen kiszáradt, ziláltam. Kinyitottam az asztalon álló flakont. Megittam a felét, majd a maradékot friss égésisérülésemre áldoztam.
Nyílik az ajtó. Egy ismeretlen öltönyös közli velem, hogy lejárt az idő. Megyünk tovább...minden túl gyors... -Kaphatok valami hideget a mellkasomra? Akár egy darab jégkocka is jó lenne. Vagy egy palack hideg víz... - válaszra sem méltatja. Vissza terelnek a csarnokba.
-Most következik a bemutatkozás! - a férfi ünnepélyes hangvétele hihetetlenül bosszant. - Én Carl vagyok. Na ez az, amit ha csak egyszer is meghallok, abban a pillanatban a katakombákban találja magát az illető. Mik vannak a katakombákban? Kín cellák. Azt pedig nem részletezem mit jelent ez pontosan. Legyen meglepetés. Ja és ha ez nem elég motiváció, az is lehet, hogy személyesebb eszközöket alkalmazunk, vagy... Arra is van csekély esély, hogy ott haltok meg... Nem tudom... A kínzás szó annyira nem adja át amit jelent nem? - ujjával állát simogatja, mintha nagyon gondolkozna. Egyik emberére néz. Az helyeslően biccent. Én pedig csak arra gondolok: ha tudná milyen törékeny egy rendszer... Néha a legerősebb a legkönnyebb célpont.
-Térjünk vissza a bemutatkozásra. Én leszek és vagyok itt a vezető. R. O. Y.
A rövidítés jelentése titkosított, de nem is lényeges. Az, hogy egy nevet ad ki, puszta véletlen. Nos... Úgy hallottam, többetek is nyafog meg rinyál a jelölés módszerét illetően - affektál. Úgy éreztem ezt csak miattam mondja. Ijedtség helyett azonban dühöt éreztem. - Szóval engedélyezem a sebek minimális csillapítását. De a nyomoknak meg kell maradnia, különben újra kéne nyomni - a mondat végén gúnyos mosolyt villantott. Nyilvánvalóan kétségtelen, hogy mérhetetlen örömöt lát mások szenvedésében. - Tegye fel a kezét, aki igénybe venné ezt a szolgáltatást - sóhajtja unottan, testét is úgy tartja mint egy unott gyerek.

Gyanús a kijelentés... A kegyelem itt nem szerepel a szótárban. Nem tettem fel a kezem. Szememmel Quinnt keresem és látom, hogy eszébe sem jutott feltenni a kezét. Pedig valószínűleg ő még jobban is szenved, mivel az ő ,,neve " két számjegyből áll. Ekkor végig pásztázom a tömeget. Az itt ott félénken emelkedő kezeket és amennyire lehet, próbálom magamra vonni figyelmüket. Alig észrevehetően helytelenítően megrázom fejemet. Néhány kéz nehezen leereszkedik. Sokan azonban nem értik meg, vagy nem is látnak.
-Rendben! Gyertek ki! Gyertek ide, ne féljetek! - folytatja a kedélyes hang.
Oké, ha ebből nem jönnek rá, akkor nem tudom miből. Olyan egyértelmű csapda, hogy az valami hihetetlen. Mégis: vagy háromszáz gyerek válik ki félénken a tömegből és bizonytalanul középre sétál. Nem is rossz arány a kb kétezerhez képest.
-Oké! Ti, nem kaptok. A többiek egy feles pohárnyi aloeverás jégdarát kapnak - milyen kiszámíthatóak - gondoltam. Ettől még lehet, hogy ez az álca és valójában tényleg erős rendszert építettek ki. Figyelnem kell, a legkisebb mozzanatokra. Ha csak egy porszem mellett elsiklik figyelmem, a játék azon nyomban véget ér számomra. Ne szépítsük, meghalok.
A hideg kotyvalék nagyon jól esett. Borzasztóan sajnáltam azokat, akik nem kaptak. Csak nézték a megkönnyebbült arcokat. Mellettem is épp volt egy. A padlóra meredt.
-Nem kérsz egy kicsit? - kérdeztem és a maradékot felé nyújtottam.
-De, igen. Köszönöm. - tetszett, hogy nem kertel.

Felénk lány volt. Sötétbarna, szinte fekete haja volt és hófehér bőre. Furcsa, de gyönyörű sötétkék szemekkel. Haját feltűzték, csigásan göndörödött minden felé. Félvállas ruhája piros, átmenetes. Sminkje illett hozzá. Mindenkit kikupáltak, de nem értem miért. Vállán vöröslő fájdalmas jellel harminckettest tüntettek fel. Felkente a maradékot és hálásan mosolygott. Ekkor elgondolkoztam, mi értelme is van a bemutatkozásnak, ha a saját nevünk tabu, a számokat meg úgyis látjuk?

-Na szóval! - dördült unottan a "Góré" hangja. - Öt fős csapatokba osztunk. Ha egy kör lement, gong fogja jelezni. Egyszerre két csapat beszélget majd és forgó szerűen váltakozik az összetétel - ezt nem értettem. Hisz akkor az az öt ember vagy ezerszer meghallgatja egymástól ugyanazt. -Mindenkinek ajánlom, hogy használja a média tréninges tanácsokat.
Semminek nem láttam értelmét...
Minden csoport kört alkotott. Harmincketteshez kerültem. Megint Quinn után kutattam, de elveszett a tömegben...
-Hello! Nyolcas vagyok - szólalt meg egy göndör szőke hajú fiú. Szeme világoskék, de... mégis lilás árnyalatú. Bőre tökéletes, napbarnított. Izmos és tiszta volt. El kell ismernem, elég helyes. Fehér inget és fényes sötétkék trapéz nadrágot adtak rá. - Mit kéne mondanom ezen kívül...?
-Hogy kerültél ide? - kérdezem.
-Hát... - megköszörülte a torkát, mintha zavarba jött volna. Megvakarta tarkóját és bele kezdett. -Kicsit hosszú sztori, de... Épp egy verekedésbe keveredtem... Egy csapat idióta... bántani próbált egy arra járó lányt, ezért beléjük kötöttem... Tudjátok, hogy van ez. Elég tipikus, tudom. Na mindegy, szóval verekedni kezdtünk és nyilvánvaló ki állt vesztésre. De az az igazság, hogy nem végeztek velem, mivel... Épp a földön fekve rugdostak, mikor jött a limó. Az öltönyös barom a pólómnál fogva berántott az autóba és elhúztunk. Tulajdonképpen megmentették az életemet, hisz tudtam, addig nem hagyják abba, míg legalább félholtra vernek. Így is volt. De miért mentenének meg bárkit is, aki ilyen állapotban van, hogy aztán újra megpróbálják megölni? Itt semminek sincs értelme. Persze tudom, hogy nem az élet mentés volt a cél, de mégis... Értitek...
-Válaszolva a kérdésedre: azért, mert így teszik próbára a képességeidet - válaszolja egy másik fiú. Barna haja zöld szemébe ért. -Tizenötös. Ha mindenki elmeséli, mi történt vele, nem érünk végig.

Mindenki sorra elmondta a számát és egy hobbiát. A gong megszólalt és öt új ember került a körbe. Nyolc és harminckettő is velem volt.
Mindenkin végig mentünk, egyesekről többet, másokról kevesebb információt gyűjtöttünk.
Mikor a bemutatkozás véget ért, elkísértek minket a szobánkba. Mindenkinek külön. Még véletlenül sem akarták, hogy esetleg többet tudjunk meg egymásról. - Hihetetlenül törékeny rendszer - gondolom. Mi lehet benne a csavar?

Nyolcast, Harmincettest és engem egy felé tereltek. Egy sötét vörös folyosón mentünk, mikor kísérőink látszólag üzenetet kaptak, mivel azt mondták mindenki menjen be a saját szobájába, melyen rajta van a száma. Aki nem így tesz, a kín cellában "alszik".
Ez tényleg nevetséges! Minden esetre a szökés mégis csak lehetetlen. Nem éri meg megpróbálni.
Mind hárman elindiltunk a szobánk felé. Elhaladtunk két ajtó mellett, sz egyik résnyire nyitva volt. Nyilvánvaló: beléptünk rajta. Az első amit megláttam, kések, kardok, szigonyok sorakoztak egy fémtartón. Becsuktam az ajtót és a két rabbal együtt elindultam a 6-os szoba felé.
-Sziasztok! - köszöntem el, s becsuktam az ajtót.
Nem lehet ilyen törékeny a rendszer.