Rabok fogságában

Az érzék

Az erdő, a hang, Kiley.
-Kiley! - ellenőriztem, a lány jelenlétét.
-Itt vagyok! - jön a válasz közelebbről, mint a múltkor. Megpördülök tengelyem körül. Léptek dobogását hallom, ugyanabból az irányból.
Az erdő élességét megzavarta valami. Valami halvány, fehér, homályos és átlátszó. Alig volt látható, de körvonala erősödött. Elsőre csak olyan volt, mint mikor a meleg miatt délibábot lát az ember, s a táj picit hullámzik. Azonban kezdett erősebb lenni és a jelenés másra hasonlított... Mint egy szellem... Bár sosem hittem, hogy létezik.
-Willow, mi van veled? - csendül fel Kiley hangja sietősen.
-Előbb azt mondd meg, veled mi van!?-figyelem a közeledő jelenséget. Borzasztóan aggódtam a lány miatt.
-Tüdőgyulladás -mondja, mire kisebb fajta pánikba kezdek.
-Magas láz, és eltört az arccsontom - tudattam én is állapotomat.

Érdekes... Álmomban mindketten teljesen egészségesek voltunk. Alakja már szinte teljesen kivehető volt, bár még mindig átlátszott.

-Mi ez az egész? Miért álmodom ezt? Miért vagy áttetsző? - mindez olyan hülyén hangzik.
-Igazából... Talán... Lehet hozzá köze, hogy én kómában vagyok...
-Micsoda?! Hogyhogy?! Mi történt? Miért nem mondtad, mikor... -félbe szakítja kitörő pánikomat.

-Mikor az utcán leütöttek, én nem ájultam el. Ahogy futottam, azt hiszem a rablóknak elege lett a folyamatos szökésekből, mert aztán durván felkentek a limó szélvédőjére. - kezemet szám elé kapom. Lesokkolt. Hatalmas gombóc növekedett a torkomban, gyomrom görcsbe rándult. Egy könnycsepp gördül végig arcomon.
-Kómában vagy? -ismétlem és nagyot nyelek.
-Igen.
-Azt sem tudhatod melyik teremben vagy? - próbálkoztam hátha kiszökhetek és megkereshetem, de maga a kérdés is baromság volt.

-Nem. De most nem ez a lényeg. Meg kell tudnunk, miért raboltak el.
-A szobatársam szerint ez egy játék, de én nem hiszem...
-Én sem gondolom.
-Egyáltalán, hogy lehetséges, hogy mi most így beszélgetünk?
-Ez is jó kérdés.
-Biztosan csak álmodom az egészet.
-Nem! Hiszen én is látom, hallom, itt vagyok.
-Ezt mondhatnád az álmomban is - emlékeztetem.
-Igaz. Mindegy ezzel ne foglalkozz. Így vagy úgy, de válaszokat keresel, és lehet, hogy kapsz is. Hiszen, ha még álmodban is ezen elmélkedsz, talán gyorsabban találsz megoldást.
-Igen. Térjünk vissza az ügyre. Van ötleted? - kérdezem.
-Nem igen... Talán... Áh nem... Neked?-kérdezi kevés reménnyel, sejtve válaszomat.
-Az egyetlen használható ötletem az volt, hogy kereskedelem... De a szobatársam leintett.
-Ki ez a szobatárs?
-Egy elég félelmetes srác... Mindig rettegek elaludni mert tudom, hogy ott van. A neve Aaron. Ő a tizenhetes. Amúgy nem tudom miért is félek tőle... Van valami a nézésében... Amitől az ember sikítófrászt kap...
Hosszú csönd állt be.
-Próbáljunk meg ezen az úton elindulni. Mik ezek a kódok meg sorszámok?-szólt végül Kiley.
-Mondjuk... talán azt jelzik kit, hanyadikként raboltak el vagy... Lehet, hogy a számok mennyiségének köze van az emberi értékekhez? - tettem föl a kérdést.
-Érdekes felvetés... És, ha van, vajon milyen rendszer alapján? - Kiley halványodni kezdett.
-Ilyenkor mi történik?
-Nem tudom! Lehet, hogy... lehet, hogy ilyenkor közelebb kerülök a tudatomhoz... Talán kijuthatok a kómából...
-Jó lenne. Majd beszélünk... Ha tudunk... - eltűnt.

Nem tudhatom, mi történt. Szinte biztos vagyok benne, hogy csak álmodtam. Magamtól nem találhatom ki, milyen állapotban van. Ugyanakkor... egy kicsi esélye talán mégis lehet, hogy tényleg Kiley-val beszélgettem az imént. Mindenesetre, egy dologban biztos lehettem. Feladatom, most a feltett kérdés megválaszolása lett. Csakhogy nem igen jutottam dűlőre, az abszolút képtelenség és a legegyszerűbb megoldás között.
Sokáig latolgattam a lehetőségeket... Majd elkövettem, egy hatalmas baromságot.

-Szerinted milyen kapcsolat lehet az emberek és a számuk között? - fordítottam tekintetemet Aaronre. Ő épp aludt, melyet eddig nem vettem észre. Arca néha zavart rándulásokba húzódott. Megkönnyebbültem, mert ahogy kimondtam a kérdést, rögtön meg is bántam.

-Talán semmilyen összefüggés nincs köztük - mondja az új lány. Körül nézhettem volna... Nem tudtam, hogy ébren van.
-Ez is egy lehetőség - válaszolom, meglepettségemet meg sem próbáltam palástolni.
-Quinn vagyok. Szerintem semmi közöm, a huszonhármas számhoz. Te pedig... - elgondolkozott, mintha már ismerne valahonnan, és memóriájában kutatna ki létem után. Nyitottam volna a számat, hogy bemutatkozzak... - Willow. Azaz... Hatos. Igaz? - előzött meg.
-Igen... De ezt meg mégis honnan tudod?
-Gondolat olvasó vagyok - jelentette ki, mintha az egy teljesen általános dolog lenne.
-Gondolat olvasó? - ez utóbbi megszólalásom, inkább cinikus kijelentések, mint kérdésnek hallatszott.
-Mi van? Talán még nem hallottál róla?
-Hát... Azt hiszem nem úgy, ahogy te érted. Csak tudod... ilyen sci-fikben meg hasonlókban.
-A gondolatolvasás valódi képesség. Igaz, nem minden helyen.
Szólásra nyitottam a számat.
-Minden lépésedet előre látom. Mint egy értelmetlen, abszolút nem fair sakk játszma. Furcsa nem?

Minden erőmmel azon voltam, hogy ne gondoljam idegesítőnek, felvágósnak, meg ilyesmi. Alapvetően kedvesnek és egész szimpatikusnak tűnt. Nem volna jó, ha magamra haragítanám, megbántani sem akartam. Persze mindezt úgyis hallja, így valószínűleg, már késő.

-Nekem is szimpatikusnak tűnsz. És persze senki sem tökéletes, nyilván nem haragszom meg, ha észleled, szociális hibáimat - úgy tűnik, az okosat is a listához csaphatjuk. Nem sok tini beszél ilyen választékosan.
-És nem tudod valahogy... Kikapcsolni ezt a képességedet?
-De, igen. És persze. - válaszolt, fejemben feltett kérdésemre, miszerint: megtennéd, hogy pihenteted?
-Köszönöm. Kérdezhetek erről a dologról?
-Ne kímélj - sóhajtott. Bizonyára már százszor el kellett mondania ugyanazt.
-Honnan ered ez az egész? A képesség. Hogy tudod irányítani? Sokat kell gyakorolni, hogy úgy használd ahogy akarod? Ahogy kell? Nem szívás ez az egész? Hisz... Nem lehet mindig jó bele látni az ember fejébe...
-Érdekes... Valahogy a te gondolatmeneted...annyira eltérő a többitől... Na mindegy. Szóval. Ez egy vele született adottság, nem lehet meghatározni, honnan ered. Én rengeteg gyakorlatot végeztem, hogy irányítani tudjam saját akaratom szerint. És igen, az esetek túlnyomó többségében, nem olyan előnyös tulajdonság. Persze nem állítom, hogy nem lehet segítség. Épp ellenkezőleg. Hatalmas fölényt nyújt, mondjuk egy vita, vagy... igazából bármi során.
-Aha. Akkor végülis te örülsz neki?
-Inkább úgy mondanám, hozzászoktam.
-Értem.
-Sajnálom, de muszáj volt tovább olvasgatom, akárhogy is megígértem, hogy nem fogok. Csak szeretném megjegyezni, a gondolkodásod... nagyon furcsa... Mintha... Mintha egy másik világban lennék. Illetve... Mintha a te agyad lenne ott. Nem szoktál furcsákat álmodni? Mert az előző... Azzal a barna hajú lánnyal elég érdekes volt.
-De. Szinte mindig. De főleg mostanában - a Kiley-val való álom, messze nem a legfurább tudatalatti képsor volt. Rengetegszer jártam különösebbnél-különösebb helyeken, időkben, meg hasonlókban... - Sokszor gondolkoztam már rajta, hogy szinte mindig, annyira máshogy értelmezem a dolgokat... Valószínűleg nincs minden rendben idebent. - kopogtatom meg a koponyámat.
-Épp ellenkezőleg. Szerintem a fordított logikád nagyon érdekes.
-Ez nem feltétlenül jelent jót.
-Mennyivel könnyebb lenne, ha te is tudnál olvasni a gondolataimban! - sóhajt fel Quinn, és lehajtja fejét. Majd hirtelen emeli fel, szeme tágra nyitva. Sugárzóan mosolyog. - De végülis, nem lehetetlen, hogy megtanítsam.
-Tényleg? - kérdezem, mindenféle érdeklődés nélkül.
-Én is meg tanultam valahonnan.
-Csak persze nálad ez vele született...
-Igen, de elme gyakorlatokkal képesség nélkül is kifejleszthető.
Meg sosem tanithattam senkit, bár mindig is akartam.
-Hát... Jó... Ha tényleg kedved van hozzá... - egyeztem bele. Nem igazán hiszem, hogy ez tényleg létező dolog, de ártani nem árthat.
-Szuper!
-Mikor kezdünk?
-Szerintem most egyikünknek sincs sok dolga...
-Oké... - furcsának találom a lány lelkesedését. Nagyon zavart, nem tudom mikor van igazán "kikapcsolva" különleges érzéke. Vigyáznom kell mit gondolok, nem csak, hogy mit mondok.
-Akkor, kezdjük - szól izgatottan.