Rabok fogságában

Életben...

Kinyitom a szemem. Orvosi szoba szag van. Talán mert ott is vagyok.
Egyedül fekszem az apró terem egyetlen ágyán.
Aaron ül a mellettem levő széken. Meg akarom támadni. Mit keres itt? Mitől ilyen nyúzott? Kérdések százai merülnek fel bennem.
Leveszem a lélegeztető maszkot, - nehezen mert az ágyhoz van kötözve karom lábam - mire észre veszi, hogy eszméletemnél vagyok.

-Willow! - felpattan, szeme könnyes.
Nagyon gyorsan közeledik hozzám. Minek ment meg, ha aztán most megfolyt? A kínzás miatt? Ennyire talán még ő sem kegyetlen... Vagy mégis? De van valami fura. Az arca nem vérszomjasságot tükröz... Túl gyors, túl közel. Nagyon hirtelen történt az egész, nagyon gyorsan és nagyon érthetetlenül.
Aaron megcsókolt.

El akarom tolni magamtól, de a karjaimat lekötő szíj nem engedi.

-Te meg mit művelsz?!! - üvöltök.
-Sajnálom. Ez nagyon fura volt. Tudom, bocsánat. Nem tudom... Mit-

A fiú teljesen máshogy néz ki és máshogy viselkedik. Arcán egész máshogy játszanak az izmok. Talán le is van fogyva... Nem ennek ismertem meg... Hihetetlenül furcsa és nagyon félek. Biztos vagyok benne, hogy ez is valami féle őrült tervének egy része.

-Aaron könyörgöm ölj meg! Ölj meg én ezt nem bírom tovább! Ölj meg! Kérlek! - sírok és minden porcikám fáj miatta. Nem maradt reményem.  -Beleőrülök! Elérted már amit akartál, elég!! Ölj meg! ÖLJ MEG!! - örjöngök.
-Nem tehetem. Nem tehetem meg Willow - a szőkés barna fiú is sír. - Hidd el- nem folytatja.

Megfogja kezeimet.
Nem értem mi folyik itt, de teljesen komolyan bele fogok őrülni.

-Elmondom mi történt az elmúlt néhány hétben.
-Néhány hét? Kómába estem?
-Inkább amolyan mesterséges kómába... Félig ez hosszú mindegy, de nagyjából igen.
-Mi? Dehát- akkor- Mi van a csapatommal? Mi- ujját szájára teszi és lepisszeg.
-Elmondom. Mi állunk nyerésre egy hajszállal, de minden hadifogjot épségben haza juttattunk a ti helyetekre. Kicsit megemelkedett a háborús áldozatok és a sebesültek száma is a mi oldalunkon.
Én félre vonultam a fő vezetőségből egy kis időre és most csak alvezérként indulok harcaba.
-Tudod ki vette át a vezetést nálunk?
95?
-Nem tudom... Talán négyes.

Aaron minden szava folytogat. Szó szerint. Nem kapok levegőt.
A fiú látja ezt és felteszi rám a lélegeztetőt.

-Most inkább térjünk át rád. Nyilván tudod, hogy nem sikerült leszúrnod magad. Talán azt is tudod miért, de azért elmondom.
Egyrészt rossz helyre szúrtad és csak a tüdődet lyukasztottad át, másrészt nem volt elég erős, így nagyjából a mellkasi csontok védtek. A sérülés nem nagy, hamar meggyógyul. Azonban a többi... - megköszörüli torkát - sérülésnek kell még úgy két hét. Az után magam gondoskodom a haza szállításodról.

-Haza szállítás? - veszem le ismét a lélegeztető gépet. - Komolyan azt hiszed beveszem, hogy elengedsz?
-Elengedlek. Nem kell hinned nekem.
-Mi ez az egész? Avass be a drága tervedbe. Tudod mint a filmekben a gonosz. Ígérem nem fordítom ellened.
-Hmm a gonosz. Hivatalos elismerés? -Mi ez a hirtelen váltás? - folytatom meg sem hallva kommentjét.
-Váltás? - kérdez vissza.
-Ezidáig állandóan bámultál gyilkos vigyorral a képeden és a halálomat ígéregetted. Most, hogy itt vagyok nem kapom meg? És mi ez a hirtelen "gyengédség" - mondom affektálva.
-Gyengédség? - visszhangozza a barna szemű fiú értetlenül.
-Rosszul hallasz? Ne ismételgess, válaszolj! Milyen játékot űzöl? Minek a kínzás, minek a megmentés, minek a csók minek ez az egész?! Nem akarok bele őrülni, ha ez a célod, tudod, hogy úgyis megtalálom a módját, hogy vége legyen! TUDOD JÓL!
Fájdalmamban felnyüszítek, megerőltetem magam.
Aaron megnyomkodja az infúziós zacskót. Fájdalomcsillapító lehet benne...
Az e-féle kedves gesztusai ijesztenek meg a legjobban. Elsírom magam.

-Mi a baj? - kérdezi és vissza ül a székbe ahol az ébredésemet várta.
Két kezével közre fogja az enyémet. Kihúzom onnan mert még jobban megijeszt.
-Nagyon hideg a kezed... - jegyzi meg -
Mindegy. Mi a baj?
-TE! - szakad ki belőlem és még keservesebben ráz a félelemből eredő sírás.
-Félsz tőlem? - kérdez nyugodt hangon. Mintha... csalódás vegyülne benne.
Hevesen rázom a fejemet.
-Nem. Nem félek - nyugtatom magam a válasszal.
-Mitől nyugodnál meg?
-Ha elmondanád az igazat!!! - kiabálok és mint egy őrült próbálom kibontani magam a szíjak fogságából.
A fiú erre kioldja őket. Annyira megijedek, hogy az eddig elfolytott sikoly felszakad torkomból.

-Milyen igazságra gondolsz?
-Miért kínoztál meg, miért sírtad el magad, miért nem öltél meg? Miért akarsz minden áron életben tartani?! Már kérdeztem! Nem válaszoltál.
-Azért kínoztalak meg, mert nem volt más választásom - szememet forgatom.
-Mindig van másik választás, tudod nagyon jól.
-Olyan nem, amellyel életben tarthatlak. A feletteseim és az egész undorító szervezői gárda miatt akik a kamerákon át kukkolnak.
-Minek tartasz életben?
-Erre magadtól is rá jössz.
-Jó lenne, ha segítenél kicsit.
-Már megtettem. Csak gondolkozz. Most megyek.
Várnak a parancsnokságon.

Hogy érti, hogy már megtette? Nyilván azért tart életben, hogy kínozzon. Csak jó színész. Na... De ennyire? Igen. Igen, ilyen jó színész. Csak ez logikus. Próbáltam másra vezetni az okokat és következményeket, de mindig csak ide jutottam vissza.

Mikor a fiú vissza tért nem szóltunk egymáshoz vagy negyed órán keresztül.
Ő ült a helyén, a kis széken én meg hagytam.

-Segíts! - tör ki belőlem.
-Mondtam: már megtettem. Nem fogom kimondani helyetted.
-Mégis mit?
-Tudod te azt. Okos vagy. Kitalálod.
-Mi van, ha nem? Meddig kell várnom?
-Annyira az orrod előtt van, - sóhajt - kizárt, hogy ne vedd észre.
-Mi? Istenem! Azt mondtad elmondod az igazat. Nem mondtad el.
-Nem mondtam ilyet. És kettőnk közül nem én hazudok - teszi hozzá halkan.
-Oké, én miben hazudtam?
-Nem tudom, de az összeesküvés elméleteid nem túl... jók. Tévedsz, ha azthiszed kínozni akarlak.
-Mit higgyek?
-Ennél már tényleg nem segítek többet.
A nap kis hátra levő részét csöndben töltöttük.
-Szuggerálni fogsz miközben alszom?
-Nem.
-Akkor mikor mész?
-Miután elalszol.
-Nehéz lesz, miközben tudom, hogy egy gyilkos őrzi az álmaimat.
-A gyilkos csak arra vigyáz, hogy édesek legyenek az álmok - húzza pimasz félmosolyra ajkait.
-Dilinyós - morgok és húzom össze szemöldömet tágra nyitott szemeim felett, majd elfordulok.

Éjfél körül fájdalomra keltem, Aaron a székben aludt. Idióta - gondolom és vissza alszok.
Hajnal három - négy között is fölébredtem. Akkor már nem volt itt, a fiú. Egyszerre nyugodtam és ijedtem meg a ténytől. Mint, ahogy a társaságában egyszerre érzem magam hatalmas veszélyben és tengernyi biztonságban.
Ha tényleg az a terve amit mond, akkor ő az egyetlen eszközöm a vissza jutásra. 

A következő két hétben minden nap megkérdezte, tudom-e már miért tart életben. A válszom továbbra is nem volt.
Bosszantó. Mit kell így titkolózni?