A kamera másik oldalán

Első fejezet 1. rész

- Anya. Nem fogok elkésni – sóhajtok fel. Éppen a pulóverembe ujjába dugom bele a karomat, mikor az anyám kiabálását hallom meg lentről. Magas, éles hangszínem tőle örököltem. Elég csak megszólalnunk, és máris kiabálásnak hat.
   - Kérlek, egyszer az életben ne vitatkozz velem, és igyekezz – szól be az ajtómon, ezúttal feljőve az emeletre. Megrántom a copfomat, majd felkapom a hátamra a táskámat. A bőröndöm fogantyúját megragadva kilépek a szobámból. Becsukom magam mögött az ajtót, és újra búcsút mondok az ismerős kék falaknak, és a friss virágillatnak. Anya a folyosó falának dőlve vár. Rövid haja kócos, nemrég ébredhetett csak fel.
   Mindig ez volt nálunk a szokás, ha hosszabb időre mentem el. Anya és apa felkelt mikor én is, és elbúcsúztak tőlem, lehetett bármennyire is korán. Régen még a reptérre is kivittek, de biztosítottam őket arról, hogy erre semmi szükség nincsen, feküdjenek csak vissza. Részben ez az oka annak, hogy maradásra bírom őket, részben pedig az, hogy az elválás mindig nehéz. Alig vagyok itthon, folyton dolgozom, ha meg hazaérek pár nap múlva mehetek is el újra. Mindannyiunknak csak rosszabb lenne, ha elhúznánk a búcsúzkodást. Persze szinte minden egyes nap beszélünk, nem törődve az időeltolódással, de a képernyő és a valóság között igazán nagy a különbség, a családom már csak tudja.
   - Biztos mindened megvan? – kérdezi anya ásítva. Gyorsan végig nézek magamon, és számba veszem mit felejthettem el elcsomagolni. Úgy számolom semmit nem hagyok itthon, de Murphy törvénye, hogy mikor odaérek és kipakolok, biztosan valamit itthon felejtek.
   - Biztos. Maximum utánam postázzátok, ha itt hagyok valamit, esetleg veszek másikat. Nem egy őserdőbe megyek anya – lágyan elmosolyodom. Tudom mennyire félt. Nem zár ketrecbe, de tény, hogy mióta az eszemet tudom korlátozva vannak egyes dolgok. Nem támogatta az álmomat sem, hogy operatőr legyek, mert be kell utaznom a világot hozzá, ha a helyzet úgy kívánja. Majd mégis engedett, mert tudta, hogy ez fontos nekem, és nem élhetek elzártan a világtól.
   Nem utolsó sorban pedig a családunk a filmforgatás világában él. Édesapám híres producer volt, mára már visszavonult, de a hírneve nem csillapodott. Rengetegen kéri a segítségét. Rendezők, forgatókönyvírók, régi operatőr barátok. Szívesen segít, de úgy gondolta eleget állt már a kamera másik oldalán, már csak élvezni szeretné a filmeket, amivel nincs is baj. ,,Egyszer mindenkinek lejár az ideje."- ahogy apám szokta mondani. Anya is a filmpiparban dolgozik ő viszont még mindig e körökben mozog. Stylist, vagyis ő öltözteti a színészeket, szerzi be a ruhákat, szablya rájuk. A különbség annyi, hogy ő nem utazik, hanem itt marad Los Angelesben, és az itteni stúdiókban dolgozik. Nem akarja apát magára hagyni, ráadásul én már járom a világot, akkor neki miért kelljen? Nem mellesleg pont egy film forgatásán ismerkedtek meg. Hátha rám is ugyan így talál a szerencse. Nathaniel is ebben a világban dolgozott. Annyi a különbség, hogy ő irányította a kaszkadőröket. Vagyis amolyan kaszkadőr volt ő, is de nem egészében. Járt képzésre, és filmekben is benne volt, de inkább tanított, mint forgatott.
   - Annyira hiányozni fogsz – könnyek gyűlnek a szemébe, és szorosan megölel. A vállára támasztom az állam, és szomorkásan elmosolyodom. Anya alacsony nő, le is kell hajolnom mikor megölelem, de mégis úgy érzem magam a karjai közt minden pillanatban mintha egy erődítmény falai védenének.
   - Ti is nekem – megpuszilom az arcát, majd elhúzódom. Ha nem indulok el időben lekésem a gépet, és oda a munkámnak.
   - Gyere, apád a konyhában van – a lépcső felé hesseget. Miközben elmegyek mellette látom ahogy lopva megtörli a szemét. Mindig is érzelgős volt, ezt a tulajdonságot nem örököltem tőle. Inkább apám kemény érzéseit kaptam, ami nagyon jól is jön a filmvilágban, hiszen rengeteg az utálkozó ember manapság. E tulajdonságnak hála, ma már leperegnek rólam a sértő vélemények, a fenyegetések vagy a dühös megszólalások. Azok véleményét veszem magamra kikkel együtt dolgozom, mert tudom, hogy segíteni akarnak. A segítség pedig kölcsönös, mert nincs rendező operatőr nélkül, és nincs operatőr rendező nélkül. Kiegészítjük egymást, egy csapat, egy család vagyunk, így meghallgatjuk a másikat, és megfogadjuk a tanácsát. Mások véleménye nem lényeges ilyenkor.
   A bőröndömet magam után húzva indulok el a folyosón, a családi képekkel szegélyezett falak mentén. Középről, úgy szemmagasság környékéről hiányzik egy fénykép. Én vettem le, mikor még először mentem el itthonról egy hónapokon át tartó forgatásra. A kép apa egyik forgatási szünetében készült, mikor anyával meglátogattuk. Apa átöleli anyát, a háttérben pedig én lesek bele a kamera lencséjébe. Ez volt az a nap mikor megszerettem az operatőr munkát, és eldöntöttem, hogy ha felnővök én is olyan leszek, mint apa. Elismert operatőr, kinek a munkája kiemelkedő. A kép mindig a táskámban lapu, szélső oldala behajtva, pont a kamera előtt. Kicsit gyűrött ezen a hajtáson kívül, és foltos hiszen már vagy tíz éve készülhetett. Milyen jó nap is volt az! Soha nem fogom elfelejteni.
   Ha nem tudnák a szomszédok, és az utcában lakók, hogy itt egy lány is lakik, könnyen azt lehetne mondani, hogy csak egy házaspár él itt. Szinte nem is lakok itt, csak a szobán, és a lakásban lévő képek a bizonyítéka annak, hogy az itt élő házaspárnak valóban van gyereke. Vicces igaz? Mintha egy párhuzamos világban léteznék csak, és senki nem ismerne engem a szüleimen kívül. A helyzet viszont mégsem vicces, mert bárcsak ne így lenne. Bárcsak itthon lehetnék többet, és nem lenne mindig bűntudatom, ha kiteszem a házból a lábam. A régi szokások elmaradoztak, nem ültetek virágot anyával, mert mire odakerülne a sor én már egy másik államban vagyok. Nem járok el apával focimeccsekre már, mert mindegyik akkor van, ha éppen dolgozom. Megszakadt valami, mikor tizenhétévesen eldöntöttem, hogy rendesen fizető állást vállalok. Az érettségi után pedig levelezőn végeztem el az egyetemet, és közben is dolgoztam. Az elmúlt évekre gondolva tényleg olyan vagyok, mint egy szellem, aki néha hazajár kísérteni a családot.
   - Már megint elmész. Milyen egy tékozló gyerek lettél – köszönt apa ahogy leérek a konyhába. Rosszallóan a fejét csóválja, de a szája sarkában mosoly bujkál. Mindig viccel próbálja palástolni a szomorúságát. Nem mondja ki hangosan, mert sosem szeretett elérzékenyülni, de hiányzom neki. Apás lány vagyok mióta megszülettem, és valljuk be sokkal fiúsabb vagyok, mint az egy lány lehet. Mármint ahogy mondani szokták, mert személyes véleményem szerint teljesen mindegy kinek milyen a stílusa, azt vesz fel, és úgy viselkedik ahogy akar.
   - Nemsokára visszajövök. Ne add ki a szobám idegen embereknek – fenyegetően felemelem a mutatóujjam, és megrázom. Mély hangján felnevet, én pedig nem bírom megállni mosolygás nélkül. Nekem sem megy túl érzelgősnek lenni, a kényes, vagy nagyon lelki pillanatokat viccekkel próbálom elkerülni. Sohasem tudtam kezelni a lelkiző helyzeteket, ami néha kifejezően dühített, főleg mikor egy barátnőm itt aludt a gimi ideje alatt. Az ilyen esetekben inkább csendben ültem, és végig hallgattam másokat, hiszen mindenki tudja, hogy hallgatóságnak jobb vagyok, mint beszélgető társnak.
   - Még meggondolom. Az attól függ milyen gyorsan sietsz haza – mondja komolyan. A bőröndöm a folyosó közepén hagyom, és leülök apával szemben az étkezőasztalhoz. – Mennyi idő a forgatás? – kérdezi elhagyva a vicceket.
   - Öt hónap biztosan. Ez most az egyik leghíresebb könyv az elmúlt két évben a fiatalok körében. A stúdió tökéletes produkciót vár el, mindegy nekik mennyibe fog kerülni. Ha sikerül összehozni a bevétel meghaladja a kiadott költségeket annyi fiatal fog a mozikba járni. Legalábbis ők így hiszik – vállat vonok. Mindketten tudjuk, hogy sosincs egy fix időpontja a forgatásoknak. Olyan nincs, hogy hamarabb végezzünk, olyan viszont van, hogy elhúzódjon még több hónapra.
   - Sosem hallottam még erről a könyvről. Te már igen? – kérdezi összeráncolt homlokkal.
   - Elolvastam, mert nem akarok tudatlanul odamenni. Nagyjából egyezik a forgatókönyv az eredetivel. A természet hercege. Ez a címe. Nem rossz, és van benne fantázia – a terítő szélén lévő rojtokat piszkálom. Gyűlölök búcsúzkodni. Mintha sosem látnám őket többé.
   - Te leszel az operatőr. Szenzációs filmet fogsz leforgatni – vágja rá büszkén. Felemelem a fejem, és mosolyra húzom a számat. Sötétékék köntöse össze van kötve a hasánál, fekete haja kusza, kék szemében fáradtság csillog. Egy pohár gőzölgő kávé van előtte, amiből most kortyol is egy jó nagyot. Olyan, mint én. Ha felkeltik sosem tud visszaaludni, de nem bánja ezeket a perceket.
   - Köszönöm, de nem csak rajtam áll. Bár minek is mondom úgy is tudod – lemondóan legyintek.
   - A mi időnkben még minden más volt. Nem ilyen Csodaországban játszódó filmek voltak.  Akkor még nem is volt zöldháttér, hanem rengeteg jó kis csata jelenet. Imádtam lefilmezni őket. – szinte látom a szemében ahogy évekkel ment vissza a múltba. Néhány ilyen film forgatására én is emlékszem. De hát, hiába siratjuk azt, ami volt. Volt, volt, elmúlt. Az idő rohan, a világ pedig próbál lépést tartani vele. A technika fejlődik, és nem mindig jó irányba.
   - Ezért vonultál vissza? – kérdezem tőle. – Emlékszem, nagy sajtóbotrány volt mikor bejelentetted. Egész Hollywood gyászolta a világhírű operatőrt. Mindig azt hittem, hogy elfáradtál, de sosem mertem megkérdezni, mert néha észrevettem, hogy a régi fotóalbumot nézed, és a forgatásokról elhozott relikviáidat. Nem akartam, hogy esetleg rosszul érintsen a téma – magyarázom meg a hirtelen jött kérdésemet. Alig van már csak időnk, a taxi hamarosan itt lesz, nekem pedig megint hónapokra távol kell lennem tőlük. Úgy gondoltam ideje volt már megkérdeznem.
   - Nem nekem való a modern világ. Úgy gondoltam jobb előbb abbahagyni, míg nem maga Hollywood rúg ki miszerint túl régi vagyok már nekik. El is fáradtam már, hisz majdhogy nem negyven éve koptatom a stúdiók padlóját. Ráadásul teret kell adni a fiatalságnak – kezével felém int, de látom a szemében a szomorúságot. El sem tudom képzelni mi lenne velem a kamera ismerős érintése, a nyüzsgés, a ragasztó illat, a zöld ponyvák, és az összecsukható fa székek nélkül. Mintha magamat adnám fel, és annyira sajnálom apát. Ő tudja mi a jó neki, és lehet igaza is van. Egy biztos, sosem fogja elfelejteni, hogy mit adott a világnak.
   Részben ezért is vonzott ez a munka. A filmek sokáig fent maradnak, nemzedékek nézik meg őket újra és újra. Rengetegen nőnek fel a színészekkel együtt, vagy a filmeken. A világnak adsz valamit magadból. Valami értékeset. Nem az idődet, egyáltalán nem. Maradandót alkotsz, és évekkel később is büszke leszel rá. Azt veszed észre, hogy egy pillanatkép a filmből felkerül pólókra, vagy egy mondat szállóige lesz. Valaki magára tetováltat valamit, ami a filmhez kapcsolódik, valakinek megváltoztatja az életét. Sosem tudhatod, mit hozol ki másokból, és a szívem akkor telik meg boldogsággal, ha az elégedett emberek arcát látom akik azt mondják: ,, Igen. Ez a film nagyot szólt."
   - Nem hiányzik? – kérdezem.
   - Minden nap, de jól döntöttem. Itthon vagyok anyáddal, bepótoljuk a munkával töltött éveket. Nem kívánhatnék mást, mindenem megvan, és így kellett történnie. A mi lett volna, ha pedig nem lényeges – bölcs szavai mindig utat találnak a szívemhez. Apa tanácsait szoktam a legjobban hiányolni hosszú útjaim során. Néha fel is szoktam hívni mikor elbizonytalanodom magamban. Az ő szava ér számomra a legtöbbet, és ez mindig is így lesz.
   - Itt a taxi – szól be anya a nappaliból.
   Előre hajolok, és megszorítom apa asztalon nyugvó kezét, majd felállok, és megölelem. Beszívom jellegzetes illatát. Ilyenkor úgy érzem mindjárt elsírom magam, holott nem vagyok egy érzelmes ember. Megpaskolja a hátam, majd ellépek tőle.
   - Vigyázz magadra – mondja búcsúzóul. – Szeretlek.
   - Én is – megragadom a bőröndöm fogantyúját, és elindulok az előszobába. Gyorsan felkapom a sportcipőmet. A repüléshez sosem húzok elegáns cipőt. Igazából szinte soha, kivétel a premierek, de az szinte évente egyszer van. Vagy egy díjkiosztó, de ott csak vendég vagyok, fel sem tűnne senkinek, ha a jó öreg Adidasom venném fel.
   - Szia! – gyorsan megpuszilom anyát, aki a karjaiba zár, és jól megszorongat. Majd kilépek a ház ajtaján, és hagyom hadd csukódjon be mögöttem.
   Felemelem a bőröndömet, és lemegyek a lépcsőn. A fából készült veranda ismerősen recseg a lábam alatt. Annyiszor maradtam ki éjjelente kiskoromban, hogy már csak látásból is, de tudom hova kell lépni, hogy hangtalanul besurranj a házba. Átvágok a kis első kerten, melyet anya virágoskertje díszít. A tavasz eljöttével, újra nekifogott a kerti munkának, így sajnos apa is fűnyírásra van kárhoztatva.
   Ahogy kilépek a kiskapun összefogom magam előtt vékonyka, fehér kardigánom. Március tizenhetedike van, kettő nap múlva kezdődik a forgatás. Az idő Los Angelesben ilyen tájt már szinte nyárias, de hajnalok hajnalán vagyunk, így a levegő, az óceán felől jövő frissítő szellővel együtt egy kicsit hűvös. A kardigán alatt egyébként egy fekete trikó van, és egy sötétkék, magasított derekú farmert vettem fel. A fejemre toltam a napszemüvegem, ami inkább hajpántként szolgál.
   - Segítek – kiszáll a taxiból a sorfőt, és készségesen elveszi a bőröndömet. Beteszi a csomagtartóba, míg én beülök a hátsó ülésre. Kinézek az ablakon, és szomorkásan elmosolyodom. A tudat, hogy várnak haza megmelengeti a szívem, de közben ott van az is, hogy mennyire maradni szeretnék.
   - Köszönöm – mondom mikor beszáll. – A reptérre legyen szíves – adom meg az úticélt. A sofőr bólint, és kifordul az útra. Utoljára rápillantok a barna festésű családi házunkra, majd előre szegezem a tekintetem. Minél tovább bámulom annál jobban fog fájni a szívem.
   - Melyik terminálig vigyem? – kérdezi, miután ráfordul a főútra. A reptér nincs messze, a város fényeit pedig kezdjük magunk mögött hagyni. Alig van még forgalom az úton, hiszen hajnali négy óra lehet. Akik munkába mennek még csak most kezdenek felébredni. Bár az üvegtetőn kinézve látok néhány felszálló repülőt, de semmi egyéb nincsen. Minden olyan nyugodt, egy óceánparti nagyvároshoz képest.
   - A C terminálhoz legyen szíves – válaszolom.
   A kezembe veszem a telefonom, és megnyitom a chatet. Ebony elérhető. Gyorsan ráírok, hogy ott van e már, vagy várjam meg kint. Szinte azonnal visszaír, miszerint a hatalmas sor kellős közepén áll, a becsekkolásnál így ráérek. Majd menjek oda hozzá, mert nem érezte értelmét még több embert magunk elé engedni.
   Ebony sminkes, akivel négy éve találkoztam. Körülbelül négy éve. Együtt dolgoztunk egy produkción, ott lettünk jóban. Szinte véletlen, hogy utána együtt küldtek minket a filmekhez. Jó csapatot alkotunk, hiszen tudja mire gondolok, ha azt mondom el kél egy kis igazítás. Imádom ezt a mindig vidám lányt, és szerencsés vagyok, hogy találkoztunk. Mindkettőnk élete rohanás, és szinte nincs egyetlen állandó személy sem mellettünk, de így most találtunk egy barátot.
   A taxi megáll, én pedig a hátizsákomba süllyesztem a telefonomat. Kiszállok, és mikor a sofőr a lábam elé gurítja a bőröndömet, hálásan köszöntetet mondok, és kifizetem az utat. Borravalót is adok persze, majd elválnak útjaink.
   A repülőtér igazi kolosszus. A vastag fehér vasakat hatalmas üvegablakok kötik össze, melyen megcsillan a napfény. A Los Angeles International Airport felirat neonkéken világít a napkelte színeiben. Az épület előtt taxik sora húzódik, kisebb személybuszokkal együtt. A reptér mögül repülők emelkednek fel, és hallatszik a hajtóművek folyamatos munkájának hangja. A kétszárnyú ajtó magától nyílik, de annyi ember özönlik rajta ki, és be, hogy szinte be sem csukódik. Az autóknak sofőrök támaszkodnak, névtáblákkal a kezükben, és az embereket figyelik. Mindenki nagy bőröndöt húz maga után, hátukon hátizsák feszül. Van, aki a gyerekével kiabál, és olyan is van, aki egyedül siet át az emberek csoportjain.
   Elindulok az ajtó felé, és igyekszem nem áthúzni az emberek lábán a bőröndömet. Csendben haladok, félig még álmos is vagyok, másrészt hallgatom a különféle nyelvek keveredését.
   Los Angeles mindig felkapott volt a turisták körében, így sokan látogatnak ide. Nem csak Amerikából, hanem Európából is. Különféle nyelveket beszélő embereket találhatsz nem csak a reptéren, hanem az utcákon is. Mindig is imádtam a világ sokszínűségét, de sajnos csak egy nyelvre jutott időm. Spanyolt tanultam, de alig emlékszem valamire. Nincs időm gyakorolni, spanyol színészekkel pedig nem igazán dolgozom.
   Belépek az ajtón, és mint mindig most is döbbent csenddel adózok az épület előtt. Hatalmas a belmagasság, a check-in pultok mögött lévő ablakokon a parkoló repülőkre, és a kifutópálya egy részére tekinthetünk. Sok pult van, különféle légitársaságok logóival ellátva, és persze elválasztva az első, és a turistaosztály pultjai. Emberek sora kígyózik minden felé, nem is lehet átlátni ki hova áll sorba. Félre állok, és Abonyt kezdem keresni a szememmel. Ebony hollófekete haja, mint egy jelzőfényként szolgál nekem. Gyors bocsánatkérések közepette átvágok a soron, és hallom a piszmogásokat miszerint előre furakodok. Ilyenkor kicsit rosszul érzem magam, de igaza volt Ebonynek, ha nem áll be a sorba akkor az épületen kívül kellene várakoznunk. Gyorsan befurakszom mellé, mire rám pillant.
   - Azt hittem sosem jössz – köszönt. Haját befonta, de így is vagy a háta közepéig ér, az amúgy hosszú haja. Barna szemét szempillaspirállal emelte ki, más smink nincs rajta. Nem is kell neki, hiszen a bőre makulátlanul szép. Egy farmer és egy pulóver van rajta. Kényelmes választás egy pár órás repülőútra.
   - Öt percet késtem – nézek az órámra. Rosszallóan megforgatja a szemét. Igazán megszokhatta volna már, hogy szinte sosem vagyok pontos.
   - Addig egyedül kellett itt álldogálnom. Megölt az unalom – mondja, és eltakarja a kezével a száját, mert a mondat vége ásításba torkollott.
   - Most már itt vagyok, és élvezheted felhőtlen társaságom – mondom íncselkedve. Bólogat, mint aki nagyin hálás, de közben látom a grimaszt az arcán. Felnevetek, és lépek egyet előre, haladva a sorral. Körülbelül tíz ember állhat előttünk, ha azt nem nézzük, hogy valamelyik nagy család. Egy tizenöt perc és reményeim szerint reggelizhetek a terminál belső felében.
   - Elbúcsúztál? – kérdezi.
   - Persze. Bár nem szívesen hagytam ott őket megint, de ez van. Ez a munkám – megrántom a vállam, mint aki beletörődött, holott legszívesebben elcsomagoltam volna a szüleimet a bőröndömbe. Nem kérhettem tőlük, hogy jöjjenek velem, és szakítsák meg az itt lévő életüket. A családunk nemzedékek óta él ebben a házban, nem kérhetek tőlük ekkora áldozatot. Hazalátogatok, ha van rá lehetőségem, de őket nem vihetem magammal hiába akarom.
   -  Elhoztam volna Markot magammal, de szakítottunk – meglepetten nézek barátnőmre. Való igaz, hogy sok fiúval járt már, de Mark tényleg illett hozzá. Vele boldog volt, és már vagy egy fél éve együtt voltak.
   - Mi történt? – kérdezem összeráncolva a szemöldököm.
   - Kiakadt, mert újra el kell utaznom munka miatt. Hiába mondtam neki, hogy felvesszük a kinti jeleneteket majd jövünk vissza a stúdióba. Pár hónap az egész, a repülő út pedig alig három óra. Láthatjuk egymást, utána pedig már itt leszek. Azt kérte válasszak közte és a munkám között. Karrierista vagyok igen, de szerettem. Nem értette meg, így mondtam, hogy hagyjuk a fenébe az egészet. A sminkes szakmában vagyok mióta az eszemet tudom. Nem fogom feladni miatta – fakad ki nekem. Fél kézzel átkarolom a vállát, és helyeslően bólogatok.
   - Nem volt fer azt kérnie, hogy válassz közte, és a munkád között. Kedveltem Markot, de helyesen döntöttél – nyugatom meg. Tudja, hogy őszinte vagyok, és a helyében én is pont ugyan ezt tettem volna.
   Gyűlölöm mikor azt mondják egy nőnek a háztartásban van a helye. Igen ott a helye mikor családja lesz, de minden nő maga dönti el mikor jött el az az idő, hogy ő főállású háziasszony lesz. Senkit nem kötelezhetünk arra, hogy maradjon otthon egész nap. Én is karrierista vagyok, de egyszer én is otthon leszek majd a családdal, mert az fontosabb, mint a munkám. De most, míg van hozzá erőm, kedvem, és szeretem csinálni addig nem fogok felhagyni vele. Nincsen barátom, de ha lesz és nem érti meg a helyzetem, mert zavarja, hogy nagy fókuszt helyezek a karrieremre, akkor sajnálom. Én ilyen vagyok, így gondolkodom, és most még nem érzem azt, hogy háztartást kellene vezetnem. Majd annak is eljön az ideje.
   - Mikor már azt hittem komolyabb lehet a dolog, elcseszi ezzel. Miért ilyen ostobák a férfiak? – nyög fel elkeseredetten. Előrébb lépek egyet a sorban, majd azután válaszolok neki.
   - Nem mindegyikük. Csak van amelyiküknek más a felfogása. Csak mert egy valaki rosszabb, az nem jelenti azt, hogy mindenki. Nem is biztos, hogy rosszabb, csak a maga módján különleges. Lehet nem te vagy az, aki ezt a különlegességet meglátja benne, hanem egy másik lány, aki hasonlóan gondolkodik. Fiatalok vagyunk Ebony. Nézz csak rám. Előttünk az élet – mondom neki mosolyogva.
   - Te mindig tudod mit kell mondani igaz? – kérdezi mosolyogva, és nyoma sincs rajta az előbbi elkeseredettségnek. Imádom, hogy milyen gyorsan változik a hangulata, de néha bosszantó tud lenni. Nem tudom mikor van az, hogy ne szóljak hozzá mert megöl, és mikor van az, hogy nyugodtan beszélhetek neki.
   - Hollywood átka – válaszolom elhúzva a számat. Ebony helyeslően bólogat, majd odalépünk a pulthoz, mert végre mi következünk.
   Ellenőrzi a kedves nő a jegyünket, és leméri a bőröndünket. Végre sikerült elkerülnünk, hogy Ebony bőröndje átlépje a súlyhatárt. Egy címkét ragasztott a fogantyúra, majd felrakta a futószalagra, és néztük ahogy eltűnik a két bőrönd. Jó utat kívánt a nő, majd elléptünk a pulttól, hogy jöjjön a következő ember.
   - Reggeli vagy kávé először? – kérdezem, miközben a biztonsági ellenőrzés felé tartunk.
   - Mindkettő egyszerre. A gyomromba lyukat ütött az éhség, de nem bírnám ki az őrületet miután leszálltunk. Tudod milyen vagyok, ha nem iszom kávét félő, hogy kirúgatom magam az első napon – magyarázza. Sajnos igazat kell neki adnom. Mindketten kávé függők vagyunk, csakhogy, én fáradt vagyok kávé nélkül míg Ebony hisztis. Családi öröklődés, az anyukája is ugyan ilyen. Napi háromszor mindenképpen innia kell egy csésze kávét, de van, hogy több is belefér a napba. Én szinte óránként iszok, hiszen vagy hogy le sem fekszek aludni, mert reggelig tartóan dolgozok, és utána úgy is kezdődik egy új munka így nem lenne értelme ledőlni pihenni. Nem egészséges tudom, de nem szeretek félbehagyni dolgokat, és ha már egyszer belekezdtem meg is csinálom.
   Felpakoljuk a hátizsákunk a görgőkön lévő dobozok egyikébe. A nyakláncom lecsatolom, a gyűrűim leveszem az ujjamról, a telefonom is melléjük rakom be a dobozba. Öv nincs rajtam, ahogy hajcsat sem, a fülemben lévő piercingeket pedig nem fogom kivenni. A karkötőimet gyorsan lecsatolom. Én megyek először át a kapun, és megnyugszom mikor nem csipog be. Néha előfordult már, és olyankor mindig kellemetlenül éreztem magam, mert általában egy gyűrű, vagy az övem volt az oka. Ebony már nem volt szerencsés. Szórakozottan szedem ki a cuccaim a ládából, miközben azt nézem ahogy egy fémdetektort lóbálnak előtte. Persze, hogy a karkötője volt a ludas. Mindig elfelejti levenni, holott direkt szólok neki.
   - Rohadt karkötő! Úgy nézek ki, mint aki valamit csempészni akar? – kérdezi, és színpadiasan végig mutat magán. Elfojtott nevetéssel megrázom a fejem, és megsürgetem, hogy szedje össze a dolgait, mert mögötte is vannak még.
   Átsétálunk a biztonsági ellenőrzést követő bolton, ahol csokoládék, alkoholok, játékok és utazási kellékek vannak. Minden, amit megveszel, ha már csak pár dollárod maradt. Vagy csak jó érzés venni valamit, attól eltekintve, hogy egy reptére kívüli boltban sokkal olcsóbban meg tudod venni.
   - Hol együnk? – kérdezem, és felnézek az emeleten sorakozó éttermekre. Szinte minden asztalnál ülnek, és éppen a reggelijüket eszegetik.
   -  Egy szendvicset el tudnék képzelni, egy nagy pohár jegeskávéval. – mondja megnyalva az ajkait. Nevetve elindulok a mozgólépcső felé.
   - Ugyan erre gondoltam én is – teszem hozzá mellékesen.
   Ismerjük már egymás ízlését, és tudjuk mit szeret, mire gondol a másik. Néha azért ez bosszantó tud lenni, főleg két évvel ezelőtt. A születésnapunk között csak egy hét van, és én vagyok az idősebb. Ugyan azt vettük ajándékba a másiknak, egy akkoriban nagyon felkapott fekete bőrszíjas, fehér számlapot, arany keretes órát. Mindkettőnk kezén azóta is rajta van, és nagyon jót nevettünk akkor, ahogy a szüleink is. Van egy újabb egyen dolgunk a pólókon kívül.
   Beállunk a sorba. Egy olyan étkezdét választottunk, ahol te magad állíthatod össze a szendvicsedet, és még jegeskávét is lehet kapni. Ebony kéri először az övét, míg én kitalálom mit szeretnék. Majd elmondom én is a kedves fiúnak, hogy egy majonézes csirkemelles, salátás, uborkás szendvicset szeretnék kérni, egy jeges Caramell Latte-val. Kifizetem, majd a tálcánkkal együtt lavírozni kezdünk az asztalok között. Éppen felálnak az üvegkorlát mellől, és mi gyorsan lecsapunk az üres helyre. Letelepszünk egymással szemben, a táskám feldobom az asztalra, és nekitámasztom az üvegnek. Látjuk a lent álldogáló embereket, akik a hatalmas kivetítőt nézik, és keresik a járatukat. Mellettünk a fal csakis üvegből van, és repülők sorakoznak előtte. A felszálló pálya innen ár teljes egészében látszik, és éppen egy kétemeletes repülő óriás indul el a felszállópályán, majd tűnik el az égen.