A kamera másik oldalán

Tizenötödik fejezet 2. rész

   Meredten áll a szőnyegen egyedül, mert Helena otthagyta őt. Smaragdjaival engem kémlel. Az ismerős zöld szem látványától borzongás fut végig a gerincemen. Mintha ezer éve nem láttam volna ezt a szempárt. Súlyosan nehezedik rám a hiánya, eszembe jut, ahogy a napfény visszatükröződött a szemén az óceánban. Érzem a derekam körül ölelő karjait, érzem a parfümjének illatát. Mintha itt lenne velem, mintha engem ölelne, mintha minden rendben lenne.
   Elfordítom a tekintetem, bármennyire is szeretném tovább nézni. Visszafordulok teljes testtel a fotósokhoz, majd odébb megyek egy kicsit. Még egy lépéssel közelebb kerülök hozzá, ha kinyújtanám a kezem...De nem teszem, és nem is tehetem, mert az őt kísérő biztonsági elvezeti a fotósoktól a rajongók felé. Csalódottan leeresztem a vállam, de azonnal észbe kapok. Újra egy fehér fogsoros mosolyt villantok a lencséknek és pózolok.
   Néha annyira egyszerű elhitetni a világgal, hogy boldogok vagyunk. Annyiszor csináltam már, hogy kiléptem a lakás küszöbén és felvettem egy maszkot. Egy maszkot, mely eltakarta a szemem alatt lévő karikákat, a lelki sebeimet, a beletörődést, a fájdalmat és a fáradtságot. Aztán ez a maszk azonnal le is hullott, mihelyt újra egyedül voltam. Egyedül a gondolataimmal, a megsebzett szívemmel, a megfáradt lelkemmel.
   Az engem kísérő biztonsági férfi gyengéden elterel a fotós fal elől, és a legközelebbi kordonhoz visz. Mosolygok a rajongókra nézve, akik posztereket nyújtanak felém, hogy aláírjam őket, vagy a telefonjukat, hogy csináljak velük képet. A szemem megrebben mikor meghallom az első gyűlölködő kiabálást, de igyekszem ügyet sem vetni rá.
   Aláírom a legtöbb posztert, ha tudok fényképet is csinálok. Van, akivel véltok pár kedves szót, amik igazán jól esnek. Van, akit még meg is ölelek, mert sír a megdöbbenéstől. Lassan haladok, a kezem már fáj, a mosoly szinte az arcomra fagyott, de a szívem repes a támogató emberke láttán. A ronda bekiabálásokat elnyomja a többi embertől jövő kedves szó.
   Átterelnek a másik oldalra, ahol ugyan csak aláírást és képeket adok. Bár nem vagyok főszereplő, nem is vagyok színész, mégis van egy pár rajongóm, amin őszintén meglepődök.
   A riporterek próbálják egymást túlkiabálva felhívni magukra a figyelmemet, igyekeznek elkapni egy-egy kérdésre.
   A biztonsági megengedi, hogy egy szimpatikus hölgyhöz odamenjek. A nő afroamerika, a haja gyönyörűen be van fonva, és egy rózsaszín ruhát visel. Azonnal felém nyújtja a mikrofont, ahogy odamegyek hozzá. Szélesen elmosolyodik, amit viszonzok.
   - Isten hozott a vörös szőnyegen Sofia – köszön nekem, amint odaérek.
   - Köszönöm, és téged is. Hogy telik az estéd? – kérdezem tőle őszintén. A vörös szőnyeges riportoknál mindig érdeklődöm egy kicsit, hogy a riporterek, hogy érzik magukat. Ebből szinte azonnal le lehet szűrni, hogy ki az, aki először jár premieren.
   - Elképesztően jól érzem magam – válaszolja. – És te?
   - Még csak most érkeztem, de a hangulat nagyon jó – fordulok körbe mosolyogva.
   A premier helyszínét teljesen átalakították valami mesebeli hellyé. Mindenhol fák állnak, amikre szentjánosbogarakat raktak. Tündér katonák állnak a bejáratnál, indák tekeregnek minden felé, rajtuk gyönyörű virágokkal. A földön csillámport veszek észre, a vörösszőnyeg fölött pedig vattapamacs felhők vannak, amiket kéken világítottak meg. Mögöttük a szabad ég látszik. Persze semmi sem igazi, ellenben varázslatos.
   - Mond csak, mit gondolsz Davidről, mint a film főszereplőjéről? Mennyire volt okos választás a tündérherceg szerepére? – teszi fel a kérdést az udvariaskodás után.
   - Szerintem – megköszörülöm a torkom. Számítottam valami hasonló kérdésre, de örülök neki, hogy nem a botránnyal kapcsolatos. – Szerintem David remek választás volt a szerepre. Nagyon maximalista, rengeteg ötlete volt a különféle jelenetekhez kapcsolódóan, amiket meg is osztott velünk. Figyelmes volt a stábbal is, mikor a kamera forgott, teljesen átkapcsolt benne valami, és csakis a munkára fókuszált. Igyekezett néha feldobni a késő estébe húzódó forgatásokat. Őszintén érdeklődött az emberek hogyléte felől, nem érzett felsőbbrendűséget, hihetetlenül kedves volt – felelem jól átgondolva a válaszomat. A nő mosolya még szélesebb lesz.
   - Azt már tudjuk, hogy David mennyire jó ember, viszont a kérdésem az volt, hogy milyen, mint főszereplő? – hirtelen zavarba jövök, mert valóban nem a kérdésre válaszoltam.
   - Nagyon jól végezte a munkáját, a szerepet mintha teljesen rászabták volna. Úgy hiszem, néha tudott azonosulni a karakterrel. Szerintem más nem tudta volna ilyen jól életre kelteni a tündeherceget – végre jó választ adok, mert a nő biccent egyet.
   - És neked David, mi a véleményed, Sofia milyen operatőr volt? – kérdezi, mire értetlenül összeráncolom a szemöldököm.
   Hirtelen megérzem a mögülem jövő ismerős parfüm illatát, mire lehunyom a szemem. David áll mögöttem, és valószínűleg végig hallgatta az egész beszélgetést. Nem merek hátra fordulni, de kinyitom a szemem, és egy gondtalan mosolyt varázsolok az arcomra, mintha meg sem lepődnék azon, hogy hallotta minden szavamat. Mintha nem kezdenek hevesen verni a szívem, mintha nem izzadna a tenyerem, mintha nem borzongtam volna meg.
   - Először is szeretném megköszönni a kedves szavakat – mellém lép, de továbbra sem nézek rá. Finoman, kedves gesztusnak szánva a derekamra fekteti jobb kezét. Ujjai végig simítják a csupasz bőrfelületet, ahol a ruha nem takar, mire megborzongok. Felpillantok az arcára, de ő csak mosolyogva nézi a riportert, zöld szeme csillog. – Másodszor pedig, ahogy Sofia fogalmazott jobb embert nem találhattak volna helyette. Szinte sosem napolta el a munkát, mindenki előtt ért a szettbe, késő estig dolgozott. Nagyon ügyelt rá, hogy minden elsőre jól sikerüljön, hogy a többiek ne fáradjanak el a sok felvétel készítése miatt. Nyitott volt a változtatásra, a kamerát profi módon kezelte. Sokan lehetnek hálásak neki a gyönyörű felvételek miatt – fejezi be, én pedig neki vagyok hálás a szép szavakért.
   Talán csak azt akarom hinni, de szerintem ezt őszintén mondta. Bár közelsége megrészegít, és legszívesebben lábujjhegyre állnék és megcsókolnám, de nem teszem. Megacélozom magam. Barátnője van, még ha ez a kapcsolat nem is valódi. Nem leszek újra én a szar ember.
   - Most, vagy csak nagyon jó színben tűntetitek fel a másikat vagy komolyan is gondoljátok – viccel a riporter, mire hálásan rámosolygok.
   - Senki sem tudhatja – rántja meg nevetve David a vállát.
   - Köszönöm, hogy szakítottatok rám időt. Jó szórakozást a filmhez! – búcsúzik el, mert tudja, hogy lejárt az ideje.
   - Mi köszönjük – mondom kettőnk nevében.
   David lép el elsőként a nőtől, majd mikor követném, még utánam szól.
   - Muszáj megemlítenem, de nagyon jó a ruhád. Tökéletesen áll neked ez a szín – mondja.
   - Köszönöm. A kék összes árnyalatát imádom – válaszolom.
   - Mellesleg... – kicsit közelebb hajol, de mivel a kordon elválaszt minket így, hogy nehogy átessen én lépek oda mellé. – Csodálatos pár lennétek, de amíg ilyen hülye nehogy visszafogadd! Szerintem tudja, hogy kit vesztett el. Fogadok, holnap már az ajtód előtt fog állni, és a bocsánatodért fog esedezni – mondja úgy, mint aki ezt előre látja. Széles mosolyra húzódik a szám.
   - Reméljük igazad lesz – felelem hálásan a kedves szavakért.
   A hatalmas függöny mellett várakozom, hogy a Daniel szólítson a vászon előtti színpadra. Már minden meghívott vendég – színészek, barátok, család – a nézőtéres ül, és várják, hogy elsőként nézzék végig a filmet.
   Egyesével szólít minket Daniel a nevünkön, mikor már mindenki elfoglalta a helyét, és elült a zaj. Az elsők között megyek be, David az utolsó, mivel ő a főszereplő. Mosolyogva hallgatjuk, hogy Daniel hálálkodik, nem csak nekünk, hanem a stáb össze tagjának. Különös képpen zavarban érzem magam, mikor engem emel ki következőnek, és pár szóban dicséri a munkám.
   Hatalmas megtiszteltetés ott állni, jólesik a taps és az elismerés. Hihetetlenül sok erőt és önbizalmat tudok most is, és később is meríteni ezekből a pillanatokból. Talán itt érzem a leginkább, hogy mennyire megtérül a kemény munka. A film kijövetele után pár nappal pedig még erősebben, mikor a rengeteg boldog rajongó arcát látom, akik elégedettek a kedvenc könyvük adaptációjával. Az írónő is külön megdicsért mindenkit, hálás azért, hogy életre keltettük a tündérmeséjét.
   Büszkén és boldogan ülök le a számomra kijelölt helyre, és az sem tud érdekelni, hogy David ül az egyik oldalamon. Majd kicsattanok az örömtől, hogy láthatom a munkám eredményét.
   Mikor a vásznon megjelenik a film első képe, azonnal ellazulok, és megnyugszom. Azt hiszem minden tőlem telhetőt megtettem a sikerért, és a történet rajongóiért. Már csak rajtuk áll, hogy elnyerte-e a tetszésüket.
   Mikor először jelenik meg David, oldalra pillantok. Ő is ezt teszi, ugyan ebben a pillanatban. Tökéletesen szinkronban nézünk rá a másikra, tekintetünk egybe fonódik. Számat egy halvány mosolyra húzom, bár nem tudom mennyire látszik a sötétben. Ő is halványan elmosolyodik.
   Talán a történetünk ennyi volt. Talán nem is lehet filmbeillő a szerelmünk. Talán a közös emlékeken kívül már csak ez a film fog összekötni bennünket. Talán most látjuk egymást utoljára. Mélyen a zöld szempárba nézek, minden vonását az arcának igyekszem megjegyezni. Nem akarok haragban elválni tőle, hiszen szeretem. Szeretem, még ha nem is akarom mert fáj. Szeretem, és nem tagadom, mert akkor csak rosszabb lenne. Fáj a szívem, mert összetörte, de talán, egyszer meg tudok bocsátani neki.