A kamera másik oldalán

Ötödik fejezet 2. rész

- Hogy hívják az édesanyád? – kérdezem.
- Zoe – feleli.
- Gyönyörű neve van. Akinek pedig ilyen szép neve van az pedig mindent túl él – bíztatom. Felhorkant.
- Ezt csak úgy mondod – mormogja.
- Lehet. De lehet igazam is lesz. Sosem tudni. Mégis meg kell próbálnod a jót is keresni az egészben – megvonom a vállam.
- Mi lehet ebben a jó? – kérdezi elkeseredetten. Annyira rossz érzés őt megtörten látni. Most sokkal jobban örülnék, az egoista, önelégült Davidnek. Bár akkor minden másképpen lenne. Nem tudnám, hogy min menne keresztül, így nem is kellene vele foglalkoznom. Mi lenne vele? Ő attól még ugyan úgy szenvedne, annyi különbséggel, hogy én nem tudnék róla.
- Bármi. Édesanyád már nem haragszik rád, és annyira szeret, hogy képtelen lenne elviselni azt, hogy betegen látod. Persze ez nem ok arra, hogy ne aggódj érte, de hiába nem ismerem, biztos vagyok abban, hogy rendbe jön. Ha egy ilyen erős fia van akkor ez az ő erejéről is tanúskodik – elmosolyodom, és próbálom egy kicsit jobb kedvre deríteni.
- Igaza volt anyámnak – szólal meg pár percnyi csend után. Én csak kérdőn nézek rá.
- Miben? – kérdezem miután nem folytatja.
- Hogy mennyire okos vagy. És mennyire törődsz másokkal – feleli aztán és újra mélyen a szemembe néz.
- Te beszéltét anyukádnak rólam? – kérdezem meglepődve.
- Olyan elképzelhetetlen? – nevet fel halkan. Csak döbbenten pislogok. Nem néztem volna ki belőle. Mit is tudna rólam mondani? Egy parancsolgató hárpia vagyok? Úgy néz most ki, hogy igazán kedvesnek állított be.
- Csak meglepődtem – rendezem vonásaimat, de még mindig meg vagyok lepve.
- Tudod nekem... - nem tudja végig mondani, amit szeretett volna, mert a többiek ülnek le körénk. Elrántom a kezem, és teljes testemmel előre fordulok. Úgy érzem mintha rajta kaptak volna valamin, holott semmi rosszat nem tettem.
- Már megint eltűntél Sofia, de ezúttal nem hagyunk megszökni – mondja vidáman Ebony.
- Pedig pont azt terveztem, hogyan tudnék lelépni innen. Unalmasak vagytok – vágok egy grimaszt. A körülöttem lévők mind felnevetnek.
- Hova tűnsz mindig? – kérdezi Kiera. A hármasuk is ezennel hozzánk csapódott, kiegészülve Tommal.
- Dolgozom – emelem fel védekezően a kezemet. – Gyűlölöm, ha felhalmozódik a munka, így minden nyers anyagot, amit aznap felvettünk igyekszem átnézni.
- A barátaidra is szánhatnál néha időt – mondja Rebeka dorgálva.
- Sajnálom. Tudjátok milyen vagyok, ha dolgozom – mondom bűnbánóan.
- Borzasztó.
- Figyelmetlen a barátaiddal szemben.
- Oké, oké elég lesz. Felfogtam – mondom égő arccal.
Mióta a többiek megjöttek nem néztem Davidre. Furcsán csendes, ér remélem nem bántottam meg. Tudom, mennyire kombinálnak már most a többiek, hogy mégis mi lehet közöttünk. Nem akartam alapot adni egy szóbeszédnek. Most viszont oldalra pillantok. David engem figyel, és elkapja a pillantásomat. Hálásan elmosolyodik, és ez végre egy őszinte mosoly.
- Hogy kerültek ide fotósok? – kérdezi Daniel idegesen járkálva a sátorban. Reggel hat óra van, és mindenkit ide csődített, akiknek tudnia kell az ilyen horderejű dolgokról.
- Lehet mikor az egyik délután elmentek sétálni a városba megláthatták őket. A helyiek nem hiszem, hogy foglalkoznak ezzel az egésszel, na de ha valaki átutazóban van. Bárkinek eljárhatott a szája, vagy egyszerűen egy újságíró tévedt erre – fejti ki a gondolatát Matt. Egyet kell vele értenem. Felesleges lenne keresni a felelőst, mert esélytelen, hogy megtaláljuk. Azzal kell foglalkoznunk, hogy a fotósokat eltűntessük.
Tudom, hogy ez a munkájuk, és nem tudnak mit csinálni, ha a főnökük azt mondja menjen ide meg oda. Muszáj akkor képeket lőniük, mert ha üreskézzel mennek vissza, akkor az egyenes út a kirúgáshoz. Valahol megértem őket, viszont a mi helyzetünket így csak megnehezítik. Főleg, mivel ilyen előhíre van ennek a filmnek, mindannyiunkon nagy a nyomás. Ha pedig itt fognak ólálkodni az nem fog segíteni az idegességünkön. Szűkös a határidő, a stúdió lehúzott a külső jelenetekre szánt öt hónapból kettőt, vagyis már csak ez az egy van. Rohamtempóban el kell készülnünk, és tilos hibázni.
- Mi lenne, ha engednénk pár képet. Megmondanánk Rebekáéknak, hogy ez van, napszemüvegben járkáljanak egy kicsit a lakókocsik között. Talán ennyivel megelégszenek – javaslom. Pont nincs időnk ilyenekkel foglalkozni. Már jócskán benne vagyunk a harmadik hónapban, vagyis az utolsóban, ami a külső forgatásra van szánva. Talán két hetünk van még, és eddig két nap csúszásban vagyunk.
- Úgy ismered a sajtót, mint ami leáll ennyi anyagnál? A nyakunkra fognak járni ebben a két hétben. – horkan fel Will.
- Akkor mit javasolsz? Nem zavarhatjuk el őket, mert vissza fognak jönni. A bázis területére nem léphetnek be, és a forgatások az erdőben, vagy a hegy lábában fognak lenni. Oda nem hiszem, hogy utánunk jönnének, ezért is fognak itt maradni az utolsó pillanatokig – elemzem a helyzetet. Én sem mondanék le a helyükben egy David Wright és Rebeka Spark nevével ellátott film kulisszatitkairól.
- És ha nem foglalkoznánk velük? – kérdezi Daniel abbahagyva a járkálást. Esküszöm már kikopott alatta a fapadló.
- Semmi olyat nem fognának látni, amit nem kellene. Szimplán csak elcsesznének az életükből két hetet – válaszolok Danielnek.
- Ez igaz, de utána mi lennénk a szemetek, hogy nem engedtük a munkájukat végezni – tehetetlenül széttárja a kezét. Belekortyolok a kávémba, amit egy nagyon kedves asszisztens hozott, mert látta, hogy a világomat sem tudom.
- Most hívott a stúdió – jön ide hozzánk Chris. Mindannyian kíváncsian felé fordulunk. Már egy ideje telefonált a sarokban, de most úgy néz ki ő legalább jutott valamire az ügyben.
Lehet, hogy ez nem tűnik létfontosságú dolognak, de minden külső probléma-még az újságírók is-akadályozzák a munkánkat. Folyamatosan azt fogják lesni, hol leszünk, mit csinálunk, kik járkálnak a lakókocsiknál. Mindent ki akarnak deríteni, és egymással versengenek, hogy ki tud előbb lehozni egy cikket a témából.
- Azt mondják folytassunk a munkát, és ne törődjünk velük. Nincs erre időnk, de ha nagyon útban lennének nyugodtan szóljunk a biztonságiaknak. Viszont, míg a bázison kívül, és a forgatási helyszínektől távol vannak, nem érdemes foglalkoznunk velük – továbbítja a stúdió döntését. Elhúzom a számat, mert tudom, hogy így aztán végképp nem fognak leállni, de a mi szavunk az övékével szemben semmit nem ér.
- Akkor ezt is megoldottuk. Munkára! – mondja Daniel elégedetten, és hátba veregeti a testvérét.
Lehúzom a maradék kávémat, majd én is elhagyom a sátrat.
- Akkor gondolom a ma reggelt passzoljuk – csapódik hozzám Tom, miközben reggelizni indulok.
- Igen. Nincs kedvem edzeni – megrántom a vállam, és az étkező sátor felé vesszük az irányunkat. Ha már úgy is fent vagyunk, akkor nem mindegy mikor reggelizünk?
- Pedig te vagy a kedvencem – átkarolja a vállamat.
Tommal a forgatás második hete óta dolgozunk együtt. Segít formában maradni. Általában reggel edzünk, így mindketten olyan ötkor már fent vagyunk. Egy óra megállás nélkül, közben beszélgetünk, ha kapunk levegőt. Van, amikor ő is velem edz, ilyenkor baráti versenyt csinálunk. Viszont sokszor nincs erőm a késő estig elhúzódó munka miatt edzeni, így kihagytam néhány napot. Így mikor következőnek mentem eléggé megdolgoztatott, bár egy szavam sincsen. Annyi chipset meg csokoládét vettem a városban, az aranyos férfinél, hogy bele sem férnék a farmeromba, ha Tom nem lenne.
- Nem baj, akkor holnap majd megkínozlak – vigyorog rám, hófehér fogsorában.
- Álmodban – felelem, és lelököm a kezét a vállamról.
- Valaki ballábbal kelt fel – kiállt utánam. Szívélyesen elmosolyodva megfordulok.
- Csak álmos vagyok – kiáltom neki.
Jóízűen reggelizek, mikor is David ül le velem szemben. Már csak pár falat maradt a reggelimből, és csak nagyon kevesen vannak, ami azt jelzi mennyire korán is van. Legalább egy órája lenne még aludni, ha jól számolom, úgyhogy ezért is furcsállom, hogy itt van.
- Anya jobban van – közli minden köszönés nélkül. A villa félúton a számhoz megáll a kezemben. Megkönnyebbülten elmosolyodom.
- Mondtam én, hogy semmi gond nem lesz – nem hagyhatom ki, és csibészül elmosolyodom. Biztos vagyok benne, hogy az édesanyja iránti aggodalomtól nem alszik, ezt látom az arcán. A szeme alatt sötét karikák vannak, az arca beesett, a szeme pedig nem csillog vidáman. Rikít róla a fáradtság.
- Te mindig megmondod nem igaz? – kérdezi incselkedve.
- Meg ám – felelem magabiztosan. Halkan felnevet, és örülök annak, hogy meg tudom nevettetni. A legrosszabb időkben mindig arra kell törekedni, hogy nevessünk. Mert a nevetés elűzi egy kis időre a gondokat. Nem oldja meg őket, ez igaz, de feledteti egy kicsit. A rossz időkben így minden mosoly felér egy kinccsel főleg, ha te váltod ki annál az embernél, aki fontos neked. Így nem is érdekel, ha most hülyét csináltam magamból.
- Mikor engedik ki a kórházból? – kérdezem komolyra fordítva a szót.
- Egy hét múlva. Aztán szinte naponta kell visszajárnia, hogy ellenőrizzék az állapotát, és persze a kezelés is ott van még. De legalább jobban lesz mire hazamegyek – halovány mosoly jelenik meg a szája sarkában.
- Látod? – kérdezem. – Édesanyáddal önzetlenül foglalkozol, és velem is. Rebekával is hiszen látom mennyit hülyéskedtek a forgatási szünetekben. A sminkesed és fodrászod pedig istenít. A stábtagok egyre jobban kedvelnek, és meg is jegyezték, hogy figyelmesebb vagy másokkal. Nem nehéz ez – mutatok rá arra, hogy máris mennyi mindenben megváltozott.
- Igazából jó érzés. Eddig mintha csakis egy magam által kreált burokban éltem volna. Most viszont jó érzés mások életéről hallani, vagy csak beszélgetni a kedvenc focicsapatunkról – az arca egy kicsit felderül, a hangjába pedig lelkesedés kerül. Barna szemébe visszakerül a csillogás.
- Itt már nincs is szükséged a segítségemre – elégedetten karba fonom a kezem a mellkasom előtt, és hátra dőlök a székben.
- Azért ne siessünk annyira! – tiltakozik. Kíváncsian felhúzom az egyik szemöldökömet. – Kell valaki, aki seggbe rúg mikor újra előjön a seggfej énem. Szükségem van rád – mélyen a szemembe néz, nekem pedig elakad a lélegzetem. Újra mintha összekapcsolódnánk, de nem is ez döbbent meg. A szavai annyira kétértelműek, vagy csak én látom így őket? Ráadásul mikor is kezdett el érdekelni, hogy David mit szán kétértelműnek, és mit nem? Mégis olyan erősen érzem a célzást, de nem tudom, hogy mire. Egy gondolat mégis kezd megfogalmazódni bennem, de őrültségnek tartom, így gyorsan el is vetem.
- Hát akkor szívesen segítek tovább – megköszörülöm a torkomat, és elfordítom a fejem. Zavarba jövök a tekintetétől, de fogalmam sincs miért.
Rengetegszer láttam a tévében egy interjúját, de még néhány mozifilmjét is. Mégsem fogott meg soha. Túl felszínesnek tartottam, és számomra nem volt elég az, hogy jól néz ki. Nem csak a külseje érdekel egy fiúban. Sokat pedig nem árult el magáról, csupán annyit amennyivel fényezni tudta saját magát. Úgyhogy nem különösebben fogott meg, egyszer pedig még az utcán is összefutottunk. Alig tudtam magam kiverekedni a sikítozó tinilányok köréből, amibe belekerültem. Nem éreztem magam sem akkor zavarban, sem mikor összefutottunk itt először.
- Köszönöm. Komolyan. Anya azt mondja, hogy sosem hitte volna, hogy ilyen hamar megjön az eszem, és kérte, hogy adjam át a köszönetét – felnevet. Zavartan elmosolyodom.
- Mond meg neki, hogy köszönöm, de nem az én érdemem – hárítom el a hálálkodást. Sosem azért tettem valami, hogy utána hálálkodjanak nekem. Nem szerettem a túlzott figyelmet.
- Dehogynem. Ha nem olvasol be nekem, akkor most nem tartanék ott, ahol – erősködik. Megadóan megforgatom a szemem.
- Rendben. De valljuk be, hogy azt a beolvasást megérdemelted – nézek rá visszafojtott nevetéssel. Sosem láttam még David arcát annyira megdöbbentnek. A szava is elakadt, ami nála nagyon ritka.
- Igen, igazad van. Ejthetnénk a témát? Árt az egómnak – körbe néz, és úgy csinál mintha azt keresné, ki hallotta meg amit mondtam.
- És visszatért – mutatok rá, és lemondóan megcsóválom a fejemet.

- Te tiszta bolond vagy! – kiállt fel Ebony miután elmeséltem neki a tegnap Daviddel reggeli közben fojtatott beszélgetésünk. – Az a férfi teljesen beléd van esve. Nyisd már ki a szemed! – megragadja a vállam, és jó erősen megráz. Meg kell támaszkodnom az ágyamon.
- Ebony! – szólok rá a barátnőmre.
- Bocs – veti ide nekem. – Te tiszta bolond vagy. Hogy nem veszed észre, hogy szinte minden idejét veled tölti? Ráadásul ezek a kétértelmű utalások... - a fejét fogja, és igyekszik nem agybajt kapni. Mindig ez van, ha túl leszűkül a látóköröm, és nem veszem észre azt, ami az orrom előtt folyik.
Az én lakókocsimban ülünk, vasárnap van, és éppen Ebony kirohanását hallgatom. Nincsen jobb dolgunk, ráadásul tegnap muszáj volt dolgoznunk a csúszás miatt, így úgy döntöttünk, hogy ma pihenőnap lesz.
- Ne láss többet a dologba, mint amennyi ott van – kérdem tőle, de a mondandóm süket fülekre talál.
- Nem Sofia, nem érted – megrázza a fejét. – Davidet én követem az interneten, és fogjuk rá ismerem a sajtóban lévő életét is. Persze, hozták már össze más hírességgel, de látszott, hogy kamu. Nem úgy nézett azokra a nőkre, mint rád. Érted? – kérdezi reménykedve abban, hogy felfogtam, amit mondani akart. Felfogni felfogtam, de nem tudok a szavainak hinni.
- Ez őrültség. Csak barátok vagyunk – mentegetőzöm, bár nem értem miért szükséges ez az egész.
- Sofia. Nem vetted észre, hogy folyamatosan melletted van? Ha pedig nem vagy a közelében keresni kezd. Le sem veszi rólad a szemét. Ráadásul nagyon megváltozott, és azt gyanítjuk, hogy ez a te érdemed. – cinkosan elmosolyodik, és rám kacsint.
- Mi az, hogy ti? – kérdezem összezavarodva.
- Látom megfogtad a lényeget – megforgatja a szemét. Én csak választ várva meredek rá. – Mindenki a forgatáson észrevette, hogy ti túlságosan közel kerültetek egymáshoz. Félre ne érts ez nem baj. Csak mind azt hisszük, hogy miattad változott meg ennyire. Hiszen a vak is látja – mindentudóan vizslat a szemével.
- Ti megbolondultatok! – jelentem ki egyszerűen. Felnevetek, de olyan mintha valami hisztérikás nevetés jött ki volna a számon. – Semmi nincsen közöttünk – tagoltan mondom, hátha úgy végre megérti Ebony.
- Rendben, tagadd csak a magad részéről, de azt bizton állíthatom, hogy David beléd van zúgva – bizonygatja a maga igazát.
- Eszem megáll! – hitetlenkedve hátra dőlök az ágyon. Kirántom a hajamból a hajgumit, mert már annyira szétesett a kontyom. Ráadásul ma úgy sem dolgozom, bár már most idegesít ahogy szétterül mögöttem a hajam, és a vállamra is kerül belőle.
- Csak képzeld el. Mennyire hatalmas felhajtás lenne, ha a premieren a vörös szőnyegen kézen fogva jelentek meg. Tisztára filmbe illő lenne. A szerelmespár a forgatás ideje alatt összemelegedett – ábrándozik. A tenyeremet az arcomra szorítom, és mély levegőt veszek. Most nagyon nagy önuralomra van szükségem, hogy ne lökjem le Ebonyt az ágyról.
- Meg vagyok veled áldva – motyogom a kezembe.
- Lányok bent vagytok? – kopog be valaki, és kiabál be. Felemelem a fejem az ágyról, és összenézünk Ebonyval.
- Persze! Gyere be! – kiállt vissza barátnőm.
- Hali – jön be Rebeka, mögötte pedig David. Ebony elvigyorodok, és rám néz. Felhúzza a szemöldökét, jelezve, hogy ez nem lehet véletlen, hogy miután róla beszéltünk hirtelen megjelenik. Csak egy morcos pillantást vetek rá.
- Hát ti? – kérdezi David. Lehuppannak a kanapémra. Mi aranyos emberke módjára feltápászkodunk az ágyról, és kimegyünk a kis hálószobából. Ebony az egyik széket kihúzza az asztal alól, és leül rá, én pedig ahhoz ülök, ami az asztalnál van, és tökéletesen rá tudok látni mindenkire.
- Pihenünk – felelem. Beletúrok hosszú, barna hajamba, hogy valahogy azért mégis csak álljon. Fél szemmel észreveszem ahogy David végig nézte a mozdulatsorom, de nem tulajdonítok neki sokat. Bár most, hogy Ebony ezt elmondta akaratlanul is el fogok kezdeni ezekre az apróságokra figyelni mikor ketten leszünk.
- Jól áll a kiengedett haj. Többször hordhatnád így – szólal meg David.
  - Köszönöm – elmosolyodom. Ennek örömére, előre dobom a hajkoronám, és egy gyors mozdulattal feltekerem egy kontyba. Mikor felegyenesedem David elneveti magát. Ugyan csak nem kerüli el a figyelmemet, ahogy Rebeka és Ebony összenéz. Ezek terveznek valamit, és abból sok jó nem sülhet ki.
- Mit csináljunk? – kérdezi Ebony körbe pillantva szerény kis társaságunkon.
- Én filmezni akartam – felelem mellékesen. Remélem érzek a ki nem mondott mondatot, miszerint megzavartak eme tervemben.
- Remek. Mit nézünk? – kérdezi Rebeka kényelmesen elhelyezkedve. Morcosan előveszem a laptopom, amit más rá is kötöttem a tévére.
- Harry Pottert – mosolyodok el.