A kamera másik oldalán

Nyolcadik fejezet 1. rész

Észre sem vettem mikor Tom leparkolt a stúdió előtt. Meg kellett ráznia a vállamat, hogy kiszakadjak a gondolataimból. Felé fordulok, és belenézek az aggódó szemébe. Nagyon jó barátommá vált ebben a három hónapban, és rengeteg mindent köszönhetek neki, de most úgy érzem nem tudnék beszélni vele. Az egyetlen ember, aki segíteni tud, hogy ne érezzem ennyire nyomorultul magam az Ebony.
   A könnyeimet a menetszél időközben felszárította, de nincs afelől kétségem, hogy a szemeim vörösek és duzzadtak. Egy hangom sem volt, csendben sírtam, mint ahogy nagy ritkán szoktam, ha sírok. Talán, ha az agyam teljesen felfogja, hogy mi történt már nem csak csendben fogom itatni az egereket. Onnan lehet tudni, hogy teljesen összetörtem, hogy sikítok. Sikítok miközben a könnyeim folynak, hátha ki tudom kiáltani a világnak mi bánt. Hátha a fájdalom ki tud törni belőlem, és megszabadulok tőle. Egyetlen egyszer volt ilyen, mikor Nathaniel temetésének vége lett. Az ismerősök mind a házban voltak, de én elmentem. Addig futottam, a fekete ruhámban míg egy teljesen lakatlan részre nem értem. Ott a könnyeimtől fulladozva a földre borultam, és sikítottam.
   - Köszönöm, hogy elhoztál – kipréselem magamból ezt a mondatot, de a hangom így is halk. Nem tudom, hogy Tom meghallotta-e, de minden esetre bólint. Kiszállok az autóból, és azonnal elindulok Ebony lakókocsija felé.
   Kezemet összefonom a mellem előtt miután kopogtam. Hallom ahogy egy kulcs fordul a zárban, majd Ebony pizsamában kitárja az ajtót. Amint meglátja vörös arcomat szeme elkerekedik. Se szó se beszéd megragadja a karom, és beránt a lakókocsiba. Lelök a kanapéra, és mellém ül. A cipőmet gyorsan lerúgom a lábamról, majd magam alá húzom a lábamat.
   - Mi történt veled? – kérdezi engem méregetve.
   - Reggel David megcsókolt – úgy gondolom, az elejéről kezdem, mert ha csak annyit mondanék, hogy Davidet valaki mással láttam nem értené miért fájna annyira.
   - Ennek örülnöd kellene! – kiállt fel boldogan. – Összejöttetek? – kérdezi izgatottan.
   - Körülbelül tizenkétórára – felelem keserűen elmosolyodva.
   - Ezt meg hogy érted? – lelkesedése eltűnik, és aggodalom költözik a hangjába.
   - Tom elvitt eperért, mert a stúdió beszélt velünk. Aztán engem kizavartak, és senki nem mondott semmi. Aztán annál a puccos étteremnél megláttam Davidet amint Helena Coreyt ölelgeti. Vagyis volt egy jó rövid kapcsolatom – erőltetetten felnevetek, mert annyira nevetségesen hangzik.
   - Te jó Isten! – tátja el a száját Ebony. – Nem teljesen értem, de...Megcsalt? – kérdezi igyekezve összerakni az egész képet a lerövidített történetemből.
   - Elvileg együtt voltunk, de már fogalmam sincs mi történt velünk ebben a három hónapban – megrázom a fejemet.
   - De én azt hittem...Azt hittem szerelmes beléd! – kiállt fel elborzadva.
   - Én is. Legalábbis reggel a csók azt bizonyította. Aztán lehet nem kettőnket választott, hanem eleget tett a stúdió kérésének, és összejött Helenával, ha már az a cikk lejött – megvonom a vállam, és igyekszem nem Davidet védeni. Nem érdemel magyarázatot, ezek után nem. Mert ha még az előtt beszélt volna velem, mielőtt elment azt mondom oké. Megértem, beszéljük meg. Viszont egész nap hozzám sem szólt, majd nem is akarta közölni, mire számítsak, ha felkelek?
   - De a képen tisztán látszik, hogy barna a hajad, nem fekete – mondja értetlenül.
   - Nem érdekel mi látszik azon a rohadt képen. Nem érdekel sem Helena, sem pedig David. Egész nap vártam arra, hogy valami magyarázatot adjon. Egész áldott nap. Nem hiszem, hogy olyan ember lennék, akivel lehetetlen beszélni! – csattanok fel dühösen. Ebony szigorúan összehúzza a szemét.
   - Ne rajtam vezesd le a fájdalmadat – közli. Megtámasztom a kezemben a fejemet, és lehunyom egy percre a szememet. Semmi nem lesz jobb, ha kiabálok, pláne nem Ebonyval. Neki abszolút semmi köze a dologhoz.
   - Sajnálom – mondom. Bólint egyet, miszerint semmi gond. – Átverve érzem magam. Csalódtam Davidben. Pedig azt mondta meg akar változni. Most viszont teljesen úgy néz ki, mint aki direkt azt akarta, hogy így átejtsen – próbálok valami magyarázatot találni, de egyszerűen nem sikerül.
   - Talán beszélned kellene vele – veti fel óvatosan az ötletet Ebony.
   - Kizárt dolog. Akkor inkább gyártok elméleteket, mint hogy vele szóba álljak. Ne mond nekem, hogy nem volt egy tőle iszonyatosan szemét dolog – nézek a barátnőmre. Ha védeni kezdi Davidet, és hazamegyek. Anyáékhoz haza.
   - Tényleg nem volt szép, de biztosan volt valami oka rá. Mindenre van valami ok – magyarázza.
   - Hát engem nem érdekel az ok. De nem is ez zavar nagyon – mondom tovább a bajomat.
   - Hanem az, hogy nem szólt volna neked, inkább hagyta volna, hogy megtudd az internetről – fejezi be a gondolatomat. Bólintok, és csend telepszik ránk.
   - Itt aludhatok? – kérdezem szinte esdekelve.
   - Nem futhatsz előle ugye tudod? – kérdezi gyengéden elmosolyodva. Szemében sajnálatot látok. Ő az egyetlen, akitől ez nem zavar.
   - Tudom, de ma már nincs erőm hozzá – mondom fáradtan.
   - Meg sem kellett volna kérdezned Sofia. Bármikor itt vagyok neked ezt te is jól tudod – a térdemre rakja a kezét, és finoman megszorítja. Egy halvány, hálás mosolyt küldök neki, köszönet jeléül.
   - Ahogy én is itt vagyok neked – biztosítom arról, hogy legyen bármi hozzám bármikor fordulhat. Ritka pillanatink egyike ez, ahol nagyon mély lelki gondokról beszélünk.
   - Átmenjek néhány ruhádért? – kérdezi előre megsejtve, hogy mit akartam mondani.
   - Csak ha nem baj – sóhajtva feláll, és pedig hátra dőlök a kanapén. Lehunyom a szemem, és próbálok mindent, ami a mai napon történt kizárni az agyamból. Főleg a csókot. Túl szép, túl különleges volt ahhoz, hogy a fél órával ezelőtti csalódás emléke beszennyezze. Elrakom ezt az egyetlen emléket jó mélyre, és meghagyom egy boldog gondolatnak. Ennyit vagyok hajlandó a Daviddel töltött három hónapból megtartani, bár tudom, nem lesz könnyű minden emlékem elzárnom. Sőt, lehetetlen.
   - Tessék – jön vissza Ebony ki tudja mennyi idő után, és ledobja elém a táskámat. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem mikor ment el, és jött meg.
   - Köszönöm. És...Már visszaért? – kérdezem óvatosan. Egyszerűbb fejben eldöntenem, hogy nem érdekel, mint valóban így is tennem.
   - Még nem, de szerintem, ha visszaér hallani fogjuk – biztosít arról, hogy David mindenképpen keresni fog.
   - Persze, az új barátnője mellett rám is van ideje – felhorkantok ezen a nevetséges gondolaton.
   - Ne legyél szarkasztikus – dorgál meg Ebony. – Figyelj, ha nem becsült meg és ilyen könnyen eldob akkor meg sem érdemelt – mondja nagy komolyan. Egy mosoly kúszik az arcomra.
   - Melyik internetes oldalról szedted? – kérdezem tőle.
   - Valami idézetesről – megvonja a vállát, én pedig felnevetek. Máris jobban érzem magam. Ebony mindig enyhíteni tudott a fájdalmamon, és igazán szükségem lett volna rá mikor Nathaniel meghalt, de sajnos akkor még nem ismertem. Mindig tudta, hogy ilyenkor annyira kiborulok, hogy a kendőzetlen igazságot kell hallanom. Mindig tudta, hogy el kell terelnie a gondolataim, mert hiába próbálkozna beszéltetni engem, csakis egyedül vagyok hajlandó a problémáimmal foglalkozni. Ez persze nem zárja ki azt, hogy nem osztok meg vele mindent. Mindig is ő lesz az első számú támaszom, és az egyetlen, aki mindent tudni fog rólam.
   - Talán soha nem mondtam, de néha elgondolkoztam azon, mi lenne most velem, ha nem ismerlek meg – visszatekintek az első találkozásunkra, és elmosolyodom az emléken.
   - Talán nem lennénk azok, akik most vagyunk. Hiszen valljuk be én egy önimádó ribanc voltam, akit nem érdekelt melyik bárba megy csak igyon, és nem érdekelt ki dugta le éppen a torkomon a nyelvét. Akkoriba nem álltam jól a sminkes szakmával, te viszont a forgatás előtti napon gatyába ráztál. Rendesen rám pirítottál, hogy kinek képzelem magam, és nőjek már föl – hangosan felnevet, én pedig vigyorogva széttárom a karom. Valóban ez történt.
   - Most mit tehettem volna? Rossz volt rád nézni – vallom be őszintén.
   - Először le akartalak ütni. Annyira egy okoskodó, komoly, és idegesítő lánynak hittelek, míg meg nem mutattad, hogy ez a szakma kemény, és ha elszórakozom semmire nem fogom vinni – hálásan rám néz.
   - Te is sokat segítettél nekem. Annyira a munkára koncentráltam, hogy tényleg egy idegesítő fruska voltam. Viszont melletted megtanultam lazának is lenni – sosem felejtem el az első munkanap utáni bulit, ahová Ebony elrángatott. Nem mondom, hogy nem élveztem csak egy kicsit feszélyezve éreztem magam. Aztán kezdtem alkalmazkodni a helyzethez, és minden jó lett.
   - Komolyan, te voltál az egyik legjobb dolog az életemben – jelenti ki, kicsit sem túlozva hiszen én is ugyan ezt érzem.
   - A másik Mark volt igazam van? – kérdezem csendesen. Ebony szomorúan elmosolyodik.
   - Tudod, sokkal jobban fájt a szakításunk, mint ahogy azt kimutattam – ismeri be.
   - Tudom. Láttam a szemedben – bólogatok.
   - Azt hittem, hogy ő lesz az, aki mellett majd boldog leszek. Minden jól alakult közöttünk. Tudod elgondolkoztam azon is, hogy háttérbe teszem az állásom egy időre, és elkezdek a családalapítással foglalkozni. Majd ez füstbe ment egyetlen veszekedés alatt. Vicces nem? – kérdezi savanyú mosollyal.
   - Lehet beszélned kellene vele. Hirtelen döntöttetek, és Markot nem olyannak ismerem, aki lemondana rólad – próbálok megoldást találni barátnőm gondjára, hiszen mindig is utáltam szomorúnak látni.
   Van az az érzés, mikor van egy baromi erős barátod. Soha nem láttad megtörni, soha nem láttad sírni. Ebony pontosan ilyen, de attól még, hogy keményebb fából faragták a kéreg mögött még ugyan olyan érzelmes. Lehet, hogy nem sírt, de a szemében láttam mennyire nagyon fájt neki Mark hiánya.
   - Semmi esély nincsen Sofia – lemondóan megrázza a fejét. – A múltkori forgatás ideje alatt talán, ha három hetet töltöttünk együtt. Az ő munkája itt van, fix helyen, az enyém pedig bárhol lehet. Eleve halálra volt ítélve ez a kapcsolat – rám pillant, és a szemében újra látom a fájdalmat.
   - Fájt? A szakítás? – kérdezem. Meg kell arról bizonyosodnom, hogy mit érzek.
   - Kegyetlenül – ismeri be, nem kertelve. Bólintok egyet. Akkor már semmi kétségem sincs afelől, hogy beleszerettem Davidbe. Hiszen nekem is kegyetlenül fáj a szívem.
   - Nem tudlak megérteni – szólalok meg hirtelen. Kérdőn felvonja a szemöldökét. – Azt mondtad nekem, hogy a munkánk nem lehet a kapcsolatunk akadálya. Most te még is azzal jössz, hogy az ált közétek – mondom teljesen jogosan.
  - Más mondani, és más a valóságban megélni – ismeri be. – Hittem abban, hogy megoldjuk valahogy, hiszen a külső forgatások sosem hosszúak. Aztán jött az első akadály, ami igencsak megtépázta a közöttünk lévő hidat. Majd a mostani forgatás volt az, ami végleg betett, és elszakította az utolsó kötelet is.
   - Én azt értem, de próbáltatok megoldást találni? – kérdezem tőle. Egy percig gondolkodik, majd nemlegesen megrázza a fejét.
   - Már túl késő lenne beszélnem vele – próbál újra kibújni a kapcsolat hálója alól.
   - Attól félsz, hogy még mindig szeret vagy attól, hogy már mással van? – teszem föl a mindent eldöntő kérdést.
   - Tudom, hogy szeret, de nem bírnám elviselni, ha mással lenne. – a kérdésére maga adta meg a választ. Csakis úgy tekinthet tovább, ha beszélt Markkal. Nem kétlem, hogy a férfinek is hiányzik a barátnőm.
   - Beszélj vele – bíztatom utoljára. Nem fogom erőszakoskodni, ez nem az én kapcsolatom. Nekik kell megoldaniuk, én csak a kérdésekre segíthetek választ találni.
   - El sem tudom képzelni, mit érezhetsz. Ha én Markot mással látnám már régen összeomlottam volna – ismeri be a fejét rázva. Keserű mosolyra húzódik a szám.
   - Össze is törtem az autóban. Hangtalanul bár, de sírtam, ami nálam nagyon ritka – mesélem neki.
   - A szerelem egy elcseszett dolog. Lassan öl meg belülről, az agyunkat tele szővi sötét gondolatokkal, a szívünket millió darabba töri. De mégis, valami leírhatatlanul csodálatos érzés, amire minden ember titkon vágyik – ábrándozik.
   - Ebben egyet tudok érteni veled. A szerelem elcseszett dolog, de közben varázslatos is – bólogatok helyeslően.
   - Annyira örültem, hogy a barátnőm összejött egy hollywoodi filmsztárral – mondja ámuldozva.
   - Úgy látszik az egész csak egy show volt, mint itt minden – színpadiasan körbe mutatok. Ebony sajnálkozóan rám néz, én pedig csak hanyagul megvonom a vállam.
   - Pedig annyira örültem, hogy megszegted a hülye szabályodat – mondja csalódottan.
   - A szabály pont azért szabály, hogy megvédjen minket nem? – kérdezem tőle.
   - Nem. A szabály azért van, hogy megtanítson áttörni a korlátaidat, ne hallgass mások szavára, és tanulj meg élni. Mert az, aki a szabályokba temetkezett életet életnek hívja, az nem tudja milyen igazán élni – javít ki, és kellemetlenül, de bevallom, hogy igaza van.
   - Elmegyek fürdeni, hosszú napom volt – felállok a kanapéról, megfogom a táskám, és bemegyek a fürdőbe. A hátamat az ajtónak vetem, és mélyen lehunyom a szemem. Túlélem ezt is, ahogy túléltem a bátyám elvesztését is.
Semmi kedvem, és erőm nincs felkelni, mikor az ébresztőm megszólal. Mégis hamar kinyomom, hogy Ebony ne kelljen fel. Sokáig beszélgettünk este, hiába tudtuk, hogy másnap munka van. Mégsem jött álom a szemünkre, mert annyi minden hozódott fel bennünk.
   Halkan kiosonok a hálószobából, és behúzom az ajtót. A táskámat megfogva a fürdőbe megyek. Úgy érzem, hogy még mindig ezer meg ezer gondolat cikázik a fejemben. A csalódottság és árulás érzése újult erővel tör rám, és ebben az álmom sem segített, ahol újra lejátszódott a parkolóban történt jelenet. Pocsékul érzem magam, és hitegethetem magam azzal, hogy ha összefutok Daviddel majd erős leszek, de tudom, hogy reménytelen még csak próbálkozni is.
   Gyorsan átveszem a pizsamámat, egy fekete sportmelltartóra, és egy kék edző nadrágra. A hajamat szorosan felfogom, nem bánva, hogy fáj. Legalább a fájdalom felébreszt egy kicsit, bár a hajam valószínűleg, ha tudna segítségért kiáltana. Az arcomat jó hideg vízzel mosom meg, és megtöltöm a kulacsom, ami mindig nálam van.
   A lehető leghalkabban hagyom el Ebony lakókocsiját, és sétálok az enyémhez. A szívem a torkomban dobog, és minden egyes sarkon, vagy beugrón azt lesem nem jelenik-e meg David. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem akarok találkozni vele. Persze, hogy akarok, de közben pedig irtózom a gondolattól is. Fogalmam sincs mi lenne a jó, mert ha nem látom hiányzik, ha pedig látom akkor Helenával, amitől újra megszakad a szívem.
   Igaza volt Ebonynak. David az este folyamán keresett. Talán éjfél lehetett, mikor egy tál popcornt majszolva ültünk a kanapén, elcsépelt szerelem dalokat hallgatva, és mindent kibeszéltünk. Ritka pillanataink egyike volt. Majd valaki kopogott a lakókocsi ajtaján, és egyből ki is találtuk, hogy ki lehet az. Én bementem a hálóba, és az oldalsó falnak támasztottam a hátam, ami eltakart a kíváncsi szemek elől. Ebony gyorsan úgy rámolt mindent mintha egyedül lenne. David el is ment mikor meggyőződött arról, hogy nem vagyok ott, de a hangjából ítélve nagyon zaklatott lehetett.
   Szánalmas dolog bujkálni igaz? Mindig azt hajtogatom, hogy mielőbb nézz szembe a problémával, ha halogatod rosszabb lesz. Most pedig gyáván elbújtam, de Isten lássa lelkemet semmi erőm nem volt hozzá. Ha muszáj lett volna elé állnom, és beszélnem vele, és elsírtam volna magam. Megfogadtam, amint megpillantottam őket az étterem előtt, hogy ha a fene fenét eszik is sosem fog sírni látni. Nem érdemli meg, pedig nagyon szívesen megmutatnám neki, hogy miatta van. Miatta szenvedek, bár már azt sem hiszem, hogy érdekli e.
   Gyorsan bedobom a lakókocsimba a cuccomat, és sietősen elhagyom a kis részünket. Az edzőterem felé veszem az irányt, hisz mivel már a stúdióban vagyunk, nem kell sátor, van egy nagy terem felszerelve mindennel. Kondigépek, szivacs, gumikard, fa botok, minden.
   Amint odaérek, nem is várok sokat, hanem azonnal elkezdek bemelegíteni. Majd elfoglalom az első gépet, ami a legközelebb van hozzám. Az edzés segít abban, hogy ha majd meglátom Davidet ne húzzak be neki egy jó nagyot. Bár a gondolataim nem szűnteti meg.
   - Jó korán kezded a napot – szólal meg mellőlem egy álmos hang.
   - Reggelt' Kiera – mosolygok a lányra. Biztosan itt lehetek már egy jó háromnegyed órája.
   - Miért keresett téged tegnap David? – kérdezi, és ledobja oldalra a törölközőjét. Kiera annyira vékony, és mindig olyan sokat evett. Úgy gondoltam jók a génjei, és nem is kell edzenie, amiért igazán irigyeltem.
   - Nem láttad még a híreket? – kérdezem keserű szájízzel. Hogy bevalljam a telefonomat meg sem néztem, mióta lehúztam az ébresztőt, csak a rádióm van nálam, ha nagyon kellenék. Bár attól még, hogy nem néztem fel az internetre a nyakamat tenném rá, hogy már kint is van a vezető cikk.
   - Mindjárt megnézem – megszakítja a bemelegítést, és felnyitja a telefonját. Fél szemmel az arcát figyelem. Pár perc múlva kikerekednek a szemei. – Mondtam már, hogy utálom a médiát? – kérdezi helytelenítőleg rázva a fejét.
   - Üdv a klubban – mondom tettetett vidámsággal, és átmegyek egy másik géphez.
   - Ez őrültség. Sosem ártom bele magam semmilyen hozzuk össze ezt ezzel dologba, de a vak is látja, hogy ti ketten egymásnak lettetek teremtve – mondja komolyan. Hálásan nézek rá, hiszen a szavai nagyon jól esnek, még ha most a helyzet nem is áll úgy, hogy létezzen a David és én.
   Kiera mindig csak akkor szólal meg, ha igazán komolyat vagy fontosat mond. Sosem hallasz az ő szájából baromságot. Talán én is hasonló munkamániás, és komoly lány voltam, míg nem jött Ebony. Ezzel persze semmi baj nincsen, de majd neki is kialakul egy személyisége a munkán belül, és kívül is. Mondjuk ő még kezdő, hiába ilyen fiatal. Én ebbe születtem bele, és időbe telt mire átformálódtam. Viszont minden ember más, nem mindenki változik meg, ezért is kell mindenkit úgy elfogadni ahogy van.
   - Köszi a szép szavakat, de jelen pillanatban én csak káromkodni tudnék – köszönöm meg neki sajátosan.
   - Hát azt elhiszem. Ha szeretnél káromkodni, csak nyugodtan – int, hogy ne zavartassam magam. Elmosolyodom. Az ember észre sem veszi, hogy az apróságok milyen örömteli pillanatokat adhatnak, csak ha nagyon mélyre zuhant a bánatban. Ebonyval egy kis emlékfelidézés, vagy Kierával egy vicces szóváltás sokkal jobb kedvre tud deríteni akár csak egy pillanatra is. Ilyenkor jövök rá arra, hogy mennyire gyors is az élet. Nem tudjuk értékelni az apró gesztusokat, az apró dolgokat, amik minden naposak lettek.
   - Hány óra van? – kérdezem elterelve a témát. Attól még nem megy könnyen a beszélgetés, hogy burkoltan megtárgyaltuk mennyire szarul is vagyok.
   - Hét lesz tíz perc múlva – feleli készségesen. Talán egy órája lehetek már itt.
   Átengedem a terepet Kierának, és lerogyok oda, ahol ő ült. Meghúzom a vizes üvegemet, és igyekszem lecsillapítani hevesen dobogó szívemet. Túltoltam egy kicsit az edzést, mintha ezzel bűntettem volna magam a naivságomért. A mellkasom szaporán emelkedik, és igyekszem a tüdőmbe a lehető legtöbb levegőt beszívni.
   - Mesélj, milyen hírek vannak még – kérdem tőle.
   - Tudod, hogy nem olvasok ilyeneket – néz rám jelentőségteljesen.
   - Tudom, hogy olvasol ilyeneket – vigyorodok el. Bármennyire is rossz a kedvem, igyekszem palástolni, ezzel nem elrontva másét. Ráadásul az önsajnáltatás nem vezet sehova, úgyhogy próbálom minél előbb feldolgozni a történteket. Míg nem látom Davidet addig minden szuperül halad, bár a találkozás biztosan elkerülhetetlen lesz.
   - Lebuktam – megforgatja a szemét, mire én helyeslően bólintok.
   - Na halljuk – kérem tőle, és megtámaszkodok a hátam mögött. Kinyújtom a lábaimat, és elhúzom a számat, mikor a térdeim nagyon roppannak.
   Régen Nathaniellel rengeteget gördeszkáztunk. Nagymamánknál voltunka a nyáron, és a város építtetett egy deszkapályát. Szinte egész nyáron ott voltunk azokkal a gyerekekkel, akiket ott ismertünk meg. Aztán egyszer mikor elindultam le a rámpán, egy kisfiú beszaladt elém. Nem ütöttem el, én viszont megijedtem, és elvesztettem az egyensúlyomat. Felnyaltam a földet, a térdeim pedig zúzódtak. Azóta is fáj rájuk térdelnem, és előszeretettel recsegnek-ropognak. Persze, én menő akartam lenni, ezért nem volt rajtam semmilyen védőfelszerelés. Tehát teljesen az én hibám volt.
   - Szóval, most van egy botrány. Hatalmas port kavart. De nem vagyok pletykás, csak azt mondom, amit olvastam – szögezi le előre, mire elfojtott mosollyal bólintok. Mindenki pletykás, ha az akar lenni, ha nem. – Tehát. Rengeteg minden történt most, de azokról te is tudsz – persze, hogy tudok róluk.
   A nők elnyomása a munkahelyeken most hatalmas téma lett. Egy nő beszélt a vele történtekről, és utána még egy és még egy. Hiszen, ha egy beszél, beszél a többi is. És teljesen igazuk van. Rengeteg nőt néznek le a munkahelyükön. Velem is most ezt tette a kiadó. Nekik csak másodlagos voltam, egy semmire való nő, akiről bármit állíthatnak csak azért, mert nő vagyok. Borzalmasan kiverte nálam a biztosítékot az, amikről beszéltek. Híres színészek, énekesek szólaltak fel az ügy mellett, és elmesélték a saját történetüket. Hogy mit kellett tenniük azért, hogy kivívják férfi társaik tiszteletét. Nagyon is becsülöm őket, és ha tehetném én is beszélnék. Semmi női összefogásról nincs itt szó, de persze ki kell állnunk egymásért, ha már más nem segít nekünk. Nem, itt arról van szó, hogy igazságtalanul bántak velünk, hogy számukra csak bábuk vagyunk, szófogadó kiskutyák. Holott ez nem igaz, mert számos kiemelkedő nő létezik.
   - És most elvileg az NBC News felkeres nőket. Különféle közszereplőket, orvosokat, hírességeket, és háztartásbeli nőket. Mindenkit. Azt tervezi, hogy a hírek elején és végén, egy-egy történetet mutatnak be. Egy nő elmeséli ő mit élt át – újságolja. Kiera hatalmas feminista, és mindig is küzdött a nőkre irányuló elnyomás és lenézés ellen. Ezért sem csodálkozom, mikor csillognak a szemei.
   - Ez nagyon jó ötlet. – hümmögök a hallottakat emésztgetve. – Csak sajnos túl sokszor előkerült már ez a téma, és semmilyen mozgalom nem hozott haladást. Attól tartok, hogy ez sem ér el semmit, bár én teljes mértékben támogatom. – mondom, szavaimat komolyan gondolva.
   - Ha megkérnének, hogy beszélj te is megtennéd? – kérdezi. Tudom, hogy amit most fogok felelni abból ő eldönti magában, hogy érdemes vagyok-e a figyelmére, vagy sem. Már megfigyeltem, hogy mindig így csinálja.
   - Persze. Nekem is lenne mit mondanom, főleg ebben a szakmában – erőltetetten felnevetek, és máris rengeteg kép tódul a szemem elé.
   Nem azt mondom, hogy minden férfi valamilyen szinten kevesebbnek tekinti a nőket. Egyáltalán nem, hiszen nem mind vagyunk ugyan olyanok. Viszont rengetegek maradtak meg a régi eszméknél, miszerint egy nő nem lehet vezető, egy nő nem nyerhet semmit, és egy nő nem viheti többre, mint egy férfi. Nekem csak annyi a bajom, hogy a huszonegyedik században élünk, a világ változott, ma már egy nő is állhat ott, mint egy férfi, és ez így van rendjén.
   - Erre számítottam – bólogat elégedetten.
   - És te? – kérdezem tőle, bár már előre sejtem a válaszát.
   - Bármikor megtenném – vágja rá egyből.
   Miután végzett Kiera is, együtt megyünk vissza a lakókocsikhoz. Én gyorsan besurranok, de közben annyira szánalmas érzem magam. Menekülök előle, de meddig? Miért jó az nekem, ha később kerül sor az elkerülhetetlenre?
   Gyorsan lezuhanyzom, a hajamat pedig befonom két oldalt. Egy fekete, farmer rövid nadrágot veszek fel, és egy rózsaszín toppot. Nem szeretem a rózsaszínt annyira, de ennek kellemes nyári hangulata van. Inkább púderszínűnek mondanám. A szokásos nyúzott Adidasom veszem fel mellé, és a nadrág oldalára csatolom a rádiómat. Kicsit lejjebb halkítom. Végre rápillantok a telefonomra, bár egyáltalán nem érdekel milyen értesítések várnak ott. Anyáék hívtak vagy háromszor, David pedig vagy ezerszer. Csak zsebre vágom, és feljegyzem a fejemben, hogy a szüleim hívjam vissza.
   Az ebédlőbe beérve a tekintetem egyből megtalálja a piszkos szőke fejet. Megtorpanok az ajtóban és legszívesebben visszafordulnék, de így is eleget menekültem előle. Nem én tettem tönkre azt, ami alakulóban volt közöttünk, és hiába értem meg valahol a döntését, hogy a karrierjét választja akkor is fáj. Fáj, hogy ilyen egyszerűen, küzdelem nélkül lemondott rólam. De hát nem egy filmben vagyunk, nem is tudom mit vártam.
   Elszánom magam, és kényszerítem a lábamat, hogy lépjen. A tekintetem tüntetőleg elszakítom Davidről, és kimért léptekkel megyek oda a pulthoz. Fogalmam sincs, a stáb mit láthatott, de ahogy Ebony mesélte mind azt várták mikor jövünk össze. Lehet, hogy most mindenki tekintete rajtam lesz, és sugdolózni fognak. Nem érdekelnek, de erősnek kell maradnom. Egyikük sem, senki sem fog megtörve látni, míg élek.