A kamera másik oldalán

Tizenkettedik fejezet 1. rész

- Igen anya? – kérdezem felvéve a telefont. Későn értünk haza, mert nem messze mellettünk egy hozzánk hasonló kis csapat tábortüzet gyújtott, és meginvitáltak minket. Mivel én is, és Tom is vezettünk, alkoholmentes sört adtak, de még így is úgy érzem magam mintha másnapos lennék. Fáj a fejem, a szememet bántja az a halvány kis fény, ami a függöny résén árad be.
   - Mit igen anya? Kát hete felénk sem néztél drága kislányom – panaszolja a telefonba.
   - Hupsz – húzom el a számat, bár tudom, hogy így sem látja.
   - Igen hupsz. Ma esetleg méltóztatsz átjönni, vagy ne is várjunk rád? – kérdezi sértődötten.
   Anyának mindig fontos volt a család. Mikor apával úgy döntöttek, hogy nekünk is megmutatják közelebbről a világot, és a lehetőségeket, amiket rejt, akkor is úgy volt vele, hogy legyen bármi, a család az első. Mindig volt egy napunk – általában a kedd – amikor elmentünk együtt vacsorázni valahova. Akkor apának is szigorúan időben haza kellett érnie, és mi sem mehettünk el aznap este Nathaniellel a barátainkhoz.
   Talán ez a nagyon családközpontú család tanított meg szívből szeretni, és arra, hogy azokra, akik fontosan mindig tudunk időt szánni. Hiszen nem dől össze a világ, ha egy estét a családunkkal töltünk, nem igaz?
   - Lesz ebéd? – teszem fel a döntő kérdést.
   - A kedvenced. Krumpli gombóc leves és borzaska – feleli. Hallom a hangján ahogy elpárolog a sértettség, helyét pedig a szórakozás veszi át.
   - Úgy ahogy a mama csinálta? – csillannak fel a szemeim. Hirtelen máris ébernek érzem magam.
   - Siess! – csak ennyit válaszol, de nekem nem is kell több.
   Gyorsan felkapok egy farmer rövidnadrágot, és egy fehér trikót, majd a cipőm, és már kint is vagyok az ajtón. A napszemüvegem feltolom a fejemre, mert borzasztóan zavarja a szemem a fény, a telefonom pedig a farzsebembe csúsztatom.
   Hirtelen valaki hátulról a derekamra fonja a kezét, felemel, és megpörget a levegőben. Felsikoltok, majd mikor megérzem David illatát, nevetni kezdek. Mikor újra két lábbal a földön állok – nos mellette szinte ez sosem lehetséges – a derekamnál fogva megpördít, és szembe fordít magával. A mellkasára támasztom a kezem, miközben ő a tarkómra csúsztatja a kezét. Zöld szeme vidáman csillog, talán csak hónapokkal ezelőtt láttam benne ennyi életet. Magához húz, és megcsókol.
   - Ezt miért kapom? – kérdezem vigyorogva, mikor elhúzódunk egymástól.
   - Mert jól esik végre szabadon megtennem. És mert őrjítően jól nézel ki – néz végig rajtam, mire szórakozottan megütöm a mellkasát, de azért egy picit elpirulok.
   - Hagyjál már! Hiszen nincs rajtam semmi különleges – mondom őszintén. Még a hajam is unalmas kontyba van fogva.
   - Pont ez az. Neked sosem kell kicsípned magad, hiszen még pizsiben is csinos vagy – kacsint rám, ezzel utalva a konyhás jelenetre.
   - Fogd be! – lépek el tőle nevetve, mire ő is felnevet, de nem enged messzire. Megragadja a karom, és újra magához húz, majd az ajkai máris az enyémen vannak. Több apró csókot váltunk, mikor már muszáj elhúzódnom, különben anyám még megöl.
   - Hová sietsz? – kérdezi kíváncsian.
   - Anyuékhoz ebédre – felelem, miközben elindulok, ő pedig mellém szegődik. A hasam már korog, hiszen nem is reggeliztem semmit. Talán fél órája kelhettem fel.
   - Egyedül? – kérdezi, hangjából kihallom az aggódást. Míg a kapuig kísér, rákulcsolja az ujjait az enyémre. Mosoly kúszik az arcomra.
  Hitetlenkednem kellene, hogy miért éppen engem választott igaz? Egy ekkora nevű színész éppen egy átlagos lányt választ, ráadásul olyan unalmasat, mint én? Ócsárolhatom magam, kicsinyíthetem magam, értetlenkedhetek, de kár érte az energia. Nem fogom megérteni, hogy miért pont én kellek neki. Az cseppet sem érdekel, hogy színész és híres. Én csupán annyit nem értek, hogy egy ilyen remek ember miért választott engem.
   - Miért nem jössz velem? – kérdezem hirtelen. David szeme elkerekedik, és meg is torpan, ezzel engem is megállásra késztetve.
   - Komolyan mondod? – kérdezi, mint aki nem hallotta jól. Hevesen kezd verni a szívem, mert azt hiszem, hogy túl gyors vagyok, vagy valamivel megsértettem. A szemében viszont reményt látok, a mosolya pedig arról árulkodik, hogy nagyon boldoggá tette eme kijelentésem.
   - Igen – válaszolom határozottan, de a szívem még mindig a torkomban dobog.
   - Be akarsz mutatni a szüleidnek? – kérdezi.
   - Technikailag már ismernek, de igen – bólintok elgondolkodva. Hitetlenül felnevetve megrázza a fejét.
   - Biztos vagy benne? – kérdezi. Olyan, mint én. Inkább többször meggyőződik valamiről, mielőtt túlságosan beleélné magát. Ez azt juttatja eszembe, mikor mesélte, hogy egyszer mikor még iskolába járt a munka mellett, tetszett neki egy lány, akit elhívott randizni. A lány igent mondott, de még sem ment el. Szegény David pedig órákon át várta egy aranyos piknikkel a parkban.
   - Jaj, ugyan, azért, mert még nem feküdtünk le, igen is bemutathatlak a szüleimnek – mondom bosszúsan, és csak miután becsuktam a számat realizálom, hogy mit is ejtettem ki rajta az előbb. David szórakozottan felvonja az egyik szemöldökét, és elvigyorodik.
   - Tehát ezt szeretnéd Austen? – kérdezi a vezetéknevemen hívva. Elfintorodom, és belemegyek a játékba.
   - Álmodban – vágom rá, és kifújom a levegőt, amit eddig észre sem vettem, hogy visszatartottam. Majdnem, de csak majdnem egy igen kellemetlen szituációba kerültem.
   - Mindig meg tudsz lepni – feleli, majd megindul, a kezemnél fogva maga után húzva.
   - Jobbra David, jobbra – szólok mikor balra fordít. Röhögve irányt vált, majd inkább betérek mellé, és én mutatom az utat a továbbiakban.
   Szerencsére nem kell sokat sétálnunk, ráadásul végig beszélgetjük az utat. David gyorsan betér egy virágboltba, és egy kisboltba bort venni, én pedig megírom anyának, hogy egy plusz főre terítsen. Azt kérdezi, hogy Ebony jön-e, de válasz nélkül hagyom az üzenetet.
   Apa nem kedveli annyira Davidet. Nem azért, mert ő is a nagyképű sztárok közé tartozik. Nos...Tartozott. Pontosan tudja, milyen fiatalon belevágni a szakmába, hiszen sok gyerekszínésszel dolgozott. Nem mindegyikük bírja elviselni a hirtelen jött hírnevet, rajongókat, és a rengeteg pénzt. Tudja, hogy David min ment és megy is keresztül, ehhez kétség sem fér. Mindössze aztért nem kedveli, mert ahogy elmondta szerinte túlságosan hasonlít Nathanielhez. Ezzel nem csak az a baja, hogy a fiára emlékezteti, hanem fél, hogy netán úgy jár, mint a testvére. Nathaniel nem csak egy egyszerű autóbalesetet szenvedett. Éppen egy kaszkadőr forgatásról jött haza fáradtan, mert nem akart még egy napot távol lenni tőlünk. Figyelmetlen volt, és nem akarja, hogy David is erre a sorsra jusson. Sokkal nehezebb kedvelni valakit, ha emlékeztet minket egy olyan emberre, akit szerettünk, de már nincsen velünk.
   - Biztos nem gond, hogy hirtelen beállítok? Ráadásul még ki sem öltöztem -néz végig magán. A napszemüvegem mögül szemügyre veszem a kinézetét. Meg kell jegyeznem, hogy ez a sötétéké rövidnadrág, és fekete rövidujjú nagyon is jó színben tűnteti fel. Legalábbis nálam. Anya is biztosan zavarba jön tőle, mint most én.
   - Én sem vagyok kiöltözve, ha ez megnyugtat. És ők sem lesznek. Nem tudom nálatok milyen egy családi ebéd, de nálunk általában melegítőben zajlik – mondom megrántva a vállamat jelezve, hogy nem kell túlaggódnia a dolgot.
   - Nálunk nem. Nem azt mondom, hogy öltöny, de ing a férfiakon meg ruha a nőkön – meséli.
   - Még szép, hogy van rajtatok ruha – horkantok fel. David megrázza a fejét amolyan ,,Javíthatatlan vagy." közléssel.
   - Melegítő? – kérdezi nevetve, visszatérve a családom újabb furcsa szokásához.
   - Most mit mondjak? Nálunk szó szerint az a mondás járja, hogy ,,Nem a ruha teszi az embert." A ruha csak egy felszínes gesztus, ráadásul a legtöbb még kényelmetlen is. Adózhatsz valaki előtt tisztelettel, kimutathatod a szereteted, de nem kell ahhoz kiöltöznöd.
   - Különös családod van. Nálunk inkább az járja, hogy ,,Az élet kegyetlen, de az ember még kegyetlenebb." – befordulunk balra, és már látom is a házunk tetejét. Innen messziről is kiszúrom, hogy mennyire szép a kert, és a virágok mennyire megtöltik színnel az összképet.
   - És ez honnan jött? – kérdezem őszintén meglepődve.
   - Tudod, mikor a nevem kezdett egyre ismertebb lenni, az emberek rajongani is kezdtek. Sokan közülük megszállottak lettek. Nem túlzok – szögezi le, mire bólintok, hogy értem. – Tudták a kutyám nevét, tudták hol szoktam venni a kávét, tudták, hogy mikor megyek zuhanyozni, és melyik ablak nyílik a szobámba. Volt, aki drónnal próbált belátást nyerni a szobámba – mondja, mire felkuncogok. Nem vicces, egyáltalán nem az, de elmesélve annak hangzik. Pedig éppen jól tudom, mennyire szar is ez a szakma ilyen szemmel nézve. – Majd a szüleimről is elkezdtek mindent tudni. Ahogy az unokatestvéreimről is. Mindent. Anyáékat ez megijesztette. Egyszer mikor a vásárlás után éppen be akartak szállni a kocsiba, egy rajongó nekiment anyának, hogy rosszul nevelte a fiát, milyen borzalmas anya. Képzelheted ez, hogy esett neki – meséli, és egy kicsit erősebben szorítja a kezemet. Én csak megnyugtatóan cirógatom a kézfejét a hüvelykujjammal, hátha megnyugszik egy kicsit.
   - Tudom, mennyire borzalmas lehetett, bár mi nem éltünk át még ehhez hasonlót sem – rázom meg sajnálkozva a fejem. Egy dolog van szerintem, ami rosszabb, mint a sajnálat. Az pedig szánakozás.
   - Szerencsére – mondja védelmezően. Meghatódom az aggodalmától, és nagyon is jól esik, hogy ennyire törődik velem.
   - Tudod, néha szívesebben lennék a kamera azon oldalán, ahol te – sóhajt fel, és ebben a sóhajban sok-sok év fáradtsága van. Sok év beletörődése, sok év fájdalma, és nyomorúsága.
   - Mert senki nem tudja ki vagy, de mégis egy alappilére vagy az egész filmnek? – kérdezem. Bólint.
   - Nem mondom, hogy senki sem tudja, hogy ki vagy. Hiszen én éppen olyan jól ismertelek mikor találkoztunk, mint te – közli mellékesen. Most rajtam a sor, hogy megdöbbenjek. Mosolygó arcát vizslatom, keresve a vicc jelét, de nyomát sem látom.
   - Tényleg? – kérdezem őszinte kíváncsisággal.
   - Oh bizony – bólogat. Szabad kezével a hajába túr, néhány tincse a homlokára hullik, mint oly' sokszor, mikor ezt teszi. – Tudtam ki vagy, hiszen követtem már a munkásságodat. Aztán láttam a neved a stáblistán, és tudtam, hogy együtt fogunk dolgozni.
   - Akkor miért viselkedtél ilyen bunkón, és úgy mintha még nem is imernél? – kérdezem értetlenül, hiszen tényleg ötletem sincsen miért tette.
   - Akkor még nem tudtam, de az, hogy naponta néztem posztolsz-e valamit vagy szerepelsz-e a hírekben, vagy mikor újra néztem egy filmed, esetleg egy interjúdat annyit jelentett, hogy már akkor tetszettél. Csak a hülye fejemmel nem jöttem rá, és elrontottam az első találkozást – vallja be őszintén.
   Megtorpanok, összekulcsolt kezünk miatt ő is megáll. Elém lép, de én továbbra is döbbenten nézek a szemébe.
   Elengedi a kezemet, majd gyengéden feltolja a napszemüvegem a fejemre. Az övével is ezt teszi, így szabadon nézhetünk végre a másik szemébe, nem pedig a tükörképünk bámuljuk. A tekintete csillog, és látom amilyen szeretettel néz rám. A döbbenettől szóhoz sem jutok, ajkaim elnyílnak egymástól, úgy figyelem az előttem álló férfit.