A kamera másik oldalán

Kilencedik fejezet 2. rész

- Na mi volt? – kérdezi Ebony mikor benézek hozzá, a sminkes terembe. Éppen Rebeka szemét festi ki, aki érdeklődve felém fordul, így a sminkes ecset végig szántja az arcát, és egy csillogó arany vonalat húz egészen a haja vonaláig. Ebony bosszúsan felsóhajt, én pedig felkuncogok. A másik székben David ül, mellette pedig Helena áll. Most mind kíváncsian felém fordulnak. Gondolom Chris tájékoztatta őket, hogy hova siettem el olyan gyorsan.
   - Majd megtudod az esti híradóból – mosolyodom el gonoszan.
   - De szemét vagy – mondja, míg egy vattapamaccsal igyekszik korrigálni a balesetet.
   - Minek mondjam el előre, ha úgy is látni fogod? Ráadásul nem is emlékszem arra, amit mondtam – nos, ez nem teljesen igaz, hiszen a szavaim még mindig a fülemben csengenek. Nagyon remélem, hogy nem szúrom el ezt a hónapokba tartó kemény küzdést, és remélem sikerül egy kicsit előre lendítenem az ügyet.
   - De péntek lévén megint elmegyünk valahova, így esélyem sincs meghallgatni – panaszolja Ebony.
   - Talán annyit mondhatok, hogy erősen érveltem a nők elnyomása ellen. Sajnos sokszor megesik, hogy a férfiak észre sem veszi, hogy megaláznak egy nőt. Sokszor mondják, hogy: Lány létedre...De egy tizenhat éves lány...
   - Hogy függ össze a kor és a nem? – kérdezi Ebony kíváncsian. Hálás vagyok az érdeklődésének.
   - Sokszor egyszerre emlegetik ezt a kettőt. Tizenhat éves lány létedre ne viselkedj így. Húsz éves férfi létedre még nincs feleséged. Azt hiszik, hogy a kor és a nem összefügg. Mikor ez nem igaz. A nemed nem változik, a korod viszont igen. De nem egy szám mutatja, hogy mennyire vagy érett. Nem a nemed mutatja, mennyire vagy érett. Lehet, hogy én huszonnégy éves nő létemre még mindig imádom a Disney meséket, és nagy hanggal énekelem Az oroszlánkirály betétdalát. Semelyiknek nincs köze sem egymáshoz, sem semmihez. Utálom, ha valaki ezek alapján ítélkezik. Lehetsz lány, és lehetsz egyszerre katona. Lehetsz papíron 14 éves, de átélhettél már egy életre elég dolgot. Lehetsz fiú, és szeretheted a rózsaszínt, lehet negyven éves, és még mindig egyedülálló. Nem számít, hiszen nem ezek jellemeznek téged. Ráadásul sosem tudhatjuk, hogy mi áll ezek hátterében – magyarázom teljes beleéléssel.
   - Sosem gondoltam volna, hogy ennyire egyet tudok veled érteni.ű – mondja Ebony lenyűgözve. Büszkén elmosolyodom. – Tudod, szerintem abszolút igazad van. Mennyi is lehetek? Huszonkettő? Ráadásul lány. És mégis még mindig a szüleimmel élek, és lovas pizsamában alszom – mondja ki minden szégyenérzet nélkül. – Mit számít kinek milyen a neme, ki hány éves, ha az, ami számít a jellemünk?
   - Sokan maradiak. Szerintük egy lánynak nem illik ez. Szerintük egy fiú nem végezhet ,,női" munkát. Szerintem pedig nincs olyan, hogy női- vagy férfimunka. Csak munka, csak ruhák, csak színek, csak dolgok, amik többsége nemtől független és kortól független.
   - Régen a nők nem hordhattak például nadrágot. Ma már nagyobb divat a nőknél, mint a szoknya – bólogat Helena, és ez esetben egyet kell vele értenem.
   - Én például kedvelem a fekete színt. Pedig az nem ,,lányos" – fintorodom el.
   - Én pedig a romantikus filmeket – szól bele David a beszélgetésbe. Figyelmen kívül hagyom a szavait, de értékelem a megszólalását.
   - Sokan legyintenek, hogy ez nem fontos kérdés. Szerintem pedig igen is foglalkozni kell vele – fejezem be a véleményem kinyilvánítását. Sosem szégyelltem azt, amit mondtam. Mindig, kivétel nélkül felvállaltam a véleményemet, még ha meg is bélyegeztek utána.
   - Úgy érzem nagyot fog szólni az interjúd – nyugtázza Ebony. – Csak kár, hogy lemaradok róla – húzza el csalódottan a száját, mire megforgatom a szemem.
   - Akkor megvárjuk a híradót, és utána megyünk. Amúgy sem terveztem ma már átnézni a felvételeket. Majd holnap megcsinálom – legyintek. Elvette a kedvem Robert, aki lehet, hogy helyes, de egyáltalán nem hasonlít Davidre. Most ez lesz akkor folyamatosan? Minden férfit, aki szembe jön velem össze fogok hasonlítani Daviddel?
   -Majd reggel visszanézzük – legyint, lerendezve a témát. – Estére eleve mással készültem – csillan fel a szeme.
   - Hova tervezel menni? – kérdezem tőle, figyelmen kívül hagyva a fülelő többieket.
   - Elmegyünk bulizni kisanyám – bólogat.
   - Én is megyek! – szólal meg Rebeka.
   - Nagyon helyes! Hiszen sztár partiba megyünk – mondja Ebony. Felderült a kedvem, hogy Rebeka is jön velünk, hiszen az eltelt idő alatt egy baromi jó kis trió alakult ki közöttünk.
   - Hova akarsz elrángatni? – kérdezem fáradtságot tettetve.
   - Mondom. Sztárbuli. Hírességek sokasága, a zene baromi jó, a pia pedig ingyen van – zárja le röviden a hova megyünk este témát. Megadóan felemelem a kezem. Nem leszek én a társaság anyáskodó tagja, ráadásul igencsak rám fér végre egy kis bulizás. Újra.
   - Csatlakozhatunk? – kérdezi Helena. Mind ránézünk, és igyekszem nem egyből rávágni, hogy nem. Ebony gyorsan rám pillant, mire én kelletlenül bólintok.
   - Persze – válaszolja, már kevésbé lelkesen.
   - Mi is? – bújnak be a srácok az ajtón.
   - Hát, hogy a viharba ne? – kérdezem felderülve. Minél több ember, annál kevesebb esély, hogy Daviddel kell töltenem az estét.
   Megbocsátottam már neki. Sosem voltam haragtartó, bár rosszul esett, hogy nem szólt. Inkább magamra haragszom, mert ostoba módon ,,kellettem magam". Valahol jó érzés volt, hogy futott utánam, de most már belátom, hogy igazán szemét dolog volt tőlem. Magamnak csináltam a bajt. Annyira úgy éreztem, hogy megsértette a büszkeségem, és hogy kigúnyolt mert aljasan átvert, hogy nem láttam a szememtől. Nem szép dolog, egyenesen kegyetlen, de jó érzés volt őt is szenvedni látni. Tudom, hogy ha szeretsz valakit nem kívánsz neki rosszat, de nem tehetek róla. Én ilyen ember vagyok. Először elküldöm a pokolba, majd rendesen könyörgöm, hogy jöjjön vissza.
   - Ki kell csípni magunk? – kérdezi Orlando.
   - Nem ártana. Majd én foglalkozom a lányokkal, de ha ti elviselhetetlenül fogtok kinézni, titeket is gatyába rázlak – fenyegeti meg őket a barátnőm.
   - Azt én nem várnám meg – mondom nevetve, és keresztbe fonom a karomat a mellkasom körül.
   - Ha te mondod – rántja meg a vállát Orlando.
   - Na és mi van veled? Kis sztár – karolja át Tom a vállam.
   Ha valaki azt mondja nekem, hogy végre megkapom azt a fiú legjobb barátot, akire sokat vártam, nem hittem volna neki. Mindig is imádtam a fiú lány barátságokat, amik olyanok mintha testvérek lennétek. Sajnos erre nem volt lehetőségem, túlságosan félénk voltam a fiúkkal szemben. Viszont mindig is vágytam egy fiú barátra. Aki olyan, mint Ebony. Most pedig megkaptam Tom személyében, és jobb embert nem is kívánhatnék. Rendesen úgy érzem, mintha a testvérem lenne, bár Nathanielt sosem pótolná, és nem is ezért szeretem. Nem is azért érzem ezt, hogy kitöltsem a bátyám által hátrahagyott űrt. Tom nem egy pótlék.
   - Jesszusom, csak azért, mert két percre megjelenek a tévében még nem lettem a Roxfort új üdvöskéje – forgatom meg a szemem, de nem lököm le a karját.
   - Ki tudja? Bárkiből lehet sztár – végig húzza az arcom előtt a kezét, és úgy tesz mintha a nevem akarná reklámozni.
   - Máskor is volt interjúm, és lám még mindig nem vagyok híres – mutatok végig magamon.
   - Még lehetsz – kacsint rám.
   - Kinek a kocsijával megyünk? – szólal meg David. Ránézek, és összetalálkozik a tekintetünk. Rosszallóan méregeti Tomot, és nevethetnékem támad attól, hogy úgy viselkedik, mint aki féltékeny lenne. Ráadásul Tomra. Gyerekes a viselkedése, bár az enyém nem különbözik az övétől.
   - Daniel kölcsön adott egy kisbuszt, és egy sofőrt – vigyorodik el Ebony.
   - Ők is jönnek? – kérdezem kíváncsian.
   - Dehogy is. Csak szerintük megérdemeljük a szórakozást, mielőtt hétfőtől gyorsabb tempóra kapcsolnánk.
   - Ó, tényleg. Az utolsó hónap – mondom, mikor eszembe jut, hogy jön a nagy hajrá.
   Hirtelen mindannyiunkra - kivéve Helenára – rátelepszik valami fullasztó csend. Még nem beszéltünk róla, hogy mi lesz a csapatunkkal, ha vége a forgatással. Persze lesz még egy hónap reklámozó körút, a premier is ott van még, de akkor sem lesz már ugyan olyan. Aztán ki tudja, kit merre visz majd az útja. Lehet sosem találkozunk többé. Lehet, hogy a következő filmünkön újra egymással dolgozunk. Senki sem kérdezte meg, de mindünk fejében ott van a kérdés, hogy: Vajon tartjuk-e a kapcsolatot? Annyira összeszoktunk. Már nem csak egy csapat vagyunk, hanem egy család.
   - Na, menjünk dolgozni – szólal meg Orlando. Hálás vagyok neki, hogy megtörte a csendet, és egy kicsit segített elhalasztani a témát. De nem futhatunk örökké, egyszer meg kell beszélnünk mi lesz. Legalábbis én nem akarok elválni minden szó nélkül.
   Azt már tudom, hogy az ígéreteket nem sikerül betartanunk. Majd találkozunk, majd hívlak, majd írok. Tudjuk, hogy úgy sem fog megtörténni, ezért sem vesszük komolyan. Viszont mégis egyfajta megnyugvást ad, mikor ezeket mondjuk. Biztosítjuk arról a másikat, hogy fontos szerepe volt az életünkben, és sosem felejtjük el, de lehet, hogy többet nem fogunk egymásról hallani.
   Együtt hagyjuk el a díszletet, és majdhogynem automatikusan a technikai rész felé fordultam. Aztán kényszerítem magam, hogy ne idegeskedjek, ha kihagyom a mai felvételeket, holnap is meg tudom őket csinálni. Nem fog összedőlni a világ.
   - Két órája van mindenkinek. Utána itt találkozunk. Aki nem lesz itt, az ne is jöjjön már – mondja szigorúan Ebony, mire mindenki bólint, hogy megértette. Mindig is szigorúan vette a bulikat, főleg miután munkát talált. Igyekszik mindenkire figyelni, nehogy beleessen abba a hibába, amibe ő, vagy nehogy valami hülyeséget csináljon, és ezzel Hollywood süllyesztőjében kössön ki.
   - Hozzátok át a ruháitokat, majd nálam készülődünk – mondja Rebeka nekünk. Látom, ahogy Helena David mellett áll, és szerintem arra vár, hogy magunkkal hívjuk. Szívem szerint nem tenném, viszont az eszem tudja, hogy ez a lány ugyan olyan áldozat akárcsak én.
   - Helena jössz te is? – kérdezem tőle. Szinte mindenki megdöbben, de nekem a szemem sem rebben. Csakis a lányt nézem.
   - Ha nem zavarok – válaszolja zavartan.
   - Dehogy zavarsz – vágom rá. Mosolyt erőltetek az arcomra.
   - Akkor nagyon szívesen – feleli vidáman.
   Mind összeszedjük a szükséges dolgaink, majd mindent ledobálunk Rebeka ágyára. Ruhák, cipők, sminkes cuccok, táskák. Először mind elszaladunk zuhanyozni, és hajat mosni. Majd Ebony és Rebeka szetteket állít össze, mert szerintük, ha rajtunk múlna mit vegyünk fel, farmerben és pólóban mennénk. Ebbe igazuk van, így mi a nappilaban lévő étkező asztalhoz ülünk, és megpróbáljuk a hajunk megcsinálni. Ebony fog sminkelni, ezt kijelentette az első percben, mi pedig nem is vitatkoztunk vele, mert ez az ő szakterülete.
   - Sajnálom – szólal meg Helena hirtelen. Éppen a csillogó hajékszerek között válogatok, de most megdermed a kezem.
   - Micsodát? – nézek fel rá értetlenül.
   - Hogy így alakult ez az egész. Tudod nagyon kedvelem Davidet. De komolyan – mondja, nekem pedig elszorul a torkom. Az orrom alá akarja dörgölni, hogy mennyire szerencsés? Mert ezt én magam is nagyon jól tudom, nem szükséges emlékeztetnie.
   - Az jó – felelem mosolyogva, mert nem tudom mit mondhatnék, ami nem bántó. Éppen az a lány vallja be, hogy szerelmes abba a férfibe, akibe én is, de az elcseszett munkánk miatt most ő a barátnője.
   - Nem érted – elmosolyodik. – Látom Daviden, hogy teljesen hidegen hagyom, és számára ez csak egy újabb szerep. Elvileg annak is kell lennie, de nem tehetek róla, hogy megkedveltem. Ezen kívül tudom, hogy miattam kerülted a többieket, és hidd el én nem vagyok az a lány, aki ennek örül. Hogy őszinte legyek ritka szarul érzem magam, mert nem fer amit veletek tettek. Ráadásul gyűlölöm, hogy én vagyok most mindenki szemében a szálka – keserűen elmosolyodik. Hirtelen együttérzés tölt el. Balóban nem tehet semmiről, és most mégis ő lett az, akit mindenki utál. A rajongók is, mert elrabolta a szerelmük, és a barátaim is, mert fájdalmat okozott nekem. Holott ez a kamu kapcsolat az ő munkaköri leírásában is benne van.
   Hollywood sokkal, de sokkal piszkosabb, csak ráfestettek egy csillogó réteget. Akik nem jártasak a köreiben, azok nem is tudják, hogy mi van, ha le jön a festés. Az emberek a hírnevet, a gazdagságot, a csillogó ruhákat, vörösszőnyeges premiereket és drága partikat látja. Holott a valóság kiábrándító tud lenni, ha leomlik az álca.
   - Mire akarsz kilyukadni? – kérdezem tőle gyanakodva.
   - Arra, hogy látom ahogy egymásra néztek. Látom Daviden ahogy állandóan téged figyel. Hiányzol neki, és őszintén bánja, hogy nem beszélt veled. Tudom milyen szemét a szerelem főleg, ha viszonzatlan – mosolyába szomorúság költözik. A lélegzetem is elakad a szavaitól. – Sajnálom, hogy nem lehettek együtt, de legalább hallgasd meg. David kedves és aranyos fiú, ne mondj le róla – győzköd, amin igencsak meglepődöm. Elmondja, hogy szereti azt a férfit, akivel most kapcsolatban kell lennie, de közben tudja, hogy a férfi nem szereti viszont. Talán nem csak én szenvedtem egyedül. Talán Helena is szenvedett. Talán mindkettőnknek szüksége lett volna a másik támogatására, csak erre most jövünk rá. Annyira el voltam foglalva az önsajnálatommal, hogy nem láttam tovább az orrom hegyénél. Csak elképzelni tudom, hogy min mehet át Helena, és mekkora erejébe kerül jó képet vágni a dologhoz.
   - Ez kedves, de nem vagyunk szerelmesek – mondom megköszörülve a torkomat. Zavarban érzem magam, és még én is látom, hogy ez mennyire gyenge hazugság volt.
   - Hazudhatsz magadnak, de a szíved tudja mi az igaz – feleli mosolyogva. – Egyszóval ti egymásnak vagytok teremtve. Én pedig nem akarok közétek állni így, ha sikerül megbeszélnetek a dolgokat, és úgy döntenétek, hogy harcoltok a kapcsolatotokért, én ott leszek támasznak, és mindent megteszek, hogy segítsek nektek – biztosít a támogatásáról, pedig biztosan nem teljes szívvel teszi. Újra szóhoz sem jutok, pedig nehéz belém fagyasztani a szót.
   - Miért vagy ennyire rendes velem? – kérdezem tőle halkan. Azt látom, egyből kiszúrtam, hogy valóban szereti Davidet, és azt akarja, hogy boldog legyen.
   - Bármennyire is hihetetlen nem utállak. Sőt, igazi és nagyon jó barátnak tartalak, még ha nem is vagyunk barátok – válaszolja őszintén.
   - Sajnálom, hogy szemét voltam – kérek most tőle én bocsánatot. Szégyellem magam ahogy viselkedtem vele, és azt is, amiket gondoltam róla hiába nem hallotta. Helena tényleg rendes lány.
   - Nagyon örülnék egy olyan barátnőnek, mint te, már ha megtisztelnél a figyelmeddel – szélesen elmosolyodik, és az én arcomra is mosoly kúszik. Úgy látom, ez a nap tele van meglepetésekkel, de egyáltalán nem bánom.
   - Nagyon örülnék, ha több időnk lenne beszélgetni – mosolyodok el én is. Szívből mondtam, amit mondtam, hiszen Helena tényleg egy csodálatos lány, ezt most bizonyította be.
   Őszintén örülök annak, hogy rendeztük a nézeteltérésünket. Nos...Az én nézeteltérésemet. Így viszont újra felébredt bennem a remény, hogy talán lehet még valami köztem és David között. Annyira ragaszkodik Helena az állításához, és nem tehetek róla, de kezdek hinni neki. Hiszen ő az, aki egész álló nap David mellett van, ő tudhatja a legjobban, hogy mit érez.
   Biztos különös lehet, hogy megbocsátottam neki. Igazából nincs miért megbocsátanom, mertnem tehet arról, ami történt. Haragtartó vagyok ez igaz, de ha nincs okom akkor nem fogok valakire haragudni, csak ezért mert az elvárható lenne. Elvette a barátom haragudjak rá, mert ez így van rendjén. Bolondság. Nem érdemli meg, hogy nehezteljek rá.
   Eldöntöttem, hogy ma estére félreteszem a gondolataim. Jól akarom érezni magam Ebonyval és Rebekával. Nem beszélve a legújabb barátomról, Helenáról. Most érzem azt, mintha megkaptam volna azt, amiről a munkám miatt le kellett volna mondanom. Barátokat. Igaz, nem tudom mi lesz velünk, ha vége a forgatásnak, de most tisztán látom, és elérhetőnek tartom, hogy a jövőben is tartsuk a kapcsolatot.
   - Kérvényt nyújtsak be, vagy lennétek szívesek idefáradni, és felöltözni? – kérdezi Ebony az ajtóban állva, csípőre tett kézzel. Összenézünk Helenával, majd elnevetjük magunk. A két lány döbbenten áll az ajtóban, nem értve, hogy miért nem öltük még meg egymást. Csak biccentek egyet, és Ebony ebből már is tudja, hogy minden a legnagobb rendben van.
   A maradék időben a lányok viselkedése megváltozott. Miután rendeztük Helenával a dolgokat, ők sem álltak hozzá ellenségesen, ami egy nagyon jó hangulatot szült. Rebeka bekapcsolta a hangszóróját, és feltekerte a hangerőt. Egy teljesen véletlenszerű lejátszási listát indított el, csupa olyan számokkal, amikre nagyon jót lehet táncolni. Csaptunk egy kis bemelegítő bulit, ha így vesszük.
   Viszont elkészülni is sikerült. A lányok csodálatosan festettek a ruhájukban, én szerencsére nem szoknyát vettem fel. Rajtam egy fekete farmer van, de nem akármilyen. Két oldalán nem varrat, hanem egy hosszú fűző tartja össze, és éppen addig van felvágva, hogy a rajtam lévő fehérneműt eltakarja. Szorosra van húzva, de még így is kivillan alóla a bőröm. Felülre egy csillogó, fehér toppot vettem fel, aminek a különlegessége, hogy csak egy hosszú ujja van, a másik karom pedig teljesen szabadon van. A nyakamba akasztottak még egy ezüstláncot is, amin egy kicsike angyalszárny van. A hajamat kétoldalt befonták, elől pedig kihagytak néhány tincset. Ebony egy csodálatos fehérből feketébe átmenő sminket varázsolt rám, vörös rúzzsal. Eléggé látványos, és az én stílusomhoz kicsit sok, de hát egyszer élünk! Egy fehér sportcipőt vettem fel, mert magassarkúban biztosan nem tudnék egész este táncolni.
   - Szerintem készen vagyunk – vágja csípőre Helena a kezét.
   - Mehetünk is – én lépek ki először a lakókocsiból. Mint egy hónappal ezelőtt a srácok kint állnak, és tüzetesen végig mérnek minket. Elismerően bólogatnak, nekünk meg le sem lehet törölni a vigyort a képünkről. Nem tagadom, jó érzés, hogy tetszik nekik, amit látnak.
   - Ilyen jó lányokkal bulizni...El sem mehettek a közelünkből egész este! – mondja Tom fenyegetően.
   - Persze, majd ott fogok ücsörögni. Eszedbe se jusson – horkant fel Ebony.
   - Sírba visztek – morogja Tom ahogy mind beszállunk a kocsiba.
   A lányok ragaszkodnak hozzá, hogy a híradó elejét megnézzük míg oda nem érünk. Feszült csendben hallgattam a szavaimat. Az arcukat kémleltem, de nem tudtam róla semmit leolvasni. Számomra fontos az ő véleményük, és tudni akarok azt is, hogy jót mondtam e. Mikor befejeződött az interjúm mind egymás szavába vágva kezdtek el dicsérni. Ebony szemében büszkeség csillogott. David átható tekintete pedig sokáig fogva tartotta az enyémet.
   A klub előtt áll meg a kocsi, minket pedig kisegítenek a fiúk. Pont David nyújtja nekem a kezét, és mikor megfogom borzongás fut végig rajtam. Mikor utoljára hozzáértem, akkor éppen megcsókolt. Hiányzott az ismerős érintés, a puha bőre és az izmos karja.
   - Fázol? – kérdezi miután kisegít.
   - Nem – felelem. Tudom, hogy tudja miért remegtem meg egész testemben mikor hozzám ért. Ráadásul vagy negyven fok lehet, még így este is. A szél sem jár, tehát az egyetlen ok csakis ő lehet.
   Mikor Ebony mindannyiunkat bevezet, és egy asztal felé megy, David gyengéden a hátamra rakja a kezét, és maga előtt tart, nehogy elkeveredjek. Szerencsére nem hoztam táskát, sem semmit, mert tudom, hogy képes lettem volna elhagyni.
   Hirtelen megtorpanok, ahogy kezét megérzem a hátamon. Hátranézek, ő pedig halványan elmosolyodik. Majd menésre kényszerítem a lábamat, és igyekszem nem többet gondolni a helyzetbe, mint ami. Egyszerűen nem akarja, hogy leszakadjak tőlük.
   - Na ki mit kér? – kérdezi Ebony túlüvöltve a zenét, miután mint körbe ültük a kerek asztalt. Nem tudom ki a dj, de nagyon jó dalokat játszik. A táncparkett tele van emberekkel, a fények villognak, a galérián is tömegek állnak. Sokan igyekeznek túlüvölteni a zenét. A fekete falakon neon tenyérlenyomatok, és festékcsíkok adnak még jobb hangulatot a helynek. A parkett alja fehér világító lemezekből áll. Emberek szlalomoznak italokkal a kezükben. Összességében tetszik a hely.
   - Bármit – felelem. Nem voltam sosem nagy ivós, és viszonylag normálisan bírom a piát. Már megtanultam Ebony mellett, hogy mindent, ami olyan húzzak le egyszerre.
   - Remek – eltűnik a tömegben.
   Öt kör után megragadja a kezemet, és felrángat a székről. Helena és Rebeka is csatlakozik hozzánk, és bevetjük magunk a parkett közepére. Egy kis körben táncolunk, és nevetünk. Aztán Ebonyt ellopja tőlünk egy magas, helyes srác, és elvesznek a táncolók tömegében. Majd hirtelen a másik két lány is eltűnik mellőlem, én pedig csalódottan maradok egyedül. Már indulnék is vissza az asztalunkhoz, mikor félúton valaki megragadja a karomat. Hátra fordulva egy fekete hajú, kék szemű, igazán helyesen mosolygó srácot pillantok meg.
   - Van kedved táncolni? – kérdezi mély hangon. A fejemben megszólal a sziréna, hogy a srác teljesen idegen, de igyekszem elhessegetni a gondolatot. Más is táncolt már vadidegennel, és még is túlélte.
   - Persze – felelem. A srác hozzám simul. Először meglepődök, és hirtelen egy kellemetlen érzés lesz úttá rajtam. Aztán kényszerítem az izmaimat, hogy lazuljanak el.
   Már a harmadik számnál járhatunk, mikor a fiú maga felé fordít. A nevét még mindig nem tudom, de ez most nem is érdekel. Jól érzem magam, és ezt most nem foghatom a piára, hiszen még keveset ittam. Viszonylag keveset. A fiú egyik keze a derekamról felcsúsz a nyakamra, és megragadva azt magához húz, és megcsókol. Nem olyan csók ez, mint amit David adott. Nincs benne érzelem, csak adrenalin. Most úgy érzem bepótolom a gimnáziumi éveimet, ezért sem lököm el magamtól a srácot. Átkulcsolom a kezem a nyaka körül, és hagyom, hogy ő irányítson. Másik keze lecsúszik, és megfogja a fenekemet. Közelebb ránt magához, de ebben a pillanatban hirtelen hátralép. Valaki a vállénál megragadva elrántotta tőlem. Mindkettőnk tekintete értetlen, majd a megzavarónk felé fordulunk. David magasodik a fiú háta mögött, arca komoly, szemében düh csillog.
   - Takarodj! – veti oda a srácnak. Az értetlenül rám néz, de aztán ott is hagy. Bosszúsan meredek a helyébe lépő Davidre. Ez a férfi néha olyan, mint egy elveszett kisfiú, gyengéd, máskor pedig olyan benyomást kelt, mint aki a puszta tekintetével képes valakit megölni.
   - Most miért kellett? – kérdezem tőle. Elrontotta a szórakozásomat. Rendben, talán egy kicsit a fejembe szálltak az italok.
   - Egyrészt a tokodban vájkált, másrészt a keze ott járt, ahol nem kellett volna – morogja, és továbbra is engem néz. Körülöttünk mindenki táncol. A levegőben forróság terjeng, érzem ahogy a gerincem mentén végig csorog egy izzadtság csepp. A fények villódzásában is látom, mennyire komor az arca, és milyen sötétek azok a barna íriszek.
   - És ez téged miért zavart? – kérdezem tőle csípőre tett kézzel.
   - Mert már nem tudsz tisztán gondolkodni, és nem akarok, hogy olyat tegyél, amit később megbánnál – magyarázza továbbra is mereven engem nézve. Beharapom az alsó ajkamat, mire a szemében megvillan valami. Hirtelen azt hiszem a vágyat látom benne csillogni, de ez teljességgel kizárt lehet.
   - Majd én eldöntöm mit akarok csinálni. Nem vagy a barátom, hogy megmond – felelem dühösen. Az arca megrándul mintha pofon vágtam volna. Nem tudom miért, de én csak az igazságot mondtam. Ha a barátom lenne még akkor sem engedném neki, hogy megszabja mit tehetek. Bár tény és való, hogy akkor nem csókolóznék másik sráccal. Viszont most azért tettem, mert végre gátlások nélkül érezhetem jól magamat, ráadásul szégyen szemre bevallom, de igyekeztem pótolni őt. Hiába képzeltem el, hogy vele csókolózom, tudtam, hogy mégsem ő az. Nem lehet ő, mert nem volt ismerős. Nem volt ismerős az ajka, az érintése, az illata. Hát olyan nagy bűn, hogy hiányzik?
   Bosszúsan sarkon fordulok, hogy ott hagyjam, de az első lépés után a karomra kulcsolja a kezét, és magához ránt. Hátam a mellkasának ütközik, teste az enyémhez préselődik, fejével a fülemhez hajol. Karját átfonja a hasam előtt, érintése nyomán megborzongok. Csupasz hátam a mellkasának feszül, érzem a hevesen dobogó szívét. Lehelete csiklandozza az érzékeny bőrt a fülemnél. Egész testem megremeg, és ha nem lenne a karja átfonva a hasamon, biztosan össze csuklana a térdem. Szinte azonnal az orromban érzem jellegzetes illatát, amit csak akkor éreztem ilyen erősen, mikor a konyhánkban megcsókolt. Rögtön elfog az ismerős érzés, ami annyira hiányzott, amire elkeseredetten vágytam.
   - Nem vagyok a barátod ez igaz, de bármit is gondolj rólam, bárhogyan is próbálj meg kerülni, még egyszer nem hagylak elmenni. Egyszer már megtettem, és kishíján belepusztultam – suttogja a fülembe. Döbbenetemben a szavam is elakad. Erre a pillanatra vártam. Azt akartam, hogy elmondja mennyire hiányzom neki. Újra meg akartam csókolni, újra át akartam karolni a nyakát. Semmi másra nem vágytam ebben az elmúlt egy hónapban, csak hogy vele lehessek. Mindent megadtam volna egyetlen pillanatért, ha a sors úgy akarta, hogy mi ne legyünk együtt. Nem kértem mást, csak még egy percet vele, még ha utána soha többet rá sem nézhetek. Kétségbeesetten vágytam utána talán úgy, mint akinek a levegőre van szüksége.
   - Nem csinálhatod ezt velem. Nem dobhatsz el mikor kedved tartja, a másik pillanatban pedig nem csókolhatsz meg – felelem, és már biztosan nem a pia beszél belőlem. A helyzet eléggé kijózanított. Hiába vágyakozom a csókjára, hiába bénít meg a teste közelsége, nem hagyhatom újra, hogy kedve szerint bánjon velem. Nekem is vannak érzéseim. Eddig tűrtem, és tűrtem, kibírtam minden napot, de az én szívem is véges, és nincs már benne több késnek hely.
   - Nem-e? – kérdezi, majd egy hirtelen rántással megfordít. A kezét továbbra is a derekamon hagyja, másikkal viszont megragadja a nyakam úgy, ahogy előbb a fiú. Keze nyomán viszont a bőröm bizseregni kezd. Mire pisloghatnák egyet, már magához húzza a fejem, lehajol, és hevesen megcsókol. Azonnal viszonzom, és nem érdekel, hogy a fények villóznak, emberke táncolnak körülöttünk, vagy hogy üvölt a zene. Azonnal kizárom a világot, mint mikor otthon csókolt meg. Átkarolom a nyakát, és erősen magamhoz szorítom. Kétségbeesetten kapaszkodom belé, az ismerős testbe, és veszek el az ismerős ajkak között.