A kamera másik oldalán

Hetedik fejezet 2. rész

   - Tudod mit tennék most a legszívesebben? – kérdezem tőle, csak hogy eltereljem a témát. Feleslegesen gyártom csak az összeesküvés elméleteket. Davidnek előbb vagy utóbb úgy is muszáj lesz beszélnie velem.
   - Nem, de úgy is elmondod – mosolyog rám. Kinyújtom a nyelvem, mire felnevet.
   - Epret akarok enni – jelentem ki.
   - Most? Vagy este kilenc lehet – mondja értetlenül.
   - Tavasztól kezdve mindig mikor túl sok mindent volt a fejemben epret ettem – magyarázom neki. Furcsa szokás, tudom, de mindig segített. Kicsit lenyugodtam, és száműztem mindent a fejemből.
   - Akkor menjünk a városba eperért – felmutatja a kezében lévő kocsikulcsot, majd feláll a babzsákból. Elfogadom a felém nyújtott kezét, és hagyom, hogy felhúzzon.
   - Remek ötlet, de szerinted nyitva van még bármi is? – kérdezem miközben a parkoló felé vesszük az irányt.
   - Ez Los Angeles baby. Sosem zár be semmi – kacsint rám, mire jóízűen felnevetek.
   - Imádom a kocsid. – mondom, amint meglátom a fekete, tető nélküli járművet. Végig simítok az ablak vonalán, és csillogó szemekkel figyelem.
   - Ha bármit összekoszolsz, netán belehánysz én megöllek. – fenyeget meg. Buzgón bólogatok, miszerint felfogtam, csak hadd üljek már bele. Ekkor megadóan int, én pedig bepattanok, a kényelmes bőrülésbe.
   - Mond, hogy van One Direction dalod? – kérdezem reménykedve.
   - Van, és mindig bömböltetem a kocsiban – jelenti ki.
   - Hogy én mennyire imádlak! – kiálltok fel.
   Tom beindítja a kocsit. A biztonsági őr kienged minket a kapun. Amint ráfordulunk az útra, a kocsi kijelzőjén elindít egy One Directon lejátszási listát, és feltekeri a hangerőt. Akik a járdán sétálnak mind meglepetten kapják ránk a fejüket. A kocsisok rosszalló pillantásokat küldenek felénk. Tudom mit gondolhatnak. ,Apuci gazdag gyerekei.', vagy ,A csaj csakis a pénze miatt van együtt vele.' Persze, hogy ezt gondolják hiszen az emberek szeretnek elhamarkodottan ítélni. Csak annyi a különbség, hogy Tom megdolgozott ezért a kocsiért, és kérlek! Los Angelesben vagyunk, fiatalok vagyunk, este van, egyszer hadd élvezzük már az életet!
   Tom rátapos a gázra, én pedig sutba vágva minden biztonságot, kicsatolom az övemet, megragadom a szélvédő szélét, és felemelkedek a székből. A kiengedett hajam lobog mögöttem, ahogy az ing is. A szemembe könnyek szöknek a menetszéltől, de nem érdekel. Hangosan énekelek együtt Niallel. Tom mellettem csak nevet, de közben ő is csatlakozik hozzám, és együtt énekelünk tovább. Járjuk az utcákat, én pedig elfelejtek mindent, ami a kocsin kívül van. Az aggodalom, ami eddig vasmarokkal tartott hirtelen tovaszáll a széllel.
   Jócskán bent vagyunk a városban, én pedig újra a székben ülök. A zenét lejjebb halkítottuk. Éppen egy szupermarketet keresünk. Mikor meglátja Tom meglátja a neon feliratot, egyből bekanyarodik a parkolóba. Mellettünk egy híres étterem van, amin tele lehet a kocsi számából ítélve. Egyszer jártam itt, mikor apa elhozott minket. Nathan már nem volt velünk, és egy búcsúvacsorát tartottunk mert apa visszavonult a filmforgatástól. Nem rossz hely, de inkább a hírességeknek lett építve.
   - Nem akarsz vacsorázni? – kérdezi az étterem felé biccentve. Arcán hatalmas vigyor van.
   - Amit akarok az az eper – nézek rá szúrósan, és elindulok a bolt bejára felé.
   - Jól van na. Azt hittem, gazdag létedre te is ide jársz. Mikor megláttam a házatokat az is olyan... - keresi a szavakat.
   - Hétköznapi? – segítem ki. Csettint egyet, majd rám mutat.
   - Nem sértés csak érted – próbál magyarázkodni.
  - Értem persze – intem le mosolyogva. – Valóban gazdagnak mondhatjuk magunkat. Apa jól keresett, anya is azért sztár sminkesként. Nekem sem megy rosszul. Viszont mindenünk megvan. Vagyis nem mindenünk, de azt az egy dolgot nem lehet pénzen megvásárolni – szomorúan ránézek. Nem tud Nathanielről, és nem is szeretném másnak elmondani. Nem mintha nem dicsekednék a bátyámmal, csak ha valakivel közlöd, hogy meghalt a testvéred máshogy fog veled viselkedni. Óvatosabb lesz, megválogatja a szavát. Én pedig ezt nem szeretném. – Sosem szerettünk felvágni a pénzünkkel. Ráadásul minek nekünk kétemeletes ház? A háromnegyede üres lenne. Van néhány luxus márkás dolgunk, de az is csak azért, mert egyszer vettünk egyet, hogy milyen érzés, semmi több.
   - Az én családom viszonylag jómódú volt. Átlagos, ha mondhatjuk. Minden számlát kifizettünk, és néha maradt is egy kis pénzünk – meséli.
   - Mi igazából a nulláról indultunk. Apa munkanélküli volt egy jó darabig. Nem születtem meg, mikor az egyik barátja beajánlotta egy filmhez. Anya később velem volt otthon, de addig ő kereste a pénzt nálunk. Szűkösen éltünk, és mikor beindult apa karriere, akkor sem kezdtek el költekezni. Mert tudják, honnan jöttek – még anya mesélte ezt nekem, mikor egy századik babáért könyörögtem. Talán nyolc vagy kilenc éves lehettem. Akkor értettem meg, és fogtam fel a pénz értékét. Rájöttem, hogy nem mindenkinek van esélye egy babát megvennie. Talán az a beszélgetés segítette abban, hogy mostanra ne szálljon el az agyam magamtól.
   - Azta. Nem is tudtam – mondja meglepetten. Belépünk a boltba, és egyből a gyümölcsös rész felé megyünk.
   - Nem híreszteljük – megvonom a vállamat. Szinte senki nem tudja a rokonokon, és néhány baráton kívül. Nincs ezen mit szégyenkeznünk, egyszerűen csak nem akarjuk világgá kürtölni. Ha kérdezik, mint Tom tett akkor persze válaszolunk rá.
   - Furcsa szerzet vagy – támaszkodik meg az egyik polcon. Én a csodálatosan piros eprek között kezdem el keresgélni a tökéletes dobozt. Nem nézek fel, úgy válaszolok neki.
   - Miért is? – kérdezem, míg tüzetesebben szemügyre veszek egy doboz epret.